Az ökológiai baromfitartásról háztájon kezdőknek és áttérőknek

Alább olvasható írásunk Zámbó Sándor tollából származik, mely a BioPorta füzetek sorozat 6. (2011) részében jelent meg.

Az országot járva gyakran láthatja az utazó, hogy a korábbiaktól eltérően a tanyák kezdenek elnéptelenedni, azokat inkább csak pihenésre, nem pedig termelésre használják. A falusi udvarokban egyre kevesebb baromfit látni. Az emberek döntő többsége inkább kétes eredetű és minőségű terméket vásárol. Sajnos úgy néz ki, mintha a magyar ember csak a fazékban, illetve a tányéron szeretné az apró jószágot, de a vele való foglalatosságot már nem szívesen műveli. Az utóbbi idők élelmiszerbotrányai kapcsán nem hangsúlyozhatjuk eléggé, mennyire fontos a kiváló minőségű élelmiszer, illetve élelmiszeralapanyag-előállítás.

Az ökológiai termelés célja éppen ez, vagyis hogy a háztáji baromfitartó a házi szükségleten felüli biotojásokat saját maga az 52/2010 FVM-rendelet rendelkezéseinek megfelelően kistermelőként a végső fogyasztónak legálisan értékesíteni tudja. Az ökológiai baromfitartás más szemléletmódot követel, mint amit az utóbbi idők „iparszerű” tartási módja. Mivel magyarázható, hogy a háztáji baromfitartás szerepe az utóbbi időben mégis felértékelődik? A falusi turizmus sajátságaiból adódóan a legtöbb esetben a házigazda maga is gazdálkodik. Így ha a vendégnek kedve tartja, ő is aktívan bekapcsolódhat az állatok gondozásába. Így közvetlen közelből láthatja, hogy a felszolgált, kitűnő minőségű sült vagy lágy tojás milyen körülmények között termelődött. Ezért is válhat a falusi vendégfogadás egyik elemévé az ökológiai baromfitartás, amely így közvetve a tájjelleg erősítéséhez is hozzájárul.

Az ökológiai baromfitartás ökológiai növénytermesztés nélkül szinte elképzelhetetlen. Törekedjünk arra, hogy a szükséges takarmánymennyiséget saját gazdaságon belül próbáljuk megtermelni úgy, hogy a helyi éghajlati és talajviszonyoknak megfelelő, változatos takarmányféleségeket termeljünk. A gazdaságon belül igyekezzünk a növénytermesztést és az állattenyésztést egyensúlyban tartani, hiszen az állatok létszámának összhangban kell lennie a trágyázandó területek nagyságával.

Ügyeljünk arra, hogy a trágya ne károsítsa a környezetet, vagyis a gazdaságban keletkező istállótrágya mennyisége ne lépje túl a 170 kg/N/ha/év egyenértéket.

Naposcsibe: kelés után megszáradt, még nem etetett és 48 óránál nem idősebb állat.
Csirke: napos kortól 8-12 hetes korig minden fiatal állat ivartól függetlenül.
Növendék: ált. 10-12 hetes kort meghaladó, de még nem ivarérett – árutojás-termelési, vagy tenyésztési célra nevelt – állat.
Növendék kakas: hímivarú növendék.
Jérce: nőivarú növendék.
Tojó, vagy tyúk: ált. 20 hetesnél idősebb, ivarérett, kifejlett, tojást termelő, vagy kiselejtezett nőivarú állat.
Kakas: ált. 20 hetesnél idősebb, ivarérett hímivarú állat.
Kappan: ivartalanított kakas.
Kotlós: tojásokon ülő tojó, a természetes keltetés főszereplője.
Rántani való csirke: vágásra alkalmas – 0,9-1,2 kg súlyig – nevelt csirke. (A régi magyar tyúkfajták ezt a súlyt 10-12 hetes korban érik el.)
Pecsenyecsirke (hagyományos): vágásra szánt – 1,6-2 kg-s súlyig – 12-18 hetes korig nevelt állat  fajtától és ivartól függetlenül.
Pecsenyecsirke (broiler): vágásra szánt – 1-3,5 kg-s súlyig – 9 hetesnél nem idősebb állat.
Húscsirke: vágásra szánt – 2,5-3,5 kg-s súlyig – 9-12 hetes korig nevelt állat.

Milyen fajtát válasszunk?

A fajták vagy vonalak kiválasztásakor figyelembe kell venni a helyi körülményekhez való alkalmazkodó képességet, a vitalitást és betegségekkel szembeni ellenálló képességet. Ezeknek a követelményeknek az élénk vérmérsékletű, szorgalmasan kereső, edzett fajták felelnek meg. Lehetőség szerint kerüljük az intenzív fajtákat, mert ezen állatok nem kalandoznak el hosszabb táplálékkereső utakra, nagy melegben pedig az ólban keresnek menedéket. Ha módunk van rá, részesítsük előnyben az őshonos fajtákat. Az életerős tyúkféle érdeklődik környezete iránt, járkál, kapar, élénken fut, eleséget keresve távolra elkalandozik. Reggel elsőként indul keresni, esténként pedig utolsóként telepszik az ülőrúdra. Háztáji tyúktartásra főleg a kettős hasznosítású fajták ajánlottak, hiszen ezen állatok húsa és tojása is kiválóan felhasználható.

Az ökológiai tyúktartásra ajánlott fajták:

Magyar őshonos fajták (1-6 kép): magyar tyúk (fehér, sárga, kendermagos, fogolyszínű változatai), erdélyi kopasznyakú (fekete, fehér, kendermagos változatai).

Az őshonos fajták a régi magyar parlagi tyúkfajtákból a múlt század első felében nemesített állományok génbankokban fenntartott változatai.

1. kép | Fehér magyar tyúk

1. kép | Fehér magyar tyúk

2. kép | Sárga magyar tyúk

2. kép | Sárga magyar tyúk

3. kép | Fehér erdélyi kopasznyakú tyúk

3. kép | Fehér erdélyi kopasznyakú tyúk

4. kép | Fekete erdélyi kopasznyakú tyúk

4. kép | Fekete erdélyi kopasznyakú tyúk

5. kép | Kendermagos magyar tyúk

5. kép | Kendermagos magyar tyúk

6. kép | Fogoly színű magyar tyúk

6. kép | Fogoly színű magyar tyúk

Kettőshasznú fajták: hőgyészi new hampshire, gödöllői new hampshire, gödöllői fehér plymouth és keresztezéseik.

A kettőshasznú fajták hús és tojástermelésre egyaránt alkalmas, nem hibridként forgalmazott, fajtatiszta állományok.

Háztáji hibridek: Tetra H, Shaver Farm. A háztáji hibridek hústípusú (broiler) kakas és tojóhibrid keresztezésének eredményei.

Ha valaki a fent leírtakkal ellentétben mégis tojó­hibridet szeretne tartani, akkor a Tetra-SL javasolható, mert ez a fajta nyugodt vérmérsékletű és jól alkalmazkodik a háztáji körülményekhez. Az egyes fajták között nagyon sok különbség lehet. Az egyik kevésbé igényes, edzett, de kevés hasznot hoz, a másik sok hasznot hoz, ám kényes. Az egyik fajta lassan, a másik gyorsan fejlődik. A kisebb hozam azonban általában lényegesen jobb termékminőséggel párosul, különösen ökológiai tartásban.

Legyen kellemes az ól és tágas az udvar

A tyúktartás fő szabálya, hogy annyi és olyan fajtájú tyúkot tartsunk, amennyit az anyagi és helyi viszonyok megengednek. Nem az állatok létszáma a fontos, hanem hogy megpróbáljuk az állatokat természetes életmódjukhoz közeli körülmények között tartani.

Egészséges állat csak olyan épületben nevelhető, amely véd az időjárás viszontagságaitól, világos, tiszta levegőjű, száraz, könnyen tisztítható és fertőtleníthető, valamint elég tágas és kényelmes ahhoz, hogy elegendő helyet biztosítson az állatok számára. Ha őszinték akarunk lenni, el kell ismerni, hogy a jelenlegi háztáji tyúkólak döntő többsége nem ebbe a kategóriába sorolható. Az utóbbi időben egyre kevesebb új építésű óllal találkozhatunk. Ilyen új típusú megoldás az ún. vándor­ól (7. kép).

7. kép | Tanyasi vándorólak nagy kifutóval

7. kép | Tanyasi vándorólak nagy kifutóval

A gazdák inkább a régebbi, más funkcióval rendelkező épületeket alakítják át, vagy a meglévőt korszerűsítik. Az ólat úgy kell berendezni, hogy mindig megfeleljen az állatok fejlődési, élettani és viselkedési igényeinek.

Figyelembe véve, hogy hazánkban – a legkedvezőbb időjárás mellett is – a tyúk életének több mint a felét az ólban kénytelen tölteni, bizony nem közömbös a tojástermelés szempontjából, hogy ezt az időt huzatos, félig nyitott helyiségben vagy pedig jól megépített száraz, világos ólban tölti-e el.

Ügyeljünk arra, hogy az ól körül megfelelő kifutót létesítsünk (7. kép). Ahol teljesen szabad kifutót nem adhatunk az állatoknak, ott kerítsük el az udvar egy részét megfelelő nagyságú (150-200 cm magas) kerítéssel, melyet toldjunk meg átrepülést gátló, 45° alatt befele hajló, 4-5 szál kihúzott dróttal. Az ól számára lehetőleg déli vagy keleti lejtőt válasszunk, hogy az állatok ne legyenek kitéve az északi, illetve a nyugati szélnek. Sík területen úgy építsünk ólat, hogy az uralkodó szélirány ne az ól frontját érje. A szél ellen jó szolgálatot tesz, ha sövényt, bokrokat ültetünk, vagy a kerítést befuttatjuk zölddel, így a kert összhangját sem rontja el az oda telepített ól.

A tyúkfélék elhelyezésének különleges biofeltételei:
  • tilos a ketreces tartás;
  • az ól padozatának harmadrésze legyen tömör (vagyis ne legyen rúd- vagy rácspadozat) és almozott;
  • az ólban legyen a csoport és állatok fejlettségével arányos méretű és számú ülőrúd (18 cm egyedenként);
  • az épületen legyen kibúvónyílás (10 m2-ként 0,4 fm);
  • a természetes fényt mesterséges fénnyel maximum napi 16 órára lehet kiegészíteni úgy, hogy az állatok számára legalább 8 órás éjszakára eső pihenést kell biztosítani;
  • a kifutónak növényzettel borítottnak kell lennie.

Az ól megépítése

Az ól építőanyagának kiválasztásakor a célszerűségen kívül a költségtényezőket is vegyük figyelembe. Ólat építhetünk téglából, fából (8. kép), vályogból vagy készíthetünk tömésfalat is. Ahol a költségek kiemelten fontosak – és fából építjük a baromfiólat –, ott mindenképp dupla falat kell alkalmaznunk. A fát természetesen kezelni kell, hogy ellenálló legyen az időjárás viszontagságaival szemben. A két deszkafal közé olyan szigetelőanyagot rakjunk, amelyben az élősködők nem tudnak megtelepedni, a rágcsálók pedig nem tudják átrágni magukat. Akármilyen anyagból építjük az ólat, a talaj színe felett 30-50 cm magasságban építsünk be szigetelő anyagot, amely lehet kátránypapír vagy bitumenes lemez is. A fal szigetelése nagyon fontos. A nedvesség nem hatolhat a falba, tehát a téglát a vakolat nem nedvesítheti át, nem teheti az ól levegőjét nyirkossá. Átalakításnál a falak természetesen már adottak.

Amennyiben lehetőségünk van rá, az ól belső falát, illetve mennyezetét vakolni kell, mert a sima részek könnyen tisztán tarthatóak és fertőtleníthetőek. Az üregek, repedések ugyanis a kórokozók és paraziták lakhelyévé válnak. A tyúkól átlagos belső magassága 2-2,2 m körül legyen. A cseréptető akkor alkalmas az ól fedésére, ha hőszigetelt, bevakolható födémet is építünk, mert a cseréptetőnek meglehetősen meredeknek kell lennie. Ebben az esetben azonban megnövekszik az ól belső légtere, ami miatt az állatok télen fázhatnak. Ezért a különböző anyagokból elkészült, 6 m-nél keskenyebb épületek esetében a lapos tető alkalmasabb az ólak fedésére. Bármilyen tetőt alkalmazunk is, ügyeljünk arra, hogy meglehetősen széles ereszt hagyjunk, nehogy az eső és a hólé a falakon folyjon le.

