2010 okt 22

Tájfajták az ökológiai gazdálkodásban

Nincs hozzászólás

Tájfajták az ökológiai gazdálkodásban


 

Az ökológiai gazdálkodásban alapvető elvárás a megfelelő és specifikus alkalmazkodó képesség, hiszen ennek hiányában nem alakítható ki az egyensúly és a harmónia az ökológia és termesztési feltételek, valamint a növényfajta között, amely pedig előfeltétele a sikeres termelésnek és a megkívánt kiváló termék-minőségnek. Éppen ezért a nemesítők, és különösen a génbankok, a tájintézetek, meg az értéktermő gazdaságok sikerrel használták fel a helyi ökológiai körülményekhez alkalmazkodott tájfajtákat és a helyi populációkat.

A néhány évtizede végzett felmérés szerint az államilag minősített fajták közel 50%-a tájfajta-szekció, vagy olyan fajta volt, amelynek egyik szülője tájfajta, esetleg régi magyar nemesített fajta. Az ökotermesztésben érdemes mindezeket kipróbálni, ill. a piacosság, a minőség és a klímaváltozás előtérbe kerülése miatt állandóan rendszerben tartani.

Nem kell nagy merészség annak kimondására, hogy igen nagy dolgokra képesek, ill. adnak kiváló lehetőségeket a sokszor lenézett, elfelejtett „kis” tájfajták az ökológiai gazdálkodásban. Bizonyítékul elég csak néhány jól ismert példát ide idéznem a tájfajták alkalmazásáról:

  • „Nemtudomka” szilva a tiszai (beregi) ártérből – Tarpa Manufaktúra Kft., Tarpa (néhány éve a belőle készült lekvár és pálinka a párizsi SIAL-on aranyérmet kapott!);
  • Kalocsai fűszerpaprika, Bio-Drog Berta Kft., Kalocsa-Fajsz;
  • Majsai magyar parlagi kacsa – Majsai Szárnyasnevelő Szövetkezet, Kiskun­­majsa;
  • Hortobágyi racka – Hortobágyi Génmegőrző Non­profit Kft., Hortobágy;
  • Nagymarosi málna – Berkenye Faluszövetkezet, Berkenye;
  • Milotai dió – Bényei Gábor családi gazdasága, Békés;
  • Káli mandula – Birkás Balázs gazdasága, Szentbékkálla;
  • Fóti és Hatvani paradicsom – Gódor Biokertészet, Galgahévíz stb.

A magyar mezőgazdaság legújabb kori fejlődési irányát és a rendelkezésre álló fajtaválasztékot figyelembe véve várható, hogy a fajták iránti figyelem egyre sokszínűbbé válik. Ezt valószínűsíti a minőségi kereskedelem és az egészséges élelmiszerfogyasztás előtérbe kerülése, a ráfordítások kényszerű, vagy racionális csökkentése, a különböző méretű gazdaságok kialakulása, a speciális termékek és funkcionális élelmiszerek iránti fokozódó igény, valamint a különböző okokra visszavezethető környezeti változások. A felmerülő és igen különböző fajtaigények kielégítéséhez a hazai nemesítőknek megfelelő génforrásokkal kell rendelkezniük, és ebben jelentős szerepük lesz a gyűjteményekben, génbankokban rendelkezésre álló növényi és állati tájfajtáknak.

Mintakollekció Tápiószeléről (Fotó az Agrobotanikai Központ archívumából)

Mintakollekció Tápiószeléről (Fotó az Agrobotanikai Központ archívumából)
Fentről lefelé, balról jobbra haladva: dévaványai emeleteshagyma tájfajta, ökörszívparadicsom,
dévaványai holdbab tájfajta, tojásgyümölcs termékek, isztiméri fejessaláta tájfajta, paprika tájfajták,
különféle gumók (batáta, burgonya, csicsóka), burgonyavirág, tök tájfajták, burgonyagumók változatossága,
kisváralmási paradicsom­paprika tájfajta, nagyszebeni fokhagyma tájfajta

 

Hogyan ítéljük meg a tájfajtákat és a biológiai sokféleséget?

