2009 feb 10

Baromfitenyésztésünk legkülönlegesebb ágazata a lúdtenyésztés. Egyedüli ágazatként jelentős magyar genetikai alapokkal rendelkezik, és így is versenyképes tudott maradni a termékekkel szemben komoly minőségi igényeket támasztó külföldi piacokon, ami példaként állítható a magyar baromfitenyésztés más ágazatai számára.

Hazánk hagyományosan jelentős szerepe, valamint az a tény, hogy a világban Magyarországon kívül csak néhány országban van számottevő lúdnemesítés (Franciaország, Németország és Lengyelország), azt jelzi, hogy a magyar lúdtenyésztés fejlesztését kiemelt feladatként kell kezelnünk.

A lúdtenyésztést joggal tekinthetjük a baromfitenyésztésen belül alternatív ágazatnak. A hús- és tojóhibridekhez hasonló, csak intenzív tartásra alkalmas lúdváltozatok nem alakultak ki, a faj biológiai sajátosságai ezt nem is igen teszik lehetővé. Ezért a magyar lúdfajták tradicionális, ökológiai típusú, legeltetéses tartásra nagyon alkalmasak. Különösen igaz ez a megállapítás a génmegőrzési programok keretében fenntartott, régi lúdfajtáinkra.

A lúdfaj háziasításának történetét és az őshonosként nyilvántartott magyar fajták jellegzetességeit a következőkben mutatjuk be.

2009-1_abra1

Magyarországon bejelentett baromfifajták és hibridek száma és megoszlása fajonként, a fajták tenyésztése és fenntartása szerint (Forrás: MGSzH, MGE, 2008)

A házi lúd eredete és háziasításának rövid története

Házi ludunk őse minden bizonnyal a nyári lúd (Anser anser) (egyéb, népies elnevezései: tőkéslúd, szürkelúd, márciusi lúd). Élettere rendkívül nagy, Izlandszigetétől az Amur-folyóig terjedő óriási térség mocsarain és lapályain honos. Elterjedésének északi határa a 69–70. északi szélességi körrel esik egybe, déli határa a 45. szélességi körig terjed. Mint költöző madár, vonulása során az északi félteke nagyon sok területén megtalálható. Hazánkba februárban érkezik és október-november hónapban távozik. Ritkán itteni telelése is előfordul. A mocsaras és nádas területeket kedveli, ahol fészkelésre és szaporodásra alkalmas helyeket talál.

A nyári lúd törzse felül barnásszürke, alul sötétszürke, alsó farokfedőtollai fehérek, az evező- és faroktollak feketés-szürkék. A gúnár tollazata sötét. A csőr és a láb világos hússzínű. A vadludak közül a nyári lúd az egyedüli, amelyik hazánkban költ, a házilúddal könnyen keresztezhető, ivadékaik eredményesen továbbszaporíthatók.

Irodalmi feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a lúd háziasítása ie. kb. 4000 évvel Babilóniában kezdődött. Mivel a faj igen nagy földrajzi területen honos, valószínűsíthető, hogy a háziasítás több időszakban és több földrajzi körzetben is történhetett.

A ludat először az ókori Egyiptomban említik tenyésztett háziszárnyasként, ahol Izisz istennőnek szentelték. Az egyiptomiak ie. 2800 évvel már lúdtenyésztéssel és hizlalással is foglalkoztak. A libatojás Egyiptomban az élet jelképe volt. A ludat az ókori görögök is tenyésztették és Perszephoné szent állataként tisztelték. A rómaiaknál is nagy becsben volt ez az állatfaj, s mint Mars és Juno szent állatait, templomokban tartották a ludakat. A különös tiszteletet elsősorban azzal vívták ki, hogy a Capitoliumot megmászni kívánó gallok támadását gágogásukkal jelezték (ie. 390-ben). A császárság idején már igen fejlett volt a libahizlalás, a hízott máj különleges csemegének számított. A régi római írók pontos leírásokat közöltek a lúd tenyésztéséről, takarmányozásáról és hizlalásáról.

