Advent a kukoricásban

Lassan úgy leszünk az időjárással, mint az angolok, mindig róla beszélünk. Persze annyi eltérés azért van, bár ez lehet nemzeti karakter is, hogy mindezt morgolódva tesszük. Tény, idén az időjárás nemcsak a barométert bolondította meg, hanem az embereket és az élővilágot is.

A Kárpát-medence különösen érzékeny nagytáj, hajlamos az aszályosodásra, ráadásul itt az ózonlyukkal ugyancsak problémák voltak…

Lehet, tisztelt Olvasóink meglepődnek rajta, de az éves munkálatok sorában talán az egyik legmagyarabbá lett újvilági növényfaj, a kukorica lett. Szakrális utalások – így adventi időben ugyan lesznek, de most inkább arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a hagyományos paraszti életben a kukorica mint „dógos növény”, de abban az esetben szinte hulladék nélküli. Azért illik ez a lapunk profiljába, mert ezzel igazolható, hogy e kapás növényfaj ideális az ökológiai gazdálkodásra. Kukoricázni való dolog pedig egész évben volt. Kezdjük talán a legelején!

Töve csutka (csobak) lehet belőle

Az eresz alatt kiszáradt szemek nagy részét március táján morzsolták le, majd a kukorica földjén még a talajban lévő töve csutkát (csobakot) a talajtól megtisztítva, a nyári konyhákba megfelelő tüzelőanyagot nyertek. Azután a jól művelt földekre április második felében a gazda utalóval megjelölte a sorokat és leginkább ültető puskával, 2-3-as szemekkel biztonságos kelést kívánt elérni – persze ügyelve arra, hogy ne kelljen sokat dolgozni a fattyazás mellett az egyeléssel is. Következtek a kapálások, ami 2-4 alkalmat is jelentett, a felcseperedett kukorica csíranövények egyre magasabbak lettek. De az acatolót is elő kellett venni, a muhart és főleg a szulákot (folyondár) kigyomlálták a malacoknak, majd később már az eper segített a választási jószágoknak.

Az indiánok alkalmazta vegyes vetést is alkalmazták az Alföldön, a kukoricasorok közében inkább bokorbabot, ritkábban folyóbabot vetettek májusban. A kis földterületek határát cirokkal jelölték. Egy négyzetméter felületet sem hagytak szabadon! Olyan művelésűek voltak a kisparaszti földek, hogy a gyomosodás alig okozott problémát.

A címervetés táján a talaj felszínét sekély műveléssel próbálták a kiszáradástól megvédeni, többnyire sikerrel, ez egy rövidebb pihenőt is jelentett, amikor a Nap is már magasan járt az égen. Majd a csövesedés idején az üszkös csöveket összeszedték, ne fertőzzék az egészséges töveket.

Augusztus azért is lett ismét dolgos hónap, mert a bármiféle bab (zölden, szemesen kifejteni vagy szárazon) megtakarítandóvá vált, akárcsak a burgonya. Igaz, azt inkább a kukoricaföldek kulisszáiban is termesztették – elkülönítve, mint a sárgarépát, petrezselyem gyökeret vagy céklát. Amennyiben volt főzni és pattogatni való kukorica is, az előbbit időről-időre megszedték a csöveket és főzték folyamatosan e finom csemegét.

A főzőtök vagy uborka is igencsak megkívánta a szorgos kezeket, nehogy a tolvajok vagy a termés elöregedése miatt váljanak haszontalanná, igaz, a magnak való terméseket épp ilyenkor kellett megszedni.

Kukoricatörés

A burgonya felfeszegetése és szedése után a legnagyobb összefogást kívánó munka a kukoricatörés volt. Ezt mindig kalákában végezték, aminek sikerét a szervezettség biztosította: 6-8 ember, aki törte, a kocsis és a rakodók egyaránt a csapathoz tartoztak.

A megszokott betakarítási forma a csuhéval tört kukorica volt, mert minimálisra csökkent a hulladék; az árván maradt szár még bírta a „szabadságot”, de a csuhé nemcsak hasznos lehetett, hanem esős időben védte is a szabadban lerakott csöveket.

Fosztás

A fosztás szinte társasági elfoglaltság volt, a családok egymást kisegítve baráti módon töltötték el a fosztási időt, miközben a java csuhét gondosan külön szedték. Olykor a csövek között akadt piros-bordó szemű is, az alkalom lett a nagylányok közvetlenebb megismerésére. Nehéz, de mégis nyugodt életforma volt a paraszti létezés, mert minden napnak megvolt a maga célja és tennivalója. A csuhé nélküli csövek a góréba kerültek, az utószáradás itt történt meg, a legszebb csövek meg magnak maradtak és a csuhénál fogva az eresz alá aggatták azokat. Ahol viszont a góré nem állt rendelkezésre, zsákban a padlásra hordák fel a kukoricát, ahol elterítették.

Szárvágás

Október végi ködös, nyirkos napokon a gazda fogta a szárvágót és a talajtól 15 cm-re levágta a szárat, amit fűzvesszőből készült kötéssel fogott össze. 10-12 kéve alkotott egy-egy kúpot, amely közepébe a marharépától a sárgarépán át a petrezselyem gyökérig be lehetett tárolni, amíg a szár nem került el a házhoz.

A szárat megbontva a marhák, bikák és kecskék lelevelezték azt, a csupasz szár (ízék, ízik) a kemencék gyomrában fejezte be pályafutását. Ez volt az életfilozófia: semmi ne vesszen kárba! A télnek napi tennivalója volt a morzsolás: kézzel, segédeszközzel, darálóval vagy éppen székkel. A csutka pedig remek tüzelőnek számított, a parazsán lehetett a legjobb minőségű pirított kenyeret készíteni.

Lassan kiürült a góré gyomra, az egerek sem próbálkozhattak tovább a padláson felhalmozott csöves kukoricával, miközben elhangzott az öröknaptárok jelszava: Gyertyaszentelő, az ízéket szedd elő… Megtörtént s elhamvadt, mint a tövecsutka, így kevés teret hagytak a kukoricamolynak, ami a kukoricaszárban szépen kitelelhetett volna. Örökérvényű volt ez a körforgás, amit a Csongrád kisréti és bökényi dolgoskezű emberek napjai alapján tudtam megfigyelni, amit azután megszakított az 1959-61 közötti politikai döntés. Beh, sok kukoricatermesztő kisparaszt ember nyugszik emiatt idő előtt a csongrádi temetőben! Az emléküket őrizni dolgom is, mert nekem a legjobb ökológiai szemléletű földművelők és tanítómestereim voltak.

A kukorica szára ember és állatfigurák készítésére is megfelelő volt – a legó előtt, babák és így karácsonyidőben betlehemesek készültek belőle. A bokrosi Szent László templomban pedig a stációképek tették szakrálissá a kukoricát. De a csuhé (kukoricahaj) lehetett kötözőanyag is a szőlőkben, vagy éppen lábtörlő és esetleg nagyobb kézügyesség révén egy-egy szatyor vagy másféle népi iparművészeti tárgy. A mexikói kukorica-istennő Xochipilli örömére, akik alázatosan művelték ezt a kultúrnövényt, képesek voltak belőle kenyeret vagy görhét is sütni és kivédeni a pentozás hatást.