A jövő mezőgazdaságának és élelmiszertermelésének kialakulásában, valamint a vidék megtartó erejének biztosításában – a környezet- és tájgazdálkodás, az ökotermelés keretében – a helyi fajtáknak, a tájfajtáknak döntő, meghatározó szerepe lesz. A cél vitathatatlanul az, hogy jó minőségű, szermaradvány-mentes, egészséges, biztonságos és piacképes élelmiszert állítsunk elő. Úgy kell ezt tennünk, hogy közben megőrizzük a tájaink sokszínűségét, a vízbázisok tisztaságát, a talajaink kiváló termőképességét, az élővilág sokszínűségét és szépségét.

Kiemelt fontosságú igényünk a mezőgazdálkodással – mint a környezettel legnagyobb „felülettel” érintkező ágazattal kapcsolatosan – az, hogy az élhető környezet biztosítása mellett sok ember munkáját és európai életszínvonalú megélhetését is lehetővé tegye.

Az ökológiai gazdálkodáshoz különösen kapcsolódó gondolat, hogy az a fajta, amelyik adott helyen alakult ki, ott „jól érzi magát”, amelyből következően egészségesebb állományok alakulnak ki (növény, állat egyaránt), kisebb a külső energiabevitel igénye, jobb minőségű végtermék jön létre. Igen kár ezt primitíven iparszerűsíteni, intenzíven homogenizálni – vagyis tönkretenni.

Tehát a tájfajták, a biológiai sokszínűség (biodiverzitás) alkalmazásakor nem egyszerűen megőrzési tevékenységről van szó, hanem az egész életmódunkról, jövedelmező gazdálkodásunkról, a túlélésünkről (élelmiszeri önellátás!) és a stabilitásunkról, a nemzeti biztonságunkról. Ezt igazolják olyan további igen fontos szempontok is, amelyek szerint a környezet- és tájgazdálkodás előnyös hatása kihat a feldolgozó, a kiszolgáló, a kereskedelmi, a vendéglátó tevékenységre, a kézművesség újra éledő sokszínűségére, a helyi piacok és élelmiszer-feldolgozók kibontakozására stb. A nagy összefüggésekben érzékeltetett tájfajta-jelentőségek mellett fontos ezen tájfajtáknak a növénynemesítés és a termelési biztonság oldalait is röviden bemutatni.

A tájfajták a tudományos módszereket alkalmazó növénynemesítés kezdete óta fontos kiindulási alapanyagot és génforrásokat jelentettek. A kultúrnövények körében kialakult formagazdagság jelentős részben az eltérő ökológiai feltételekből, termesztői és felhasználói igényekből adódó hatásokkal magyarázható. A változó mértékű és irányú génáramlás és szelekció eredményeként nagyszámú helyi populáció alakult ki a növénytermesztés és az állattartás elmúlt évszázadai alatt. A helyileg fenntartott és termesztett növényi fajták egyik kategóriája a történelmi tájfajták („Fél évszázad a génmegőrzés szolgálatában”, Génbank, Tápiószele, 2009.), mint például a Tiszavidéki búza; Körösvidéki lucerna; szabadelvirágzású kukoricafajták; Nagydobosi sütőtök; Tiborszállási kender; Makói hagyma; Hajdúsági és Vecsési káposzta; Szegedi, Boldogi és Kalocsai fűszerpaprika; Cecei, Bogyiszlói és Hatvani zöldpaprika; Fóti paradicsom stb., amelyek egy-egy vidék tájtermesztésének jellegzetes fajtái voltak, lesznek. Sok esetben ezek, ill. a javított (szelektált) változataik jelenleg is köztermesztésben vannak. Az ilyen helyi populációk eredete sokszor visszavezethető a termesztésből már kiszorult, régi nemesített fajtákra, vagy évtizedekkel ezelőtt hozott külföldi populációkra.