A legtöbb nép nagy tiszteletben tartotta, a kódexíráshoz szükséges írótollakat ez az állatfaj szolgáltatta, Kínában pedig a házastársi hűség jelképének tekintették. Valószínű, hogy Közép-Európában a házi lúd már az ókori görögöktől terjedt tovább, de az sem tartható kizártnak, hogy a könnyen szelídíthető vadludat Európa más részein is háziasították.

A magyar lúd

A lúdtartás a Kárpát-medencében általános volt, a helyi, parlagi állományok mindenütt előfordultak. Már a 11. és a 12. században a libák után egyházi tizedet kellett teljesíteni. A parlagi lúdféleségek állományaiból alakult ki idők folyamán a magyar parlagi lúd (az úgynevezett „magyarlúd”), amelynek több színváltozata (elsősorban fehér, szürke és tarka) és tájfajtája is ismertté vált (lévai, makói, kisalföldi, balatoni, szegedi stb.).

2009-1_magyar_lud2

Magyar ludak (Dong Xuan felvétele)

Az 1800-as évek első felében feltűnt egy fodros tollú lúdféleség, amelyről pontosan nem tudjuk, hogy a hazai parlagi állományok valamelyikéből mutációként jött létre, vagy kelet, illetve dél-kelet felől jutott el hozzánk. Utóbbi feltevést látszik igazolni annak ténye, hogy a fodros ludat népies közhasználatban török, asztraháni, szevasztopoli lúd néven is ismerték. Kétségtelen, hogy eredeti előfordulása a Duna-völgyére és a Fekete-tenger partvidékére szorítkozik és ezen belül legnagyobb létszámban éppen hazánk területén volt fellelhető.

Hreblay (1907) szerint a fodros tollú lúd „…épp oly különlegessége hazánknak, mint az erdélyi kopasznyakú tyúk. Sehol máshol elő nem fordul, csak nálunk.” Ma már tudjuk, hogy a fenti megállapítás túloz, ugyanakkor mindkét fajtára itt figyeltek föl és itt vonták tenyésztésbe. Hreblay a fodros tollú lúd tenyésztésével kapcsolatban 5–6 tenyésztőről ír, név szerint Fittler Sándorné kemenesi és Szonomár János óbecsei tenyésztőt említi. Ez utóbbi tenyésztő leveléből idéz, mely szerint a fodros ludak Óbecse környékén már 1844-ben ismertek voltak, felnevelésük könnyebb, mint az emdenié, húsuk hófehér, porhanyós, hízás és tömhetőség tekintetében az első helyen állnak, májuk másfélszer nagyobb, mint bármely más lúdé, a toll és a pehely árából pedig az etetési költség fedezhető.

A magyar parlagi ludat és annak változatát a fodros tollú magyar ludat méltán sorolhatjuk őshonos fajtáink közé. Arról, hogy létezik-e magyar lúd és kacsa, Hreblay (1907) a mindenkor kétkedők számára így ír: „Magyar az mindkettő tetőtől talpig s ha egyes családok ereiben folydogál is pár csöpp külföldi idegen vér, mégis magyar az is, mert hát ennek az áldott magyar földnek, fűnek, víznek olyan a hatása, hogy még a legtelivérebb emdeni lúd-apák és pekingi kacsa-mamák dédunokái is szépen észrevétlenül átalakulnak magyarrá – ha békén hagyjuk őket s nem házasítjuk azokat minduntalan össze importált gavallérokkal.”

2009-1_magyar_lud

Magyar ludak (Dong Xuan felvétele)

A magyar lúd jellemzése

A lúd a háziasítás során nem sokat változott. Teste nagyobb lett, felül és alul széles és lapított, nyaka hosszabb, farka pedig rövidebb. A magyar lúd fehér, szürke és tarka tollszínben, valamint fodros tollú változatban fordul elő.