Ahhoz, hogy a tyúkól tiszta levegőjű, napfényes legyen, megfelelően elhelyezett és felülről kifelé nyitható ablakokra van szükség. Az ablakokat úgy készítsük el, hogy azokat könnyedén leszedhessük. A nagy nyári forróságban szükség lehet az ablakok leszedésére, ilyenkor azonban dróthálót kell az ablakkeretre erősíteni az éjszakai ragadozók ellen.

Az ablakokat mindig dél, kelet vagy dél-kelet felé kell elhelyezni, hogy minél több világosság, meleg érje az ólat. Az ablakokat viszonylag alacsonyan kell elhelyezni, mert a tyúkok és csirkék a talaj közelében tartózkodnak, és így oda kell a napfényt összpontosítani, hogy az állatok állandóan napfényben „fürödhessenek”. Fontos szabály, hogy az ólaknál a lehető legtöbb fényen kívül friss levegőre is szükség van, ezért – ha lehetőségünk van rá – az ablakok felett készítsünk megfelelő méretű szellőztetőket. Ezek kb. 20 cm magasak, elhúzhatóak és az ablakokkal egyforma szélesek legyenek. Természetesen a szellőztetőket olyan módon szabályozzuk, ahogy az időjárás megköveteli.

Az ajtót lehetőleg az ólak keskenyebb végén, tehát a keleti vagy nyugati oldalon helyezzük el. A nagyobb ólakban azonban az elülső oldalon helyezzük el az ajtókat, az ablakok között, hogy az ól ne legyen huzatos, vagyis három oldalról teljesen szigetelt legyen. A huzat ugyanis a tyúkfélék egyik legnagyobb ellensége. Szükség van arra is, hogy a déli oldalon kibúvónyílásokat helyezzünk el. Legalább 0,4 fm kibúvónyílás jusson 10 m2 alapterületre.

Az ól padlózatát többféle módon is elkészíthetjük. Fontos, hogy az ól padlója mindenképpen száraz legyen, és a ragadozók (róka, menyét, görény, patkány) távoltartásáról is gondoskodni kell. Az ól padozatának leggyakrabban salakbetont, téglát, illetve döngölt agyagot használunk. A döngölt agyag a legolcsóbb, amellett meleg, de könnyen átnedvesedik, és nehéz tisztán tartani, ezért időnként a 2-3 cm-es felső réteget cseréljük újra.

Ugyanez a hibája a habarccsal kiöntött téglapadozatnak is. A deszka fapadló általában nem jó, mert magába veszi a szagokat, nedvességet és fertőző anyagokat. Nem jó, ha az állat közvetlenül a padlóval (főleg ha cement vagy tégla) érintkezik az ólban. Egyrészt mert ezek hidegek, másrészt mert a tyúk folyton ürít, és ha nincs, ami felszívja az ürülék híg részét, hamar elpiszkolódik, elbűzösödik az ól. Ez utóbbiak elkerülése, továbbá az ürülék trágyaértékének megőrzése miatt almozzuk a padlót és időszakosan újítsuk meg.

Almozásra használhatunk szecskázott szalmát, fűrészport, 1-2 cm-es kukoricacsutkát, tőzeget. Az almot szükség szerint ráhordással frissítsük, de minden nap lazítsuk fel. Az összecsomósodott részeket hordjuk ki. Az alomra és a trágyarács alá szórjunk minden héten egyszer zeolitos kőzetőrleményt. Ez az anyag ugyanis megköti az ammóniát az alomban, valamint mikro- és makroelemeket biztosít a tyúkok számára.

8. kép | Fából épített egyszerű baromfiól

8. kép | Fából épített egyszerű baromfiól

A kifutó

A tyúkoknak az épületben hat tyúkonként 1 m2 alapterületre, a szabadban pedig egyedenként 4 m2 területre van szükségük. A gyakorlati tapasztalatok szerint azonban jobb, ha egy tyúk számára legalább 6-8 m2 kifutóterülettel számolunk. Ügyeljünk rá, hogy a kifutó területe napos legyen, ám a tyúkoknak nemcsak napfény, de árnyék és víz (9. kép) is kell!

9. kép | Itató kifutóban

9. kép | Itató kifutóban

Az árnyékot szolgálják a kifutóban lévő gyümölcsfák, bokrok (10. kép). Ezek hiányában építsünk mesterséges árnyékoló helyeket.

10. kép | A tyúkok gyomnövényeket, rovarokat csipegetnek

10. kép | A tyúkok gyomnövényeket, rovarokat csipegetnek

Tyúkokat kaparászó hely nélkül nem tarthatunk. Sajnos erről a gazdák egy része megfeledkezik. Legtermészetesebb kaparóhely az istállótrágya-, illetve komposztdomb.

A baromfiudvarban feltétlenül építsünk a csapadéktól megfelelő védelemmel ellátott külső porfürdőt (11. kép). Ez a tyúkok számához mérten különböző nagyságú legyen.

11. kép | Porfürdőző sárga magyar tyúk

11. kép | Porfürdőző sárga magyar tyúk

A porfürdőbe homokot, fahamut, mészport, rovarvirágport is tehetünk.

Berendezések

Az állatnak bizonyos berendezésekre is szüksége van ahhoz, hogy az ólban jól érezze magát.

Az ülőrudak lehetőség szerint a talajtól kb. 120 cm magasságban legyenek egymástól 30 cm távolságban. Az ülőrudakat 5-7 cm szélesre, 3-4 cm vastagra a felső két sarkát megfelelően legömbölyítve és simára gyalulva készítsük el, természetesen megfelelő alátámasztással. Az ülőrudakat lehetőleg vízszintesen és egy sorban helyezzük el, mert a tyúkok mindig a magasabb helyet keresik, így létrás elrendezés esetén összezsúfolódhatnak. Ezen okok miatt nem tudnak kellően pihenni, ami befolyásolhatja a tojástermelésüket.

Kisebb ólakban az ülőrudak alá trágyadeszkát szoktak helyezni, hogy az ól padozata tiszta maradjon. Célszerű a trágyafogó deszkát homokkal, pelyvával beszórni, hogy könnyebben tisztítható legyen. Ezekről a deszkákról gyakran söpörjük le az ürüléket, és szórjuk ki a trágyadombra. Nagyobb állomány esetén természetesen célszerűbb trágyaaknát kialakítani.

Az ól berendezésének fontos tartozéka a tojófészek (12-15. kép), melyekből 7 tojótyúkonként legalább egyet helyezzünk el vagy családi tojófészek esetén 120 cm2 fészekterület jusson egyedenként. Fontos, hogy a fészek tetejét lejtősre alakítsuk ki, hogy az állatok ne ülhessenek rá.

12. kép | Tojó tyúk a fészekben

12. kép | Tojó tyúk a fészekben

13. kép | Tojófészkek nyitása tojásszedés előtt

13. kép | Tojófészkek nyitása tojásszedés előtt

Az egyedi tojófészek mérete 35×50 vagy 40×40 cm legyen. A fészket lehetőleg 60 cm magasságban helyezzük el. Elkészíthetjük őket úgy is, hogy a tojás kiguruljon belőlük. A tojófészkeket elhelyezhetjük kívül az épülethez kapcsolódóan is. Így a tojásszedés alkalmával nem stresszeljük feleslegesen az állományt. A tojófészkek a legkülönfélébb anyagokból készülhetnek: deszka, tégla, farostlemez stb. A fészek aljára szalmát vagy tönkölybúzapelyvát rakjunk.

Az ól berendezései közé tartozik természetesen a megfelelő számú etető- és itató berendezés is. A talajra kihelyezett önitatókat lehetőség szerint fémhálóval fedett, 10 cm magas „zsámolyra” helyezzük, amely az itatónál 15-20 cm-rel szélesebb legyen, mert így az állatok nem tudnak közvetlenül érintkezni az átnedvesedett alommal, ahol a kórokozók nagyobb mértékben elszaporodhatnak. Természetesen a talajon elhelyezett itató- és etető berendezések helyett használhatunk függesztett kivitelűeket is. Semmi esetre se feledkezzünk meg a zöld- vagy szálas takarmány adagolására alkalmas szénarács vagy falra erősített drótháló kialakításáról sem. A lédús takarmányokat (pl sárgarépa) egy deszkán átvert szegre helyezhetjük. Végül, de nem utolsósorban készítsünk a kaparóhelyen belső porfürdőt, amely nem egyéb, mint a földbe süllyesztett kb. 50×80 cm-es láda, amely a külső porfürdőnél már említett anyagokat tartalmazhatja. A porfürdőt gyakran cserélni kell, mert felszaporodnak benne az élősködők.

Az ólak fertőtlenítésére különösen oda kell figyelni, hogy a paraziták és kórokozók ne telepedhessenek meg.

Az ökológiai tyúktartásra használt épületekben a következő anyagok használhatók fertőtlenítésre: kálium- és nátriumszappan, mész, égetett mész, mésztej, víz és gőz, Na-hipoklorit, Na- és K-hidroxid, természetes növényi kivonatok, H-peroxid.

Állománycsere után, mielőtt az állatokat az új, kitisztított és fertőtlenített ólba újból beengedjük, célszerű az ólat bizonyos ideig pihentetni. Ha mindezt megtesszük, nem marad el az eredmény (14-15. kép).

14-15. kép | Íme, az eredmény!

14-15. kép | Íme, az eredmény!

Természetes keltetés és nevelés

A kotlás

A kotlóssal történő keltetés régen nagyon elterjedt volt a gondos háztáji tyúktartók körében. A természetes keltetés azonban – tapasztalataim szerint – egyre jobban a feledés homályába merül, mert azok a háziasszonyok, akik régen gyakorta alkalmazták ezt a módszert, nem biztos, hogy tudásukat átadják az utókornak. Ráadásul egyre kevesebb a jó kotló fajta.

16. kép | Csibe a kotlós védelmében

16. kép | Csibe a kotlós védelmében

Csibéket természetes (kotlóssal) és mesterséges keltetéssel egyaránt keltethetünk. A természetes keltetés azonban egy kicsivel több ügyességet és türelmet kíván, mivel az eredmény elsősorban a kotlóstól és az őt befolyásoló környezeti tényezőktől függ. Ezek közé a környezeti tényezők közé „csupán” a következők tartoznak: megtermékenyített tojás, keltetőfészek, páratartalom, megfelelő hőmérséklet, oxigénellátás, egy kis ügyesség és persze türelem. Az első öt tényezőt egy jó kotlós problémamentesen biztosítja. A kotlóval való keltetés élettanilag természetes folyamat, de el kell ismerni, hogy bizonyos hátrányokkal jár. Nézzük tehát, hogy milyen érvek szólnak a mesterséges keltetés mellett!

  • A tojások bármikor és bármilyen mennyiségben keltethetők.
  • A tojások kezelése tisztább.
  • A tojások nincsenek kitéve a kotló szeszélyeinek.
  • A tojások kezelése sokkal egyszerűbb, pl. 200 tojás egy alkalommal behelyezhető egy házi keltetőbe, míg természetes keltetésnél 15-16 kotlóra (vagy legalább 8 pulykára) van szükség ennyi tojáshoz.
  • Kevesebb ápolást, munkaráfordítást és időt igényel, mint a természetes keltetés.
  • A tyúk a keltetés és a csirkenevelés hosszú ideje alatt nem esik ki a termelésből.
  • A kotlósról nem kerülhetnek át az élősködők a kikelt csibékre.

