2008 Júl 02

Az élelmiszertermelésben a világ baromfiipara évtizedek óta meghatározó jelentőségű, különösen a baromfihús-előállítás terén. A baromfiipar legfontosabb ágazata a húscsirketenyésztés, amelyhez az elmúlt évtizedekben a pulykaágazat világszerte, így Magyarországon is látványosan felzárkózott.

A pulykahús-termelés biológiai alapját adó pulykahibridek intenzív rendszerekben ma már olyan teljesítménymutatókkal rendelkeznek, amelyek szinte össze sem hasonlíthatók az egykor tenyésztett genotípusok mennyiségi szempontból rosszabb, ugyanakkor a minőség és életképesség szempontjából kifejezetten jobb genetikai képességeivel. A hibridek túlnyomó része egyetlen fajtától, a nagy fehér pulykától származik. Ennek következtében a világon jelenleg ismert 31 pulykafajta mintegy 60%-ának fennmaradását FAO adatok szerint komoly veszély fenyegeti.

2008-6_pulykak

KATKI génbank (Kissné Do thi Dong Xuan felvétele)

Az egészséges és kiváló minőségű termékek előállításának igénye nem nélkülözheti tradicionális haszonállat-fajtáink megőrzését, fenntartását és hasznosítását. A régi fajtákat – a génmegőrzési programokra alapozva – elsősorban az alternatív termelési módok, ezen belül az ökológiai gazdálkodási formák menthetik meg a kihalástól. Más megközelítésben kijelenthetjük, hogy termékminőségük, általános ellenálló képességük és a természetes tartásra való alkalmasságuk alapján csak a régi fajták használhatók ökológiai típusú termelésre, és ez különösen érvényes az ökológiai pulykatenyésztésre.

A Biokultúra folyóirat régi magyar baromfifajtákat bemutató sorozatának részeként ezúttal pulykafajtáink kialakulását, háziasítását, hazai elterjedésük rövid történetét és a génbankokban őrzött magyar pulykafajták fontosabb jellemzőit ismertetjük.

A pulyka származása és háziasítása

A pulyka (Meleagris gallopavo) eredeti hazája Közép- és Észak-Amerika. Vadon élő őse Észak-Amerika középső területein honos. A vadpulyka jóval kisebb testű, mint háziasított rokona, színe leginkább a fekete és sötétbronz pulykához hasonlítható. Általában csoportosan él, és az éjjeleket a fákon tölti. Háziasítását a Mexikó területén élő indián népek végezték ie. 1000 körül, valószínűleg a vadpulyka mexikói alfajából (Meleagris gallopavo mexicana). Amerika felfedezésekor a pulykát az őslakók a kutyán kívül egyedüli háziállatként tartották. A domesztikáció során a pulyka testformája kissé megváltozott, törzse zártabb, vízszintesebb tartású lett és a lábai hosszabbá váltak.

Az általánosan elfogadott elmélet szerint a pulyka a 16. század elején jelent meg Európában. Bizonyos leletek (pl. a schleswigi dóm 1280 körül készített domborművén talált pulykaábrázolás, Svájcban egy 13. századbeli várrom feltárásakor előkerült pulykacsont-maradványok, a szentesi és a tápéi temetőkből a 10–12. századból származó, valószínűleg pulykát ábrázoló pecsétgyűrűk) azonban arra utalnak, hogy a pulyka már Amerika felfedezése előtt eljuthatott Európába, így hazánk területére is.

Tény az, hogy a középkorban már meghonosodott a pulyka Magyarországon. A parlagi magyar pulyka fekete és fehér színváltozatban létezett, és elsősorban a Duna–Tisza közén terjedt el. Később a fehér változat lassan kiszorította a feketét. A szintén parlagi változatnak tekinthető rézpulyka Boszniában és Dél-Magyarországon volt elterjedt fajta. Különböző parlagi pulyka-színváltozatok elsősorban Erdélyben és a Vajdaságban még ma is előfordulnak.