Az egyéves magyar lúd testsúlya 6,00–8,00 kg (gúnár) és 5,00–6,00 kg (tojó).

A gúnár feje keskeny, lapos homlokkal, a fej középhosszú tollakkal vastagon fedett. Csőre csőrtőben nagyon erős, közepesen hosszú, narancssárga színű. Szeme nagy, világoskék, nyaka közepesen hosszú, enyhén hajlott. Törzse hosszú, közepes vastagságú, gömbölyded, mellkasa széles, erős és kerek, háta hosszú, széles, enyhén lehajló. A szárny hosszú, szorosan a testhez simuló, zárt, a farok rövid, zárt és vízszintes. A comb erős és vastag. Lábszára függőleges állású, a törzs számára jó támasztékul szolgál, a csőrrel azonos színű. A magyar ludak tollazata testhez simuló, pehelytollazatuk vastag. A tollszín fehér, szürke vagy foltos (tarka) lehet.

A tojó testfelépítése megegyezik a gúnáréval. A másodlagos nemi jellegből adódó, apróbb különbségek a rövidebb, vékonyabb és kevésbé hajlott nyak és a kissé mélyebben elhelyezkedő törzs.

2009-1_ludtoll

Normális és fodros lúdtoll

A magyar lúd fodros tollú változata a Kárpát-medence egyik különlegessége. Látványos, testtől elálló tollazata miatt előszeretettel tenyésztették hazánk egyes vidékein. Erdélyben ma is elterjedt. Származása, eredete pontosan nem ismert. Csupán tollainak szerkezetével tér el a magyar lúdtól, őrzi annak tulajdonságait. Elsősorban a szárnyfedőtollak, egyes változatoknál a combtollak, kisebb mértékben a faroktollak hosszúak, puhák és – a tollcséve kettéválásával – szalagszerűen, látványosan fodrozódnak. A tollak fodrozottsága egy gén (F = frizzled) által meghatározott, domináns tulajdonság, amely heterozigóta állapotban részleges dominanciát mutat. Ennek megfelelően a heterozigóta egyedek tollazata kevésbé fodros, illetve a fodros toll csak a test egyes részein jelentkezik. A fodros tollú magyar lúdnak – mint a magyar lúdnak általában – különböző (fehér, szürke és tarka) színváltozatai ismeretesek.

2009-1_fodros_tollu_lud

Fodros tollú magyar lúd (Szalay István felvétele)

A magyar lúd igénytelen, gyorsan növekvő, jól tollasodó, edzett és fáradhatatlanul legelő fajta. A legelővel szemben igénytelen, a takarmányt nagyon jól értékesíti. Húsa kitűnő minőségű és puha, nagy máját a külföldi piacok is igen értékelték. Tollhaszna tetemes volt, évente három-négyszer is téphették.

 Az eredeti magyar lúd éves tojástermelése 15 körüli. Értékes, fehér tollú tájfajtái a Balaton vidékén, a Duna és Tisza mellett, Szeged, Makó, Szentes és Dunaszerdahely környékén alakultak ki. Az 1960-as években a magyar lúd alföldi és a dunántúli változata még jól elkülöníthető volt.

A magyar lúd és egyes tájfajtái még kis létszámban fellelhetők, megőrzésük lúdtenyésztőink egyik legfontosabb feladata. Különböző színváltozatait magyar őshonos fajtaként, génbankokban tartjuk fönn.

A génbankokban őrzött régi magyar lúdfajták tenyésztojásként és naposállatként a kora tavaszi hónapokban az MGE tenyésztőinél hozzáférhetők, illetve előjegyezhetők. További információk nyerhetők a Magyar Kisállatnemesítők Egyesülete (MGE) honlapján: www.mgegodollo.hu.

Dr. Szalay István
az MGE elnöke
(Biokultúra 2009/1)

[felül]