A fent leírtaknak van igazságalapjuk, de mindezek ellenére bíztatnám a háziasszonyokat, hogy ha csak néhány fészekalja naposcsibét szeretnének keltetni, és nincs keltetőgépük, próbálkozzanak a természetes keltetéssel. A természetes keltetés sikere szempontjából fontos a keltetés ideje. A tyúkok általában – a vedlési időszak kivételével – az év során bármikor lekotlanak, de főként az év első felében fogja el őket a kotlási láz (február végétől júliusig). Nem ritka eset, hogy vedlés után, ősszel újból kotlani kezd néhány tojó. A kakasoknál is ebben az időszakban (február közepétől májusig) legnagyobb a párzási ösztön, és ennek következményeként a legtermékenyebbek a tojások. Az előbb leírt időpontnál előbb vagy utóbb elültetett tojásokból gyengébb csibék kelnek. Ha tehát a jércéket időben keltetjük, ezek már ősszel és télen is tojnak, amikor jó ára van a tojásnak. A kotlókkal való keltetés idejét csak úgy tudjuk szabályozni, ha állatainkat télen jól etetjük, így ugyanis télen is tojnak, és korábban kezdik el a tavaszi kotlást.

A természetes keltetés sikerének egyik legfőbb feltétele a kotló helyes megválasztása. A kotló nagytestű – bár a kistestű, ún. „japán” tyúkok is lehetnek jó kotlók – nyugodt vérmérsékletű és ép tollazatú legyen.

17. kép | A csibéket a kotlóssal együtt engedjük ki a sazbadba

17. kép | A csibéket a kotlóssal együtt engedjük ki a sazbadba

A kotlós és az alkalmas tojás

A kotlásról 2-3 napig tartó próbaültetéssel győződjünk meg. Érdemes a kotlóst a próbaültetés ideje alatt ideiglenes fészekben elhelyezni. Ezen próbaidő alatt egyszer már mentesítsük az élősködőktől. Azon kívül minden nap lehetőség szerint új fészekbe kell ültetni, és a régi fészket el kell égetni, nehogy a kihullott tetvek visszakerüljenek a kotlósra. Amikor látjuk, hogy a kotló külső élősködőktől mentes, és nyugodtan ül, csak akkor helyezzük a végleges fészekbe. A tyúkok kotlási láza beavatkozás nélkül 35-40 napig tarthat.

A kotlós alá testnagyságától függően 17-21 darab (egyenként 55-60 g közötti) tojást rakjunk, amelyek lehetőség szerint 2-3 éves tojóktól származzanak, így erősebb csibéket nyerünk. A kotló alá csak annyi tojást helyezzünk, amennyit testével teljesen képes betakarni. A kilátszó tojások ugyanis lehűlnek, és a bennük lévő embrió elpusztul. Jól keltethető tojások ott gyűjthetők, ahol a tojás termékenységének érdekében ügyelnek a helyes ivararányra. Könnyű típusú állományból 12-15 darab, nehezebb típusúakból 10-12 db tojót számítsunk egy kakasra.

A keltetésre szánt tojásokat a gyűjtés ideje alatt naponta forgassuk, majd ültetés előtt gondosan válogassuk át őket. Keltetésre csak a legfeljebb 8-10 napos, szabályos alakú, betegségtől mentes, jól termelő tyúkállománytól származó tojás alkalmas. Ha a keltetendő tojásokat a kotlós alá való berakás előtt lámpával megvizsgáljuk, az átvilágított tojáshéjon át a tojás sárgájának külső szélén jól látható egy kis sötét pont (csírakorong). Ha ezt látjuk, a tojás nagy valószínűséggel termékeny.

A tojásokban lévő csírasejtek a kotlós melegétől osztódásnak indulnak. A kotlós által a tojásokra sugárzott meleg 39-40°C, a tojások ezt a meleget felülről kapják. A kotló állat még a tollát is kitépi a hasáról, hogy minél jobban sugározni tudja a meleget. A kotlást jellegzetes élettani változások és sajátos viselkedésminták kísérik. A kotló kevesebbet mozog, táplálék- és vízfelvétele csökken, ürítése ritkábban és napszakosan történik. A kotlást kiváltó hormonok hatására a mell és a has felső részén kialakul az úgynevezett „költőfolt”. Ez egy tollmentes, erekkel gazdagon átszőtt, megvastagodott bőrfelület, ami a kitűnő hőátadást biztosítja. A keltetés ideje általában három hét.

A tyúkot kotlásra kényszeríteni nem ildomos. A kotlós megbízhatósága igen sokszor kívánnivalót hagy maga után: nem akkor kotlik le, amikor tojások volnának, és gyakori eset az is, hogy elhagyja a fészket. Az öregebb tyúkok sem bizonyulnak mindig jó kotlósnak. Abban az esetben, ha a kotlós elhagyja a fészkét, és nem ül vissza rendes időben, vagy kotlásra kevésbé hajlamos tojókat (pl. hibrideket) tartunk, és csak kotlókkal keltetünk, nevelünk, tartsunk pár jó kotlót, esetleg pulykákat, hogy probléma esetén eredményesebben keltethessünk. Különösen nagyobb területtel rendelkező gazdáknak ajánlható már e célból is egy-két pulyka tartása, mert pár ilyen jó pulykatojó megfelel egy-egy kisebb keltetőgépnek. Kotlásra kényszeríteni humánus módszerrel inkább a pulykát lehet.

Amilyen baj az, hogy a tyúkok nem akarnak kotlani, éppen annyira baj, ha nem akarják abbahagyni. Régebben drasztikus módszereket alkalmaztak a kotlásról való leszoktatásra (pl. hideg vízbe mártották az állatot). Ezek azonban csak a kotlás tüneteit szüntették meg, magát a kotlási láz kiváltó okát nem. A hideg vízbe való mártásnál sikeresebb beavatkozás lehet, ha az ilyen kotlót szűk helyre összezárjuk egy kakassal. Ilyenkor – jó etetés mellett – a kakas addig fogja zavarni a kotlóst, amíg az el nem fogadja.

A kotlót nyugodt, csendes, elsötétíthető, jól szellőző és 15-18°C körüli helyen ültessük meg. Ha egy helyiségben több kotlóst ültetünk, a fészkek közé helyezzünk válaszfalat vagy borítsuk le a fészkeket kosárral, hogy a kotlók ne lássák, illetve ne nyugtalanítsák egymást. A kotlófészek többféle lehet (kosár, láda, téglából kialakított stb.), de fontos, hogy a közepe felé kissé lejtsen, és vastag réteg, puha, egészséges szalma legyen benne. A széna bár lágy, e célra mégsem a legalkalmasabb. A fészek aljába tegyünk fahamut vagy kénporos homokot a tetvek ellen.

A tojásokat forgatnunk szükségtelen, hiszen azt a kotló elvégzi. Ha megfigyeljük kotlóinkat, látjuk, hogy azok naponta többször megforgatják tojásaikat, valahányszor melegnek érzik azokat. A fészek közepéből csőrükkel és nyakukkal kikanyarítanak a fészek széle felé, mire ennek helyére a többi tojás befele fordul. A tojások tehát megfordulnak, és egyben helyüket is megváltoztatják.

18. kép | A kelés akár 24 óráig is elhúzódhat

18. kép | A kelés akár 24 óráig is elhúzódhat

19. kép | A naposcsibe testét dús és száraz pihetoll borítja

19. kép | A naposcsibe testét dús és száraz pihetoll borítja

20. kép | Az oktatás, a tanulás pillanatai

20. kép | Az oktatás, a tanulás pillanatai

21. kép | A kiscsibék egymásra is élénken figyelnek

21. kép | A kiscsibék egymásra is élénken figyelnek

22. kép | Látod, csibém, ez a jó mag!

22. kép | Látod, csibém, ez a jó mag!

A kotló táplálkozás, tisztálkodás céljából maga is leszáll a fészkéről. Ha nagyon hűvös az idő (8-10°C), tegyünk párnát az elhagyott tojásokra, hogy ne hűljenek le. Abban az esetben, ha a kotló magától nem száll le a fészekről, akkor etetés, itatás és ürítés céljából mindig ugyanabban az időben 10-15 percre le kell venni a fészekről (23. kép). Ebben az időszakban természetesen lehetőséget kell biztosítani a száraz fahamus és kénporos fürdőzésre, az állatok kiürített bélsarát pedig vigyük ki a helyiségből. Ha ugyanis a kotló már nagyon éhes vagy szomjas, idegesen fészkelődik a tojásokon, és esetleg el is hagyja a fészket a tudtunkon kívül. Ha a kotlón erőt vesz az éhség és szomjúság, rákaphat a tojásivásra, vagy ami még ennél is rosszabb, annyira elgyengülhet, hogy alkalmatlanná válik a további költésre. Szélsőséges esetben el is hullhat az állat. Arra, hogy a kotlós elhagyja a fészket, a tojásoknak is szüksége van. Ilyenkor egy kicsit lehűlnek. A tojásban fejlődő embrió ugyanis lélegzik, a lehűlés alkalmával a tojás összehúzódik, a friss levegő behatol a tojáshéj pórusain, kiszorítja az elhasznált levegőt, és lehetőséget biztosít az embrió továbbfejlődésére.

23. kép | Jó hatással van a tojáskeltetésre, ha a kotlós kijárhat a szabadba

23. kép | Jó hatással van a tojáskeltetésre, ha a kotlós kijárhat a szabadba

Jó hatással van a tojáskeltetésre, ha a tojó kijárhat a szabadba (23. kép), különösen nedves (de nem hideg) levegőre (fűre), mert tollazata szintén nedves lesz, ami kedvezően befolyásolja a kelési eredményt. Ha ez nem lehetséges, a kotló tojásokra való visszahelyezése előtt érdemes a tojásokat a langyosnál valamivel melegebb sós vízzel megpermeteznünk, főleg száraz időben. Erre azért lehet szükség, mert a só a nedvességet tovább tartja, a kotló alatt fejlődő gázokat magába szívja, így ezek a tojásba nem hatolnak be. A gyakorlat azt mutatja, hogy a sós vízzel permetezett tojásokkal 20-40%-kal jobb keltetési eredmény érhető el.

A tojásokat a kelés előtti héten bővebben permetezzük, mint az első héten, tudniillik a kotló lázas testével a vizet jobban párologtatja. Ez a vízpára a tojás héját és belső hártyáját lassan és fokozatosan puhítja, ezáltal az embrió könnyebben lélegzik.

Több kotlós, kotlósetetés

Amennyiben több kotlót ültetünk meg egyszerre, esetleg több időpontban, ajánlatos a kotlófészket és a kotlókat is megjelölnünk, ugyanis a kotlók a keltetés vége felé 1-2°C-kal melegebbek, és ha egy ilyen kotló kerül a frissen elültetett tojásokra vagy fordítva, a csere hátrányosan befolyásolja a keltetési eredményeinket. Hanyag kezelés mellett az is előfordulhat, hogy egyik kotló tévedésből – a fészkek felcserélése miatt – kétszer annyi időt ül a fészkén, míg csibéi kikelnek.

A tojásokat a 6. és 7. valamint a 18-19. napon lámpázzuk. A termékeny tojásban a 7. napon a normálisan fejlődő embrió bab nagyságú foltként lebeg, és a vérerek sugárszerűen ágaznak ki belőle. Ha a lámpázáskor sok tojás esik ki, akkor az egykorú tojásokat rakjuk össze kevesebb kotló alá.

A kotlós tyúk legjobb elesége a mageleség, vagyis a búza, árpa. Hűvösebb időben a keltetéshez szükséges magasabb testhőmérséklet fenntartása érdekében a legcélszerűbb az állatot kukoricával etetni és friss, de nem hideg vízzel itatni. Ne feledkezzünk meg kavics és faszéndara etetéséről sem. Zöld és lágy eleséget ne adjunk, mert könnyen hasmenést okoz. Ennek az állat amúgy is gyakran ki van téve, mert a folyamatos ülés következtében elgyengülhet. Célszerű kisebb etető- és itatóedényekből megkínálni a kotlóst, mert az etetés vagy itatás befejezése után az edényeket könnyen eltávolíthatjuk. A kelés általában 3-6 óra időt vesz igénybe, de akár 24 óráig is elhúzódhat. A kelés utolsó napjaiban a tojások már olyan melegek, hogy a kotló csupasz testét kissé felemelve, félig állva ül a tojásokon. Ilyenkor ne kényszerítsük leülésre, mert megégetheti a testét a tojásokkal. Ha látjuk, hogy a kelés nehezen megy végbe, csak elkerülhetetlen esetekben avatkozzunk be.