Az eltelt évszázadok alatt a Kárpát-medencében kialakult kistestű magyar pulykát fokozatosan az Amerikában kitenyésztett bronzpulyka váltotta fel. Ez a folyamat lényegében a 19-20. század fordulóján kezdődött. A bronzpulyka szerepe a második világháború utáni másfél évtizedben volt a legjelentősebb. Az első időszakban fajtatiszta szaporítása mellett a kistestű parlagi állományok javítására használták. Később mind a magyar pulykát, mind a különböző keresztezésekből származó állományokat teljesen kiszorította a bronzpulyka.

A régi magyar pulykafajták és színváltozatok génmegőrzése a Magyar Kisállatnemesítők Génmegőrző Egyesülete keretében folyik. Jelentős bronz- és rézpulyka elitállománnyal a Debreceni Egyetem Agrártudományi Centruma és az ÁTK gödöllői baromfi génbankja rendelkezik.

A régi magyar pulykafajtákról és színváltozataikról részletesen

A pulykát elsősorban a nagy test és a hosszú lábszár jellemzi. Az összes hazai baromfifaj között a legnagyobb. A pulykák teste hosszúkás, tojás alakú, vállban különösen széles, hátrafelé fokozatosan elkeskenyedik. Fejükön és nyakukon jellegzetes szemölcsök, „bibircsek” vannak, melyek puha tapintásúak. A kakasok bibircsei jóval nagyobbak, ingerlésre háromszorosára nőhetnek, miközben halványvörös színük kékesvörössé válik. Jellemző a kakasok mellén található szőrpamacs is, amely kisebb mértékben idősebb tojókon is kifejlődik.

A pulykák a tavaszi tojóidőszakot követően, a nyár folyamán rendszerint másodszor is tojnak és kotlanak. Ebből a keltetésből származnak a „sarjúpulykák”. Erős kotló hajlamuk alapján a pulykák egyéb baromfifajok természetes keltetésére is kiválóak.

A magyar pulyka

Eredetileg a Duna-Tisza közén terjedt el a magyar pulyka, melyet fekete és fehér színben tenyésztettek. Idővel a fekete színváltozatú egyedek száma nagyon lecsökkent és a 19–20. század fordulójára a fehér színváltozat került túlsúlyba. A fehér magyar pulykát később a mexikói fehér pulykával nemesítették a testsúly növelése érdekében. Sajnos, a magyar pulyka eredeti változatai ma már alig lelhetők fel. A fehér magyar pulyka tolla igen értékes árucikknek számított, különösen a hónalj alatti, ún. „marabutollak”. Tojáshozama évente 30–40 darab volt. A fekete magyar pulyka tollazata egyöntetű fekete, csőre és lába palaszürke. Húsa szép fehér hús, mely a maga idejében nagyon keresett volt. Testsúlya kisebb, mint a fehér pulykáé. Évi 25–50, fehéres alapszínű, barnásan pettyezett tojást termelt.

magyar parlagi pulyka

Magyar parlagi pulykák (dr. Szalay István felvétele)

A parlagi pulyka kiválóan kotló és nevelő állat. Élelemszerzésben szinte utolérhetetlenül szorgalmas. Húsminősége a külterjes tartásnak köszönhetően a legigényesebb külföldi piacokon is csemegeszámba ment, belőle minden mennyiséget könnyen értékesíthettünk.

A magyar pulyka gyakoribb színváltozatai:

A fehér magyar pulyka. A leírások szerint a kifejlett fehér magyar pulyka testsúlya 6,00–8,00 kg (kakasok), illetve 5,00–6,00 kg (tojók). Csőre hússzínű, szeme sötét mogyorószínű. A fej, az arc, a nyaklebeny, a dudorok és az ormány (szarv alakú húsképződmény) élénk vörös, a kakasok izgalmi állapotában vérvörös, kékesfehér, majd sötét ibolyaszínben játszó. Lábuk hússzínű, a körmök színe fehér, tollazatuk hófehér. A kakas mellén lévő szőrpamacs fekete.

fehér magyar pulykakakas

Fehér magyar pulykakakas (dr. Szalay István felvétele)

A fekete magyar pulyka. Testsúlya a kakasok esetében 6,00–7,00, a tojók esetében 4,00–5,00 kg-ra tehető. Csőrük sötét palaszínű, szemük sötét mogyorószínű, a fej, az arc, a nyaklebeny, a dudorok és az ormány élénk vörös, a kakasok izgalmi állapotában vérvörös, kékesfehér, majd sötét ibolyaszínben játszó. Lábuk és körmük sötét palaszínű, tollazatuk egyöntetű fekete.