A kotlós és a gépi keltetés

A gyakorlatban a kotló segítségével történő és a gépi keltetést is nagyon jól összeegyeztethetjük azzal a céllal, hogy a gépből kikelő nagyobb mennyiségű csibét kevesebb kotlóval neveljük fel. Ültessünk el egy-két kotlót a géppel való keltetés ideje alatt pár próbatojásra. A legtöbb esetben, ha csak pár napig ült is a kotló a tojásokon, szívesen elvállalja a gépben kikelt csibéket. Amikor azonban a gépben már kelni kezdenek a csibék, tegyünk egy-két ilyen tojást a kotló alá. A nála kibúvó csibék izgalomba hozzák a kotlóst, és szeretettel fogadja a főleg éjjel alája rakott nagyobb mennyiségű csibét is.

A jó nevelő kotló gyűjti, vezetgeti a csibéit és megóvja őket minden reájuk leselkedő veszélytől pl. szélsőséges időjárás, idegen tyúkok stb. (20. kép). Korántsem biztos azonban, hogy az a kotló, amelyik minden gond nélkül kiköltötte a tojásait, jó nevelővé is válik. Előfordulhat azonban így is, hogy a kotlós elpusztul, vagy bizonyos idő múlva, sőt sokszor a kelleténél is előbb tojni kezd és magára hagyja a csibéit. Ilyen esetben a csirkéket tegyük pótanya alá.

A pótanya lehet másik kotlós vagy pulyka is. A kappan is kitűnően tudja helyettesíteni az elpusztult kotlóst, olyannyira, hogy melegebb időben, amikor az apróbb csibék nem szaladnak a szárnyuk alá a hideg miatt, 1 kappan 2-3 tyúkalja csibét is képes etetni és gondozni. A kappannak az is nagy előnye, hogy addig marad a csibéivel, amíg azok el nem hagyják. Mielőtt azonban az „új” kotlóst megpróbálnánk félrevezetni, nem árt óvatosnak lenni. A kotlós ugyanis a csibéit egyedileg nem ismeri fel, hanem inkább viselkedési sajátosságaikról jegyzi meg őket. Az „új” csibék közül először csak néhányat tegyünk éjjelre a kotló alá. A többieket csak akkor tegyük alá, ha meggyőződtünk róla, hogy a kotló szívesen fogadja őket.

A csibéket 4 napos korig helyezhetjük idegen kotló alá.

Ezen időn túl tanácsos a világos és sötét színű csibéket elosztani, ugyanis az idegen csibéket a pótanya a színük alapján felismeri, és elűzi a fészekaljból. Szokás ilyenkor a cserélendő csibéket ártalmatlan, átható szagú anyaggal (ánizs, fodormentaolajjal) bekenni, hogy a pótanya ne ismerje fel az idegen csibéket. A kotló nagyságától, az időjárástól és a csibék éjszakai férőhelyének nagyságától függően egy kotló alá 20-25, esetleg 40 csibét rakhatunk, ha kellően meleg éjszakai szállásuk van. Egy jó pulykakotló 100 csibe fölött is „elanyáskodik”.

Nagyon fontos, hogy a kiscsibéket nevelő kotlós egészséges legyen. Itt az egészséges szó alatt azt kell érteni, hogy legyen külső és belső parazitáktól mentes, és ne szenvedjen fertőző betegségben. Mivel a csibék a nap nagy részét a kotlóssal töltik, előfordulhat, hogy az első fertőzést az anyjuktól kapják meg. A fertőzést kapott csibék visszamaradnak a fejlődésben, sőt esetenként tömegesen el is hullhatnak.

Az első hét

Az első néhány nap nagyon fontos a csibék életében, ez ugyanis a „bevésődés időszaka”. A csibék 1-3 napos korban állandóan a kotlós közelében tartózkodnak, gyakran hozzá-, illetve alábújnak, és csak néhány m2-re terjed ki a mozgásterük. A kotlós segítségével megtanulnak enni, inni, valamint megtanulják azt is, mi ehető és mi nem. Kb. 8 hét elteltével azonban felbomlik ez az idilli családi állapot. Amíg azonban a csirkék a 2 hónapos kort elérik, rendkívüli gondozást igényelnek. Ezt elsősorban a kotlós, másodsorban pedig mi magunk biztosíthatjuk.

A csirkéket hetente legalább egyszer vegyük kézbe, és vizsgáljuk meg őket egyenként, hogy van-e rajtuk külső élősködő. Ha találunk rajtuk, megfelelő módszerrel távolítsuk el.

A takarmányozás tekintetében mindig a helyi viszonyok az irányadóak, mert pl. ahol a csirkék a szabadban megkereshetik az ennivalót maguknak, ott kevesebb szemes- és lágyeleséget igényelnek. A második naptól kezdve a kotlós és csirkéi már külön etethetők. A kotlós tápláléka továbbra is magvakból álljon. Ha a naposcsibék az első 36-48 órában valamilyen ok miatt nem kapnak enni, még életképesek maradhatnak, ugyanis ezen idő alatt a szikanyagot emésztik meg. Ennél hosszabb ideig azonban semmi esetre se éheztessük őket, mert az már elhulláshoz vezethet. A csibék az első etetéskor apróra darált és kiszitált kukorica-, zab-, búza-, árpadarát vagy kölest kapjanak. A 3-4. naptól apróra darált főtt tojást vagy fölözött tejet is etethetünk. Kitűnő csemegét készíthetünk, ha ez előbbi és utóbbi alkotókat morzsalékos formában összekeverjük. Fölözött tejet csak teljesen friss vagy alvadt állapotban etessünk. A csirkék táplálékából az első héten lehetőleg ne hiányozzanak a tejtermékek (tej, túró, aludttej), mert értékes fehérjéket és vitaminokat tartalmaznak, valamint étrendi hatásuk is kitűnő. A tejtermékekből készült keverékekből mindig csak annyit készítsünk el, amennyit a csirkék egyszeri alkalommal elfogyasztanak, mert gyorsan megromlanak, az erjedt takarmány pedig súlyos emésztési zavarokat okozhat. Lágyeleség etetésekor ügyeljünk az etetők gyakori tisztítására.

A második hét és utána

Az első-második héten naponta hatszor, az 5. hétig ötször, a 8. hétig pedig négyszer etessünk. A gyakori etetés legolcsóbb módja az önetetés. Ha önetetőt használunk, a csirkék gyorsabban fejlődnek. Az etetőket és itatókat mindig tartsuk tisztán, és gondoskodjunk arról is, hogy a lágytakarmány a takarmánytartóban soha ne romoljon meg, az itatóvályúban pedig mindig tiszta, friss, de nem túl hideg víz álljon. Apró szemű kavicsot mindig tartsunk a csirkék előtt kis vályúban.

A második héttől térjünk át a magvak nagyobb arányú etetésére. A második héttől kezdve a csirkéket a kotlóssal együtt engedjük ki, és hagyjuk őket minél többet a szabadban, ha az időjárás megengedi. Ha hidegebb, nyirkosabb az idő, a csirkéket azután engedjük csak ki, miután a harmatos fű megszáradt. Ha a csirkék teli beggyel térnek haza a legelőről, ne adjunk nekik semmit. Azoknak ellenben, amelyek este nem jóllakottan térnek haza, reggel is adjunk kevés szemet.

A második héttől kevert takarmányt is etethetünk (pl. árpa-, kukorica-, zabdara, korpa, só stb.) ha rossz az idő, és az állatokat nem tudjuk a legelőre kiengedni. Azok az állatok, amelyek nem járnak a legelőre, a vitaminszükségletük biztosítása érdekében rendszeresen kapjanak zöld- vagy nedvdús takarmányt (ez lehet a lágyeleséghez kevert reszelt sárgarépa). A zöld fű csíráztatott zabbal, fiatal herével, lucernával, salátával pótolható. A zöldtakarmányt szecskázzuk apróra.

A hatodik héttől kezdve már legfeljebb csak a kukoricát daráljuk durvára.

A csirkecsalád számára próbáljunk száraz, világos, jól szellőző, ugyanakkor huzatmentes helyet biztosítani tyúkólban. Már a fiatalkori felnevelés során is fontos az elhelyezés, mert a nem megfelelő körülmények között nevelt csirkék fejletlenek lesznek. A kotlós tyúkot keltetés után, ha már megszokta a csibéit, kiereszthetjük az udvarba vagy kifutóba, de ha a kóborlást nem akarjuk neki megengedni, használjunk kotlóborítót. A borító könnyen hordozható legyen, amely alól a csibék ugyan ki tudnak menni, de a kotlós nem, viszont ha valami veszedelem fenyegeti a csibéket, rögtön odaszaladhatnak az anyjukhoz. A kotlóborító használatának további célja, hogy a kotlós ne egye el a kiscsibék elől az eleséget. A kotlóborítók azonban nem kínálnak optimális megoldást, mivel a tűző nap, az eső és a szél ellen nem nyújtanak védelmet. Sokkal jobb ezeknél a kotlóborító házikó, melyeknek teteje is van. Így a füves területen felállított házikóban a kotló bent marad, a kis csibék pedig kint kapirgálhatnak a drótfonat-tetővel ellátott kifutóban. A házikót telepítsük át naponta új helyre. Ennek az eljárásnak az előnyei:

  • a kotlók nem tudnak egymással összejárni és egymással verekedni;
  • egyes kotlók nem üldözhetik az idegen csibéket;
  • a kotlós nem csatangolhat szerte szét, a kis csibék pedig – folyton hallván anyjuk hangját – rögtön odaszaladhatnak hozzá, ha fáznak vagy ha elfáradtak.

Már az első napoktól ajánlatos a kotlóst és a csirkéket az idősebb tyúkoktól elkülöníteni, hogy ily módon az ólban és a kifutóban a fertőzésveszélyt (pl. nátha, himlő) csökkenteni tudjuk. Nem lehet elég sokszor hangsúlyozni, hogy a sikeres csirkenevelés fő feltétele a szabad tér (kifutó), a legelő és a nagy terület. Ezek nélkül nem lehet a csirkéket gazdaságosan és sikeresen felnevelni. A fel­neve­léskori veszteség jelentősen csökkenthető, ha a kifutót megfelelően kezeljük, mert így visszaszoríthatjuk azon kórokozó csírák kifejlődését, amelyek a csirkéket megbetegíthetik (24. kép).

24. kép | Csibék szokják a kifutót

24. kép | Csibék szokják a kifutót

Hogyan néz ki az egészséges naposcsibe?
  • Az életerős naposcsibe testtömege 40-50 g, feje és nyaka fejlett, szemei fényesek és kidudorodóak.
  • Egész testét dús, száraz, valamint a fajtára jellemző színű pihetoll borítja.
  • Szikzacskója felszívódott, köldöke záródott, kemény tapintású.
  • Kevéssel a tojásból való kibújás után kapirgál és csipked.
  • Kikelés után a megszáradásig már lábra áll, élénk tekintetű és mozgású az „új világban”.

Zámbó Sándor
(Biokultúra 2022/4-5)

Ezen cikkben azokra a változásokra szeretném a gazdák figyelmét felhívni, amelyeket az előző EU bio és hazai jogszabályok már tartalmazták ugyan, de megváltoztak, illetve az új jogszabályokban jelentek meg.

Az új rendelet a szarvasmarhafélékre (magában foglalja a bivaly- és bölényfajokat is), szarvasfélékre, lófélékre, sertésre, juhra, kecskére, nyúlra, valamint a következő baromfifajokra (tyúkfélék, kacsafélék, liba, pulyka és gyöngytyúk) vonatkozik.

A jogszabályi változásokkal új fogalmak, illetve kiterjesztések is bevezetésre kerültek, amelyek a következőek:

  • Növényevő állatok: szarvasmarha, szarvasfélék, bivaly, bölény, kecske, juh, lófélék, nyúl.
  • Hízóbaromfi: hústermelésre szánt baromfi.
  • Állomány: a baromfitartó épületek egységeivel összefüggésben a madarak egy olyan együtt tartott csoportja, amely nem keveredik más baromfifajokkal és saját külön beltéri, valamint kültéri területtel rendelkezik.
  • Bébikakas: a tojástermelésre szánt (csirke/növendék) állományok hímivarú egyedei, melyet hústermelésre szánnak.
  • Hizlalt jérce: a Gallus gallus faj, olyan nőivarú egyede, amelyet hústermelésre szánnak és legalább 120 napos korban vágnak le.
  • Veranda: baromfi tartására szolgáló épülethez csatlakozó fedett, de szigeteletlen kültéri építmény, amelynek leghosszabb oldala általában drótkerítéssel, vagy hálóval felszerelt, hőmérséklete kültéri, megvilágítása természetes és szükség esetén mesterséges, padlója pedig alommal borított.
  • Jérce: a Gallus gallus fajhoz tartozó, 18 hétnél fiatalabb fiatal állat.
  • Tojótyúk: a Gallus gallus fajhoz tartozó, legalább 18 hetes állat, amelyet étkezési tojástermelés céljából tartanak.
  • Hasznosítható terület: legalább 30 cm széles terület, amelynek padozata legfeljebb 14%-os lejtésű és amelynek belső magassága legalább 45 cm (a fészkelőhelyek nem tekinthetők hasznosítható területnek).

Az állatok származása

A jövőben a nem ökológiai (szokványos) állatok beszerzésénél figyelembe kell venni, hogy az illetékes hatóság egy öko állat-adatbázist fog működtetni és fenntartani a következő adattartalommal:

  • az elérhető ökológiai állatfajok listája;
  • a rendelkezésre álló ökológiai állatok száma nemek szerinti bontásban;
  • az állatok fajtái, az állatok kora;
  • valamint minden ezekhez kapcsolódó egyéb információ.

A bio állatot eladni kívánó gazdák az adatbázisba önkéntes alapon, térítésmentesen, nevük és elérhetőségük megadásával kerülhetnek fel. A felkerülés feltétele, hogy az öko állatokat elegendő mennyiségben és képes legyen észszerű határidőn belül leszállítani a másik gazda részére.

Az állatok tartása és tartáskörülményei növényevők (kivétel a nyúl és szarvasfélék) és sertés esetén

Amennyiben az állatokat szabadon (épületek nélkül) tartják, kedvezőtlen időjárás esetén hozzáférést kell biztosítani számukra menedék-, vagy árnyékos helyhez. Az állatok elkülönített tartása miatt (borjút azonban például csak akkor szabad 1 hetes kora után egyedi ketrecben tartani, ha az állat-egészségügyi szempontból indokolt) lehetővé kell tenni olyan hely kialakítását, hogy az állat kényelmesen megfordulhasson és teljes hosszában kényelmesen lefekhessen, a kemény talajra pedig szalmának kell kerülnie. A karámban történő ökológiai állattartás nagyon nedves, vagy mocsaras talajon nem megengedett.

Az illetékes hatóság – a (fiatal állományon kívül) legfeljebb 50 állatot tartó – kisgazdaságok esetében engedélyezheti a szarvasmarhák kötött tartását, előre meghatározott speciális feltételek mellett.

Vemhes koca esetében a várható fialás előtt néhány nappal elegendő mennyiségű szalmát, vagy más természetes anyagot kell biztosítani a fészeképítéshez. Egyéb sertés korcsoportok számára szalmával, vagy más erre alkalmas alomanyaggal fedett nagy területet kell biztosítani ahhoz, hogy a karámban az állatok szükség esetén egyszerre ki tudjanak nyújtózni teljes hosszukban. A szabadtéri területeket úgy kell a sertések számára kialakítani, hogy azok számukra vonzóak legyenek. Amennyiben lehetséges, előnyben kell részesíteni a fákkal tarkított mezőket, vagy az erdős területeket. Mivel a szabadtéri területeken kültéri klíma/hőmérséklet uralkodik a sertések testhőmérséklet-szabályozását lehetővé tevő elemeket pl. búvóhelyeket kell kialakítani.

Baromfiak

A baromfitartó ólaknak és a hozzájuk kapcsolódó szabadtérnek a következő igényeknek kell megfelelniük:

  • A baromfitartó épületeket úgy kell megépíteni, hogy az állatok könnyen ki tudjanak jutni a kifutóba és ott könnyen hozzáférhessenek a megfelelő számú itatóhoz. Ennek érdekében a következő feltételeket kell betartani:
    • az épületek külső falait közvetlenül a kifutóra vezető kibúvó nyílásokkal kell ellátni;
    • a kibúvó nyílásoknak meg kell felelniük a madarak méretének, továbbá akadálytalanul megközelíthetőeknek kell lenniük (ez vonatkozik a beltéri részt a fedett karámtól és a fedett karámot a szabadtértől elválasztó kibúvónyilásokra is);
    • amennyiben a kibúvó nyílások a padozatnál magasabban helyezkednek el, azokhoz rámpákat kell kialakítani;
    • az épület beltéri része és a hozzá kapcsolódó fedett karám közötti közlekedő nyílások összesített hossza a baromfitartó épület minimális hasznos belső területének minden 100 m2-ére legalább 2 m kell legyen;
    • a fedett karám és a szabadtér közötti kibúvó nyílások összesített hossza a baromfitartó ól minimális hasznos belső területének minden 100 m2-ére legalább 4 m kell legyen.

Alapesetben a fedett karám hasznos területe nem számít bele sem az állománysűrűség számításhoz figyelembe vett területbe, sem az előírt minimális beltéri és kültéri területbe. Azonban figyelembe vehető az állománysűrűség számításánál az előírt minimális beltéri és kültéri területhez az olyan fedett kültéri épületrész, amelyet úgy szigeteltek, hogy ott nem érvényesülnek a kültéri időjárási viszonyok, de csak a következő feltételek teljesülése esetén:

  • a nap 24 órájában hozzáférhető;
  • megfelel a korábbiakban említett fedett karámok közlekedőnyílásaira vonatkozó követelményeknek.

Hízóbaromfiak esetében a fedett karám hasznos területe nem számít bele a hizlalásához használt istálló teljes hasznos alapterületébe, amely egyébként legfeljebb 1 600 m2 lehet.

Amennyiben nagyobb, vagy különböző fajokból álló baromfiállományt helyezünk el az ólban, azt több egységre kell osztani és a következő előírásokat kell betartani:

  • az elválasztást úgy kell kialakítani az épületben, hogy a különböző állományok ne keveredhessenek és az egyes egységek korlátozzák a más állományokkal való keveredést;
  • egy baromfitartó ólban a következő maximális állomány nagyság helyezhető el:
    • 3 000 Gallus gallus szülő/tojótyúkot;
    • 10 000 jérce;
    • 4 800 Gallus gallus hízóbaromfi;
    • 2 500 kappan;
    • 4 000 hizlalt jérce;
    • 2 500 pulyka;
    • 2 500 liba;
    • 3 200 pekingi kacsa gácsér, vagy 4 000 pekingi kacsa tojó;
    • 3 200 pézsmaréce gácsér, vagy 4 000 pézsmaréce tojó;
    • 3 200 mulard kacsa gácsér, vagy 4 000 mulard kacsa tojó;
    • 5 200 gyöngytyúk.

A Gallus gallus (házi tyúk) fajtól eltérő hízóbaromfifélék esetében az egységeket tömör válaszfalakkal kell elválasztani egymástól. A tömör válaszfalaknak az istálló különböző egységeit a padlótól a tetőig teljesen el kell különíteniük egymástól.

A baromfitartó épületekben használhatók többszintes tartási rendszerek. A többszintes tartási rendszerben csak Gallus gallus szülőpárok, tojótyúkok, későbbi tojástermelésre szánt jércék, valamint nagyszülőnek szánt jércék és bébikakasok tarthatók. Ezen tartási rendszerek használata esetén az alábbi előírásokat kell figyelembe venni:

  • a többszintes tartási rendszerek hasznos területe legfeljebb három szintet foglalhat el a padlót is beleértve;
  • emelt szinteket úgy kell kialakítani, hogy a trágya ne hulljon az alsóbb szintekre és gondoskodni kell hatékony trágyaeltávolító rendszerről;
  • minden szintnek lehetővé kell tennie a madarak egyszerű vizsgálatát;
  • a többszintes rendszerekben a madaraknak szabadon és könnyen kell tudniuk mozogni;
  • a szintek között és a kapcsolódó területeken;
  • a többszintes rendszereket úgy kell kialakítani, hogy minden madár egyformán könnyen kijusson a szabadtérre;
  • az állatok számára már fiatal kortól biztosítani kell az ülőrudakat és/vagy a megemelt ülőszinteket az állománynagyságnak és a madarak méretének megfelelően.

A termelés során használhatók mobil ólak, azzal a feltétellel, hogy azokat a termelési ciklus alatt és legalább minden felnevelt baromficsoport után is rendszeresen mozgatják oly módon, hogy a madarak hozzáférjenek a növényzethez.

Baromfifélék esetében, amikor a rossz időjárási viszonyok miatt (pl. aszályos időszakban, huzamosabb ideig hó borítja a kifutót) a szabadtéri területeken korlátozott a táplálékhoz jutás, akkor a madarak takarmányához kiegészítő szálastakarmányt kell adni.

Amennyiben a hatóság elrendeli a madarak zárt tartását (uniós, vagy hazai jogszabályok miatt elrendelt korlátozások, vagy kötelezettségek miatt), a baromfiak számára biztosítani kell a megfelelő mennyiségű szálastakarmányhoz és a megfelelő anyagokhoz (pl. fürdőhomok, kapirgálásra alkalmas anyag stb.) való folyamatos hozzáférést, továbbá lehetőséget kell biztosítani, hogy viselkedési igényeiket kielégíthessék. Ha ebben az esetben a 18 hétnél fiatalabb tenyészmadarak és jércék szabadtéri területre való kijutása korlátozva van, a verandák szabadtéri területnek minősülnek.

Amikor a rossz időjárási körülmények nem teszik lehetővé, hogy a vízi szárnyasok kielégítsék fajspecifikus és állatjólléti igényeiket (pl. nem férnek szabad víztükörhöz, patakhoz, kacsaúsztató tóhoz, tóhoz, vagy medencéhez) akkor is hozzáférést kell biztosítani számukra vízhez, amelybe a tollazatuk megtisztítása érdekében a fejüket belemárthatják.

A szabadtéri területhez való hozzáférés és a növényzetre, védőlétesítményekre vonatkozó követelmények:

A baromfifélék számára a szabadtéri területeket úgy kell kialakítani, hogy az összes állat számára vonzó és hozzáférhető legyen. Abban az esetben, ha több állomány elhelyezése miatt az épületen belül elválasztások lettek kialakítva, akkor ezt az elválasztást a kifutó területeken is ki kell alakítani, hogy a különböző állományok egyedei ne keveredhessenek és az eltérő állományok közötti érintkezés korlátozott legyen.

Az istállóhoz csatlakozó szabad területen vegyes növénytakarót kell biztosítani és a tápanyagtöbblet – baromfi trágyából származó – kialakulásának elkerülése miatt gondozni kell. A kifutó területen az elegendő mennyiségű védőlétesítményt, menedéket, bokrot, vagy fát úgy kell elhelyezni, hogy az állatok a teljes szabadtéri területet egyenletesen használják. A szabadtéri területek vége nem lehet az épülethez tartozó kibúvónyilástól 150 m-nél távolabb. Ettől abban az esetben lehet eltérni max. 350 méteres távolságig, ha a területen – az időjárási viszontagságok és ragadozók ellen – megfelelő számú és elhelyezésű búvóhely található, ami min. 4 db búvóhely/ha-t jelent. Libák esetében a szabadtéri területen biztosítani kell, hogy füvet legelhessenek.

A baromfiak esetében biztosítani kell, hogy legalább élettartamuk 1/3 részében hozzájussanak a szabadtéri területekhez. A napközbeni folyamatos hozzáférést a kifutóhoz azon legkorábbi életkortól biztosítani kell, amikor ezt az élettani és a fizikai körülmények lehetővé teszik és a gyakorlatban kivitelezhető.

Az állatokkal való bánásmód

Az állattartás során biztosítani kell az állatjólét magas színvonalát.

Eseti alapon előzetes hatósági engedéllyel megengedhető a juhok farokkurtítása és a csőrkurtítás, ha ezeket az állat életének első 3 napján elvégzik. Hasonlóan előzetes hatósági engedély birtokában engedélyezhető eseti alapon a szarvkezdemény eltávolítása.