A rézpulyka. Főként Boszniában tenyésztették nagyobb számban, ezért „bosnyák pulykának” is nevezték. Szórványosan Magyarország területén is előfordult. Edzettségére és igénytelenségére jellemző, hogy értékesítésre valaha lábon hajtották magyarországi piacokra. Az alföldi tanyavilágban egy-egy példánya ma is megtalálható. A rézpulykát a betegségekkel szemben ellenálló, igénytelen, bőven tojó, szorgalmasan kotló és nevelő, nagyon jó élelemkereső pulykafajtaként tartották számon. Védett fajta, génbankban őrizzük.

A rézpulykák kifejlett testsúlya 5,00–7,00 kg (kakasok) és 4,00–5,00 kg (tojók), csőrük tőben sötét, a csőr vége felé világos szaruszínű, szemük sötét mogyorószínű, a fej, az arc, a nyaklebeny, a dudorok és az ormány élénk vörös, a kakasok izgalmi állapotában vérvörös, kékesfehér, majd sötét ibolyaszínben játszó. Lábuk rózsaszín vagy hússzínű, a körmök világos szaruszínűek vagy fehérek. A kakas tollazatának színe a test elülső részén sötét rézvörös, fehéres szárnyfedő- és faroktollakkal. Alapszínét fakó és fehér harántsávok tarkíthatják. A tojó színe a kakaséhoz hasonló, annál valamivel világosabb.

A bronzpulyka. A legrégebben kitenyésztett pulykafajták egyike, az egész világon elterjedt. Az 1800-as évek második felében keresztezés és fajtatiszta tenyésztés céljából hozták be. Hazánkban honosult fajtának tekinthető. A bronzpulyka gyorsan kiszorította a kisebb testű, parlagi fajtákat, s így a 20. század elejére a legelterjedtebb pulykafajtává vált Magyarországon is, hazai változata azonban hordozza a korábbi parlagi pulykák tulajdonságait. A bronzpulyka teljes kifejlettségét kétéves korra éri el. Éves tojástermelése a hazai tenyészetekben 50–80 db. A tojások színe erősen pettyezett, súlyuk 70–90 g.

bronzpulyka-kakas
rézpulyka
Bronzpulyka-kakas
Rézpulyka-kakasok

A bronzpulykák csőre tőben sötét, a csőr vége felé világos szaruszínű. Szemük sárgásbarna, sötétbarna vagy sötét mogyorószínű. A fej, az arc, a nyaklebeny, a dudorok és az ormány élénk vörös, a kakasok izgalmi állapotában vérvörös, kékesfehér, majd sötét ibolyaszínű. Lábuk szürkésfekete, a növendék állatok lába barna, az idősebbeké rózsaszín vagy hússzínű árnyalattal. A körmök világos szaruszínűek. Tollazatuk színe a nyaktól a hát közepéig élénk, ragyogó bronzszínű, a tollak végén keskeny, keresztbefutó fekete sávval. A mell, a törzs a szárny és a farok tollai feketék, sötét bronz árnyalattal, haránt futó fehér, szürke vagy barna sávokkal. A farok tollai fehéren vagy szürkén szegélyezett széles fekete és bronzszínű pántban végződnek.

A génbanki állományokban fennmaradt „magyar” bronzpulykák testformája és a toll színeződése megegyezik a standard bronzpulykáéval, testsúlyuk azonban lényegesen kisebb, a parlagi változatokhoz hasonló (a kakasok súlya 6,00–8,00, a tojóké 5,00–6,00 kg). A génbankokban fenntartott régi magyar pulykafajták tenyésztojásai és naposcsibéi a tavaszi hónapokban az elittenyésztőknél hozzáférhetők, illetve előjegyezhetők. További információk nyerhetők a Magyar Kisállatnemesítők Egyesülete (MGE) honlapján: www.mgegodollo.hu

Dr. Szalay István
az MGE elnöke
(Biokultúra 2008/3)

[felül]