Párhuzamos (ökológiai és szokványos) állattartás egy gazdaságon belül és legelőn

Az ökológiai állatokat – az átállási időszak végéig – egyértelműen és azonosíthatóan el kell különíteni a szokványos állatoktól.

A szokványos állatok azon feltételek betartása mellett legelhetnek az év egy korlátozott részében ökológiai legelőkön, ha ezek az állatok fenntartható mezőgazdasági gazdálkodási rendszerből származnak. Ez azt jelenti, hogy legalább a 1305/2013/EU-s rendelet 23, 25, 28, 30, 31. és 34. cikke szerint támogatott földterületen, környezetbarát módon nevelkedtek és egy időben ugyanazon a legelőn nem legelnek bio állatok.

Takarmányozás

Saját, vagy más ökológiai gazdaságból származó takarmány

Sertés és baromfi esetében a takarmány 30%-ának saját gazdaságból kell származnia. Amennyiben ez nem lehetséges, akkor azt ugyanabból a régióból származó takarmányt és takarmány-alapanyagot használó más ökológiai, vagy átállási termelő egységekkel, vagy takarmányipari gazdasági szereplőkkel együttműködve kell előállítani.

Átállás időszakából származó takarmány

Vásárolt átállási takarmányt (az átállás kezdete óta a betakarításig egy év már eltelt) a takarmányadag max. 25%-ban tartalmazhat. Amennyiben ez a saját gazdaságban betakarított átállási takarmány volt, akkor az arány 100%-ra növelhető. Az értéket évente a növényi eredetű takarmány szárazanyag-tartalmának százalékos arányaként kell kiszámítani.

A saját termelésű, az átállás első évéből származó (az átállás kezdetétől számított egy éven belül betakarított, legeltetett) takarmányt, amely állandó legelőkről, évelő takarmánytermelő-, fehérjenövényt termő területekről (szem, zöld, szárított, vagy tartósított formában) származik, a takarmányadag max. 20%-ban tartalmazhatja. Az értéket évente a növényi eredetű takarmány szárazanyag-tartalmának százalékos arányaként kell kiszámítani.

Amennyiben a takarmány vásárolt átállási takarmányt és saját termelésű, az átállás első évéből származó takarmányt is tartalmaz, a kettő együttes aránya nem haladhatja meg a takarmányadag max. 25%-t. Az értéket évente a növényi eredetű takarmány szárazanyag-tartalmának százalékos arányaként kell kiszámítani.

Szokványos takarmány

Szokványos fehérje eredetű takarmányokat sertésnél és baromfiaknál lehet felhasználni 2026. december 31-ig – 12 hónapos időszakra vonatkoztatva – max. 5%-os arányban a következő feltételek mellett:

  • a fiatal sertések max. 35 kg-osak lehetnek;
  • a baromfiaknak fiatalnak kell lennie;
  • a szokványos fehérje eredetű takarmány előállítása vagy elkészítése során kémiai oldószereket nem lehet használni;
  • az értéket évente, a mezőgazdasági eredetű takarmány szárazanyag-tartalmának százalékos arányaként kell kiszámolni.

A legelő állatok – egyik legelőterületről a másikra való áthajtás ideje alatt – fogyaszthatnak nem ökológiai területen lévő legelőről fűvet, vagy egyéb növényzetet. A vándorlegeltetés – a legeltetés legfeljebb 35 napig tarthat az oda- és a visszautat is beleszámítva – ideje alatt elfogyasztott szokványos takarmány mennyisége nem haladhatja meg az éves összes takarmánymennyiség 10%-át. Ezt a százalékot a mezőgazdasági eredetű takarmányok szárazanyag-tartalmára vonatkoztatva kell kiszámítani.

Takarmányozásban felhasználható egyéb anyagok

Az ellenőrzés alatt álló állatok takarmányozására az alapfeltétel-rendszerben található anyagok használhatóak fel, feltéve, hogy előállításuk, vagy elkészítésük során kémiai oldószereket nem használtak.

Állategészségügy

Nem használhatóak fel az állatok gyógykezelésénél preventív (megelőzés) kezelés céljára kémiai úton előállított allopátiás, antibiotikumot és szintetikus allopátiás molekulákból álló egyéb készítménytípusokat (pl. bóluszokat) tartalmazó állatgyógyászati készítmények.

Az állattartás során fő célunk, hogy az állatok immunrendszerét, betegségekkel szembeni természetes ellenálló képességét növeljük az állattartási gyakorlatok alkalmazásával, beleértve a rendszeres járatást és a szabadterülethez, legelőhöz való hozzájutást.

Az állatok gyógykezelése során előnyben kell részesíteni a kémiai úton előállított szintetikus allopátiás állatgyógyászati készítményekkel és antibiotikumokkal szemben a fitoterápiás és homeopátiás termékeket, a nyomelemeket, valamint azokat az ásványi eredetű takarmány-alapanyagokat és azon tápértékkel rendelkező adalékanyagokat, amelyek az ökológiai állattartásban felhasználhatók, abban az esetben, ha az adott állatfaj esetében a kórkép ismeretében megfelelő gyógyító hatással bírnak.

Tisztítás, fertőtlenítés

Az állattartó épületek, építmények, létesítmények, berendezések és eszközök tisztítására, fertőtlenítésére csak olyan tisztító- és fertőtlenítőszerek használhatóak, amelyeket az EU bio rendeletek engedélyeznek. Az állattartó épületekben és létesítményekben a rágcsálók irtására csakis csapdák használhatóak, a rovarok és egyéb kártevők irtására pedig az EU öko rendeletekben listázott növényvédelmi anyagok alkalmazhatóak.

Átállás az ökológiai állattartásra

Az átállási idő a pekingi kacsa estében 7 hét, abban az esetben, ha háromnapos koruk előtt vonták be őket a biogazdálkodásba.

Egyidejű átállás esetén az ökológiai gazdálkodás ellenőrzési rendszerébe történő időpontban a gazdaságban meglévő állatok és utódaik teljes átállási időszaka 24 hónapra csökkenhet abban az esetben, ha csak saját takarmánnyal etetik azokat.

A cikk végén szeretném egy kicsit részletesebben tárgyalni a szarvasféléket és a nyulakat, mivel ezeket az állatokat csak most, az új szabályozás keretében vonták be az EU bio jogszabályok hatálya alá.

Szarvasfélék

Az állatok származása

Amennyiben első alkalommal szeretnénk szarvasféléket bejelenteni az ellenőrzés rendszerébe, akkor elsődlegesen bio állatokat kell beszerezni, de ha az nem lehetséges, akkor csak (a gazdaságba való érkezés időpontjában) 6 hónaposnál fiatalabb szokványos szarvas borjakat lehet bevonni. Abban az esetben, ha ezek után az ökológiai termelés többi szabályát betartották, az átállási idő 12 hónap.

Ha a már ökológiaiként üzemelő gazdaságban tenyésztési célok miatt állományfrissétesre kerül sor, akkor kifejlett hímivarú és nem ellett nőivarú állatok a meglévő nőivarú állomány 20%-ig kerülhetnek be. A 10-nél kevesebb szarvast tartó gazdaságban ez a szám évente egy egyed lehet. A tenyésztésre bevont kifejlett bikák létszáma nem korlátozott.

Az állatok tartása és tartáskörülményei

A szarvasfélék számára meg kell próbálni olyan környezetet kialakítani, amely legjobban hasonlít a természetes élőhelyükre. A kerítést úgy kell megépíteni, hogy az ne okozzon sérülést az állatoknak és ne tudjanak elszökni. A karámokban búvóhelyeket, a bőrük tisztán tartására és hőmérsékletük szabályozására menedéket, olyan sáros mélyedést kell kialakítani, amelybe az állat bele tud hemperegni. Az etetőt tetővel kell ellátni, a környékén pedig tömöríteni a talajt, valamint úgy kell kialakítani – amennyiben a takarmány folyamatosan nem elérhető –, hogy egyidőben az összes állat és az őket felügyelő emberek számára is hozzáférhető legyen.

Szabadtéri területek, karámok kialakítása

Az elkerített szabadtéri területeket, vagy karámokat úgy kell létrehozni, hogy – amennyiben a körülmények megengedik – az állatok tudjanak legelni és szükség esetén a fajok elkülöníthetőek legyenek. Az előbbi területeket olyan eszközökkel, vagy növényzettel kell ellátni, amely lehetővé teszi az állatok számára az agancsuk tisztítását. A szarvasfélék számára vizuális és időjárással szembeni védelmet kell létrehozni lehetőség szerint természetes menedékek formájában (pl. fa-, bokorcsoportok, vagy erdőrészek, erdősávok szabadtéri területekhez vagy karámokhoz való kapcsolásával). Ha ez azonban egész évben és kellő mértékben nem biztosítható, akkor mesterséges tetővel ellátott menedéket kell építeni. Az összes elkerített szabadtéri területet, illetve karámot úgy kell kiépíteni, hogy kétrészre osztható legyen, vagy egy másik szabadtéri területhez, karámhoz csatlakozzon, hogy valamennyi terület, vagy rész egymást követő karbantartása biztosított legyen. A szarvastehenek részére – a vemhesség végén és az ellést követő hétben – a borjaik elrejtésére alkalmas, növényzettel borított területeket kell biztosítani.

Takarmányozás

A fiatal borjakat természetes tejjel, lehetőleg anyatejjel kell táplálni 3 hónapon keresztül. Ezen időszak alatt nem használható sem vegyi úton előállított, sem növényi eredetű alkotórészeket tartalmazó tejpótló készítmény.

A szarvasfélék számára – a vegetációs időszak alatt – természetes legelőt kell biztosítani a karámban. Nem engedélyezett olyan karámok használata – a vegetációs időszak alatt –, amelyek nem fedezik legeltetéssel az állatok takarmányszükségleteit. A mesterséges kiegészítő takarmányozás csak akkor megengedett, ha a rossz időjárási körülmények miatt nincs elegendő legelhető fű.

Amennyiben az állatok számára a szabadtéri területeken, karámokban nem áll rendelkezésre könnyen hozzáférhető természetes vízforrás, akkor olyan itatóhelyeket kell kialakítani, ahol tiszta, friss vizet tudunk nekik biztosítani.

Nyúlfélék

Az állatok származása

Az állatállomány első alkalommal történő indítása esetén elsődlegesen öko állatokat kell beszerezni, de ha az nem lehetséges, akkor a szokványos nyúlfiókáknak 3 naposnál fiatalabbnak kell lenniük a gazdaságba való érkezés időpontjában. Abban az esetben, ha ezek után az ökológiai termelés többi szabályait betartották, az átállási idő 3 hónap.

Ha a már ökológiaiként üzemelő gazdaságban tenyésztési célok miatt állományfrissítésre kerül sor, akkor kifejlett hímivarú és nem ellett nőivarú állatok bekerülhetnek a meglévő nőivarú állomány 20%-ig, vagy a 10-nél kevesebb nyulat tartó gazdaságba évente egy egyed. A tenyésztésre bevont kifejlett bakok létszáma nem korlátozott. Előnyben kell részesíteni az őshonos, vagy a szabadtéri körülményekhez alkalmazkodott, robusztus fajtákat és vonalakat.

Az állatok tartása és tartáskörülményei

A nyulakat csoportban kell tartani. Az állatok számára kialakított rögzített, vagy mozgatható építmények beltéri területének kialakításánál a következőket kell figyelembe venni:

  • legalább olyan magasnak kell lennie, hogy a nyulak hegyezett fülekkel felállhassanak;
  • a különböző csoportokat úgy kell elhelyezni, hogy a hízlalási időszakban az almok együtt maradhassanak;
  • amennyiben állatjóléti indokok miatt a bakokat, vemhes-, vagy tenyésznőstényeket ideiglenesen szét kell választani a csoporttól, úgy ennek ellenére a szemkontaktusnak meg kell maradnia a fajtársak között;
  • a fészket úgy kell megépíteni, hogy az anyák elhagyhassák és oda vissza is tudjanak térni a szoptatási időszakban.

A fészeknek a következő feltételeknek kell megfelelnie:

  • legyen alomanyag a szoptató nőstények számára;
  • legyen elérhető a nyúlfiókák számára legalább anyánként 1 db fészek;
  • legyen elérhető a fészek a nőstények számára 1 héttel a vemhesség várható vége előtt és minimum a nyúlfiókák elválasztásáig;
  • legyen kellő mennyiségű, egyebek mellett sötét, fedett búvóhely az összes nyúlkorosztály számára;
  • legyenek benne az állatok számára rágást lehetővé tevő anyagok.

A fix ólakhoz kapcsolódó kültéri területek létesítésénél az alábbiakat tartsuk szem előtt:

  • legyen a kerítés föld alatti mélysége és föld feletti magassága megfelelő ahhoz, hogy megakadályozza az állatok szökését (ne tudjanak kiugrani vagy ne tudják kiásni magukat);
  • legyen a minimális területen megfelelő számú egyenletesen szétosztott emelvény;
  • ha az épülethez tartozó kültéri rész egy része betonozott, akkor is lehetőséget kell biztosítani az állatok számára, hogy könnyen hozzáférjenek a kifutó növényzettel borított részéhez (ellenkező esetben a lebetonozott rész nem számítható bele a kültéri terület minimális nagyságába);
  • legyen kellő mennyiségű, egyebek mellett sötét, fedett búvóhely az összes nyúlkorosztály számára;
  • legyenek az állatok számára a rágást lehetővé tevő anyagok az ólban.

A nyulakat a legeltetési periódus alatt mozgatható építményekben kell elhelyezni a legelőkön, vagy olyan stabil építményekben, amelyek legelőhöz kapcsolódnak. A legeltetési intervallumon kívül az állatok elhelyezhetők olyan rögzített építményekben, amely növényzettel – lehetőség szerint fűvel – borított kültéri kifutóhoz csatlakoznak. A mobil építményeket a legelő optimális kihasználása miatt igény szerint mozgatni kell, és ezeket úgy kell elkészíteni, hogy a nyulak a földön legelhessenek.

Szabadtéri területek, karámok kialakítása

A szabadtéri kifutókat – a legeltetési szezonban – és növényzetüket folyamatosan gondozni és váltogatni kell, hogy az a nyulak számára csábító legyen és biztosítani tudjuk a legelés optimális feltételeit.

Takarmányozás

Nyulak esetében a takarmány 70%-ának saját gazdaságból kell származnia. Amennyiben ez nem lehetséges, akkor ugyanabból a régióból származó takarmányt és takarmány-alapanyagot kell biztosítani.

A szopós nyulakat természetes tejjel, lehetőleg anyatejjel kell táplálni 42 napon át. Ezen időszak alatt nem használható sem vegyi úton előállított, sem növényi eredetű alkotórészeket tartalmazó tejpótló készítmény.

Amennyiben a nyulak részére nem áll rendelkezésre elegendő legelőfű, akkor azt rostos takarmánnyal pl. szénával, vagy szalmával kell pótolni.

Szeretném a gazdák figyelmét felhívni néhány olyan gyakorlatot érintő, fontos változásra, amelyet az új EU bio rendeletek a korábbiakkal ellentétben nem engedélyeznek:

  • A sertés-, baromfilegelők és -kifutók átállása nem rövidíthető le 6 hónapra (most már csak 1 évre rövidíthető le).
  • Egyidejű átállás esetén a feletetett takarmány minimum 2/3 részét saját gazdaságban kellett megtermelni (most már 100%-ban saját gazdaságon belül kell megtermelni).

2021. december 31-ig a baromfiak takarmányozására szokványos fehérje eredetű takarmányokat max. 5%-os arányban lehet felhasználni (eddig felnőtt állatokkal is lehetett etetni). Most 2026. december 31-ig a baromfiak takarmányozására szokványos fehérje eredetű takarmányokat max. 5%-os arányban lehet fiatal állatoknál felhasználni. Az értéket évente, a mezőgazdasági eredetű takarmány szárazanyag-tartalmának százalékos arányaként kell kiszámolni.

Zámbó Sándor ellenőr
Biokontroll Hungária Nonprofit Kft.
(Biokultúra 2021/6)

Interjú Dr. Rusvai Miklós virológussal

Dr. Rusvai Miklós, egyetemi tanár, víruskutató

Dr. Rusvai Miklós, egyetemi tanár, víruskutató

– Hogyan lett biogazda?

– Régen mindkét nagyapám nagy földterületen gazdálkodott és a kárpótlás során sikerült pont ezeket a földeket visszakapnunk. A testvéreim közül állatorvosként én álltam a legközelebb a mezőgazdasághoz, így én kezdtem a jászapáti földek művelésébe.

Inárcsra úgy kerültem, hogy az Ócsai Tájvédelmi Körzetben, az ott működő madárvártán dolgozva, madárgyűrűzés közben megtetszett a táj, így a 80-as évek közepén vásároltam ott egy tanyát. Ezután a 90-es években kárpótlási jegyekkel földeket szereztem mellette.

Biogazda 2002-ben lettem, főleg az AKG program hatására. Nem a földből éltünk, a feleségem és én is laboratóriumban dolgoztunk, nem tudtunk sok időt fordítani a mezőgazdaságra, így kézenfekvő volt a biogazdálkodás. Ha nagyobb nyereség lett volna a cél, akkor jobban megérte volna intenzív gazdálkodást folytatni akkoriban. Mára ez már megváltozott, mivel egyre komolyabb piaca van a biotermékeknek.

Unokaöcsém, Utasi János is biogazda Jászapátiban. Ő műveli a 22 ha földemet a Jászságban, én pedig a 7 ha-t Inárcson. Mindkét terület természetvédelmi területen van, így lelkiismereti kérdés is a biogazdálkodás.

– Milyen perspektívát lát az ökológiai gazdálkodás előtt?

– A bionak nagyon nagy jövője van. Egyre nagyobb a keletje a bioként értékesített szántóföldi növényeknek is. Volt egy búzaeladásunk Németországba, ami nagyon megérte. Most a bio lucernaszéna és gyepszéna iránt is van már érdeklődés, kísérleti állatok számára. Nagytestű állatokon kell kipróbálni a pacemakert, aorta billentyű protézist, vagy bármilyen más orvosi eszközt, ezért a németországi gyógyszerkísérleti telepeknek fontos, hogy milyen körülmények között fejlődnek az állatok és mit fogyasztanak.

Fűben heverészve, bárányok között

Fűben heverészve, bárányok között

– Eddig még nem hallottam, hogy ésszerű lenne Németországba szénát szállítani.

– Bizarrnak tűnik, de sok kamion visszafelé üresen megy, így ökológiailag ésszerű ez a fuvar. Egyelőre ez még csak érdeklődés, a széna értékesítése ökológiaiként engem is meglepett, de elmagyarázták, hogy a vegyszermentesség már egyre több állattartó esetében is igény.

– Hogy gazdálkodik a mostani sok elfoglaltsága mellett?

– 3-4 éve nyugdíjba mentem, teljes gépparkot vásároltam, de közbejött a koronavírus járvány, így most „reaktiválódtam”, ismét kevesebb idő jut a gazdálkodásra. Pedig közel áll hozzám a paraszti munka, részben a gyerekkori kötődés miatt. Nagyapám tanyáján nevelkedtem, mivel a nővérem TBC-s lett (a múlt század közepén ez még népbetegség volt) és a szüleim el akartak különíteni bennünket, hogy én ne fertőződjek. Innen, a tanyán töltött gyerekkorból fakad a természet iránti vonzódásom. Például örülök, hogy a tanyámon a kezdeti két fecskepárból most már tizenvalahány pár költ. Ez a természet regenerálódását mutatja.

– Hogy tartja az állatait?

– Először is, mindenki, aki tanyára költözik és állatokat tart, az legyen tisztában azzal, hogy ez év 365 napján napi 24 órás elfoglaltságot jelent. Még akkor is, ha extenzív állattartást folytatunk, mert a természetszerű közeget, az ivóvizet, a legelési lehetőséget biztosítani kell az állatnak. Nálam a juhok és a tyúkok szabadon kószálnak a réten, éjszaka a juhok bevonulnak a karámba, a tyúkok felgallyazva a fákon pihennek.

Tyúkok, estére felgallyazva

Tyúkok, estére felgallyazva

– Mekkora károkat okoznak a ragadozók a szabad baromfi tartásban?

– Átlagban évente 3-4 baromfit visz el az ölyv és a róka. Úgy vagyok vele, hogy ez óhatatlan veszteség. A ragadozók régebben élnek itt, mint én; vigyázzon a csirke magára!

– A takarmányozás és az állategészségügy mennyire természetszerű?

– A csirkék csak kukoricát kapnak a legelésen, kapirgáláson kívül. Kb. fél kilót kap a harminc baromfi, főleg be- és kicsalogatásra és hogy kedveljenek minket. Csak a leadásra szánt bárányok kapnak tápot, a leadás előtt két héttel kezdjük rászoktatni őket, mert az átvevőhelyen is tápot kell majd enniük. A birkákat külső paraziták ellen kezeljük ivermectinnel. Belső paraziták ellen alig kell védekezni, mivel nincsenek bezsúfolva egy helyre, télen is kijárnak. Elég három évente féreghajtót adni nekik, ezt mindig télen, nagy hideg előtt kapják, hogy a kiürülő peték kifagyjanak. A szabadon legelő, boldog állat adja a legjobb minőségű húst vagy tojást.

– Fogyaszt-e bioterméket?

– Elsősorban a ház körül termelt zöldséget fogyasztjuk és saját állatainkat. Mivel 3-4 méhcsaládom is van cukrot sem kell vásárolnunk.

„Feleségemmel, közel 40 éve házasságban...”

„Feleségemmel, közel 40 éve házasságban…”

– A biogazdálkodással összefüggésben szeretne-e valamit megosztani a koronavírusról?

– Minden lépés, ami visszafelé visz a természethez, az segít elhelyezni magunkat a természetben. Sokáig úgy érezhette magát az ember, hogy ő irányítja a világot. Most ez a vírus rádöbbentett bennünket, hogy könnyen kicsúszhat az irányítás a kezünkből. A természetet nem „leigázni” kell, ahogy régen hirdették, hanem meg kell tanulni azt, hogy harmóniában éljünk vele, benne.

A reményt nem szabad elveszíteni, hiszen a növények sem adják fel, egy betonrepedésben is ki tudnak nőni. A régiek úgy tartották, hogy a mezőgazdasági tevékenység közben alázatot is lehet tanulni, hiszen a legtöbb munkához görnyedés, térdelés szükséges.

Tiszteletreméltó lépés a természet felé már az is, ha valaki a balkonján, vagy egy városi ház udvarán kertészkedik. Jó kikapcsolódás, megnyugtató, pihentető is. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ha egy keveset is, de mindenképpen kertészkedjék. Ezt akár egy cserepes növénnyel is el lehet kezdeni.

„Egy érdekesség: a minap egy karvaly a traktoromba beszállva fogyasztott el egy verebet és utána még azt is megvárta, hogy lefényképezzem. Na, az ilyen percek miatt érdemes tanyán lakni!”

Dr. Seress Zoltán
(Biokultúra 2021/2-3)

Holland kutatók több mint 1000 malacon végzett kutatásának eredményeként megállapították, hogy a sertések természetes körülmények között táplálkoznak a legjobban. Mindez kiemelten fontos az elválasztás előtt álló utódokra is, melyek az evést és az ivást az anyaállattól tanulják meg. Olvass tovább

Gazdaságunk három éve kezdett el foglalkozni ökológiai gazdálkodással. Kezdetben a növénytermesztés került minősítésre. Ezzel párhuzamosan baranyai tájfajta tyúkok kaptak bio minősítést, melyeknek tojásait kívántuk értékesíteni a minősített biotermékeket előnyben részesítők körében. Célunk egy olyan minta mikro­gazdálkodás létrehozása, amely képes elfogadható bevételhez juttatni egy ökológiai gazdálkodással foglalkozó családot. Olvass tovább

Haszonállat-fajtamentés a Kárpát-medencében

Magyarország világviszonylatban is kiemelkedő szerepet lát el a haszonállat-génmegőrzésben, ami a Kárpát-medencében kialakult, őseink által behozott, majd később itt honosodott – régies szóhasználattal: a magyar rög hatására magyarrá vált – fajták, fajtaváltozatok és tájfajták (ökotípusok) nagy számának köszönhető. A Haszonállat-génmegőrzési Központ (HáGK) kezdeményezésére, a Magyar Haszonállat-génmegőrző Egyesület (MGE) közreműködésével 2014-ben fogalmaztuk meg közösen a haszonállat fajtavédelemhez kapcsolódó GÉNGYŰRŰ Génmentési Programot, melynek célja a még megmenthető régi haszonállat-tájfajták, ökotípusok és változatok génbanki nukleusz (mag) populációinak kialakítása a Kárpát-medencén belül, elsősorban a jelenlegi vagy egykori eredeti élőhelyükön, másodsorban a Kárpát-medence más, a fajták tartására alkalmas területein. A program a Székelyföldön, Székely Géngyűrű néven kezdődött, helyi tenyésztők és szervezetek bevonásával és a felkutatott tájfajták génbanki szintű állományainak létrehozásával.

A Székely Géngyűrű tájfajtái

✓ A mokány szarvasmarha

A „mokány”, vagy románosan „mokanyica” elnevezés eredetileg a Kárpátokra jellemző, kistestű hegyi szarvasmarhát jelölte. Az időjárás viszontagságaival szemben ellenálló, ridegtartásra alkalmas mokány típusú szarvasmarha a Kárpát-medence ősi fajtája, írta Tormay Béla 1905-ben kiadott „Általános állattenyésztéstan” című munkájában.

Mokány bika

Mokány bika

A mokányt részben svájci borzderes szarvasmarhákkal keresztezték a XIX század végén, kialakítva a máramarosi hegyvidékre leginkább jellemző, ma kárpáti borzderesként ismert fajtát. Kovácsy Béla: „A szarvasmarha tenyésztése” címmel 1909-ben megjelent könyvében leírja, hogy a mokány marha kicsi és sötét darvas színű, főleg Erdély magasabb hegyvidékein terjedt el, azonban létszáma már a leíráskor is egyre apadt. Jó tulajdonságként emelte ki rendkívüli igénytelenségét és fáradhatatlanságát, mint igás állat. Évi tejhozamát 1000-1200 literre becsülte.

✓ A csángó (piros) tarka szarvasmarha

Az erdélyi tarka korai, hegyi változata. Tormay Béla a fent említett munkájában említi, hogy az 1880-ban elrendelt állami marhaösszeírást követően, az apaállatok hiánya miatt tenyészbikákat hoztak nyugatról, így elsősorban az ún. pirostarka jellegű típusok száma növekedett országszerte, míg a hazai fajták létszáma lényegesen csökkent.

Csángó tarka szarvasmarha

Az erdélyi tarka az ősi változatokból, a mokány, a riska és a „czímeres magyar-erdélyi” fajta (a magyar szürke szarvasmarha erdélyi változata) keresztezéseivel alakulhatott ki és Marcel Matiuti 2010-ben írt tanulmánya szerint a mai Romániában is csak Erdélyre jellemző. Kistestű hegyi változatai elsősorban az ősi hegyi szarvasmarhák és az erdélyi pirostarkák keresztezéséből jöhettek létre.

Különösen szép, régi típusú egyedek találhatók a Kászonokban, a Gyimesekben és az Uz völgyében, ahol a legutóbbi időkig fajtatisztán szaporították. A Kárpátokon túli területeken ez a hegyi típus sem terjedt el, fajtamentése és tenyésztése csángó tarka szarvasmarhaként indokolt.

✓ Az erdélyi szálas juh (erdélyi racka, curkán)

A hazai génmegőrzésben gyimesi rackaként ismert szálas juh Erdély ősi fajtája. Elterjedtsége többhasznúságának (gyapjú, hús, tej) és ellenálló képességének köszönhető, jól megél a havasi legelőkön is. Nagyszámú állományai azonban egyre csökkennek, különösen a fekete színváltozat az, amely a Székely Géngyűrűben helyet követel magának.

Csíki szálas juh színváltozatok Gáll Levente állományából havasalji legelőn

Ide illő, jellemző példaként idézhetjük Fischer Károly Antal:

„A hunok és magyarok ‚fekete’ illetve ‚fehér’ elnevezésének megfejtése” című, 1888-ban kiadott munkáját, melyben a következőket írja: „A fekete hunok, azaz Attila népe s a fehér hunok, azaz Árpád magyarjai közt egyéb különbség nem volt, mint egy kis különbség a szókiejtésben s a ruházat színében; amazt, mint más népeknél is a távolság szülte, emezt pedig nyájaik gyapjának színe hozta magával. Melyik európai szűcsmester ne tudná, ha erdélyi birkabőrről van szó, hogy ez alatt fekete gyapjasat kell értenie s viszont, nézzen meg valaki egy magyarországi, akár ezrekből álló birkanyájat, s ritkán fog abban egy-két darab feketét vagy tarkát látni.”

Manapság már a fekete juhnyájak és az igazi szűcsmesterek is ritkák, a meglévőket keresni és védeni kell, s ez a mi dolgunk, „hasonszőrűeké”.

✓ Hegyi berke (cigája) színváltozatok

A sárga vagy vörös pofájú, fekete pofájú és fekete gyapjas hegyi berke a Kárpát-medencében az 1700-as években már biztosan jelen volt. Magyar Adorján a fajta cigája elnevezését a székely szó hangzóváltós alakjaként közli. Vándorló juhászok nyáron a hegyekben, télen a síkságokon tartották juhaikat. A történelmi változások, határzárások miatt a vándornyájak nem mehettek át a szorosokon, ezért a cigája változatok egy része elkülönült egymástól. Így maradhatott fenn hegyi berke tájfajtaként az őshonos cigájánk kovásznai sárga és fekete fejű, esetenként a csóré hasú és a teljesen fekete színű változata elsősorban a Kászonokban és Csíkban.

Hegyi berke állomány

Kiváló tejelő és báránynevelő, finomgyapjas, jó alkalmazkodóképességű juh. Sajnos a keresztezések miatt ma már fajtatisztán egyre kevesebben szaporítják, fajtamentése nem halasztható.

✓ Az erdélyi szálas kecske

Erdélyben általában a havasi legelőkön, a juhokkal együtt tartják a kecskét. Az erdélyi tájfajta székelyföldi változatának megőrzése és tenyészeteinek kialakítása mindenképpen indokolt. Egyik viselkedésbeli jellegzetessége, ha teheti, a növények csúcshajtásait fogyasztja, vagy, ahogy a helyiek mondják „az esze az ágak hegyén jár”. A magyar parlagi kecskéhez hasonlóan az erdélyi szálas kecske is több színváltozatban fordul elő, felszaporításával és tenyésztésével a fontosabb színváltozatok (fehér, fekete, szürke, barna, tarka) a későbbiekben önálló fajtaként is tenyészthetők.

Erdélyi szálas kecskebak

A szarvasmarha, a juh és a kecske székelyföldi tájfajtái mellett pozitív példaként kell említenünk egyes baromfifélék génmentését, amit a gödöllői Haszonállat-génmegőrzési Központ (HáGK) és a régi magyar baromfifajták tenyésztő szervezete, a Magyar Haszonállat-génmegőrző Egyesület (MGE) hosszú évek óta végez. Léva környékén gyűjtött ludakból a HáGK egy génbanki állományt hozott létre garammenti magyar lúd néven, melynek fajtabejelentése folyamatban van. Erdélyben, a Mezőségen és a Székelyföldön, egészen a Gyimesekig, a mai napig jellemzően előfordul a Kárpát-medencei parlagi pulykák egy különleges, fehér alapon általában fekete- vagy barnás tarka változata, amely talán az alföldi területekről időközben eltűnt fehér és fekete színű magyar parlagi pulykák örökségét is hordozza. A Géngyűrű Programban jelenleg a tarka erdélyi pulyka génbanki állományának kialakítása folyik.

A fajtamentési programok további céljai és lehetőségei

A Géngyűrűhöz hasonló önálló programként más szervezetek és tenyésztők további tájfajták és ökotípusok génmentését is végzik: a fent említett tájfajták mellett a régi típusú, kisebb testű erdélyi bivaly, a szívós munkaképességéről máig híres székely ló, a régi fajták felhasználásával Erdélyben kialakított báznai sertés és a bánáti lúd tapasztalataink szerint ma még megmenthető. A Székely Géngyűrű távlati célja az erdélyi mintaprogramok kiterjesztése a Kárpát-medence más térségeire, a még létező tájfajták felderítése és hasznosításuk szervezése érdekében.

Legelő juhok kutyával Csíkjenőfalván

A XX. századi és azt megelőző, a családok, közösségek önellátását jelentő paraszti életforma változásával és a külföldről behozott, nagy teljesítményű fajták elterjedésével a régi fajták gazdasági jelentősége fokozatosan csökkent, tenyésztésük megszűnt, nagyobb állományaik eltűntek. A megmenthető és tenyésztésbe vonható egyedek összegyűjtése, génbanki állományaik kialakítása, génmegőrzési programjaik kidolgozása és felszaporítása azonnali cselekvést igényel ahhoz, hogy a tájfajták és a bennük rejlő különleges és értékes tulajdonságok, a hozzájuk kapcsolható életmód és szokások ne tűnjenek el örökre, hiszen már ma is többnyire keverék (keresztezett) egyedeik fordulnak elő az eldugott hegyi legelőkön és falusi portákon. Ezért a génmentési és fajtavédelmi tevékenység hosszú távú sikere a megőrzött fajták XXI. századi feltételek közötti hasznosításának megteremtésében rejlik. Erre biztosítékot jelentenek a régi fajták öröklött tulajdonságai, termékeik különleges minősége, a természetadta tartási és takarmányozási adottságok és a helyi gazdákban még élő ősi tudás és szakértelem, ami nem hagyja veszni és tálcán kínálja új tenyészetek kialakításának feltételeit, az ökológiai gazdálkodásból származó, tájjellegű, kézműves és egészséges élelmiszerek termelésének ma még szinte „készen kapható” lehetőségét.

Erdélyi tarka pulyka

(Fotók forrása: Szalay I. szerk. 2017: Génbanki kutatások régi haszonállataink védelmében. Mezőgazda Lap- és Könyvkiadó, Budapest; HáGK, Gödöllő Szalay I. szerk. 2018: A Székely Géngyűrű. Mezőgazda Lap- és Könyvkiadó, Budapest; MGE, Gödöllő)

Szalay István – Barta Ildikó –
Emődi Andrea – Koppány Gábor
Haszonállat-génmegőrzési Központ (HáGK)
www.genmegorzes.hu
Magyar Haszonállat-génmegőrző Egyesület (MGE)
www.mgegodollo.hu
(Biokultúra 2018/6)

Mindig is fontosnak tartottam a biogazdálkodást, éppen ezért választottam szakdolgozatom témájául az ökológiai gazdálkodásban tartott tojótyúkokkal folytatott etetési kísérletet. Ebben a gazdálkodási formában nagyon fontos a prevenció. Olvass tovább

Egy újszülött borjú az állomány jövőjét jelenti, egy új, frissen ellett tehén pedig egy újabb laktáció kezdetét. Az ellési folyamat tehát mindenképpen kiemelt figyelmet érdemel. A holland Spinder cég által a szintén holland, állatorvosokat és agrármérnököket tömörítő, az állatok és emberek maximális jóllétéért és egészségéért küzdő Vetvice cég ötlete alapján továbbfejlesztett, ún. Cuddle box, melyet nagyjából dajkáló kalodaboksznak fordíthatnánk, tökéletes körülményeket teremt a kezdeti időszakra a gondozó, a tehén és borja számára egyaránt. Használatával az ellés körüli valamennyi feladat kényelmesen, biztonságosan, higiénikusan elvégezhető, az ellés teljes folyamata stresszmentesen kezelhető. Olvass tovább

Új lehetőség az ökológiai állattartás takarmányfehérje ellátásában?

Az ökológia állattartást folytató gazdák kétség kívül nehezebb helyzetben vannak, mint konvencionális gazdálkodást folytató gazdatársaik, amikor a takarmányozáshoz abrakfehérjét kell választaniuk. Olvass tovább