Másik értékes génforrás-kategóriát jelentenek a félkultív, vagy természetes területek ma is használatos tájfajtái, mint pl. az ártéri gyümölcsösök, a különböző hasznosítású természetes gyepek, a gyógynövény-kultúrák, zárt földrajzú területek (pl. völgyek, hegyek, élővizekkel elzárt termőhelyek), természetvédelem alatt álló területek stb. Ez utóbbiakra szép példa az Aggteleki Nemzeti Park évtizedes szórványgyümölcsös fajtakutatása, amelynek során az észak-magyarországi szőlőhegyek hagyományos jellegét kívánják megőrizni, ill. visszaadni. Ennek során kiválasztottak öt régi magyar alma-tájfajtát a tájba illeszkedés, a betegség-ellenállóság és a gyümölcsminőség alapján, mégpedig a Pónyik almát, a Sikula almát, a Szabadkai szericskát és a Tordai piros Kálvirt. A vizsgálat és elszaporítás jelenleg is folyamatban van, azonban az előzetes reménykeltő eredmények bebizonyíthatják, hogy még fokozottabban előtérbe kerül a speciális alkalmazkodóképesség és a minőség iránti igény, amely feltételezi a fajták biológiai sokféleségét is, és szükségessé teszi a kultúrnövények körében kialakult formagazdagság megőrzését.

Itt is fel kell hívni a várhatóan egyre növekvő számú táj- és ökogazdálkodók figyelmét arra, hogy a tapasztalatok és felmérések szerint a kevésbé intenzív (szerencsére!) tájfajták termelésbe állításának az alacsonyabb potenciális termőképesség esetleges hátránya kiegyenlítődhet a speciális alkalmazkodás eredményeként várható arányában nagyobb realizált termésmennyiség, a nagyobb termésstabilitás és sok esetben a termés kedvezőbb beltartalma révén. Mindez hozzájárulhat a növényállomány jobb erőnléti állapotához (ellenállóképesség), amely kedvezőbb növényegészségügyi helyzetet teremthet az ökológiai gazdálkodás feltételei mellett is.

 

Gondok a tájfajták köztermesztésbe állításával és elterjesztésével

Az Európai Unió minden országában törvények és rendeletek szabályozzák, hogy csak államilag elismert növényfajta és ennek szaporítóanyaga termeszthető és forgalmazható, valamint mindezt csak a szigorú előírásokon alapuló engedéllyel rendelkező szervezetek végezhetik. Általánosan nemzeti fajtajegyzéket adnak ki az államilag előzetesen kivizsgált és elismert fajtákról, és ami ezen nem szerepel, az nem termelhető, nem forgalmazható. Mivel a táj- és helyi fajták – amelyek a sokféleséget és a környezethez való tökéletes alkalmazkodást biztosítják – értéke éppen az, hogy nem teljesen azonosak, egyformák, ezért nem kerülhetnek fel a mai fajtajegyzékre, így lassan eltűnnek, a fennmaradásukat a jelenlegi jogi szabályozás is gátolja.

A másik reális, hatásaiban évek óta megnyilvánuló veszélyforrást a multinacionális vetőmagcégek érdekei jelentik, mivel ezek a saját fajtáik értékesítésének rontását látják a helyi fajtákban, ezért érdekük, hogy azok visszaszoruljanak, eltűnjenek, hiszen ha nincs saját fajtád, akkor kénytelen vagy tőlük venni! Nem hihető, hogy csak véletlen egybeesés a nemzeti génbankok leépülése és a géntechnológiával módosított fajták (GMO) erőszakolt térhódításának kísérlete.

Szembe kell nézni a jövőbeni sorskérdések alakulásainak két fő, de egymásnak igencsak ellentmondó stratégiájával, mégpedig:

  • egyrészt a globális egyformaság, az uni­for­ma­litás technológiai felgyorsulásaival, a nemzetközi tőkeérdekek és a multi­cégek erőszakos térhódításával;
  • másrészt a nyitott források, a sokszínűség (tájfajta!), a kisközösségek és a helyi társadalmi együttműködés koncepciójával, a valóságos vidék-megújítás és az alkalmazkodó élelmiszergazdaság prioritásaival.

Számunkra világos, hogy csak ez utóbbi a járható út, de azt is reálisan kell mérlegelnünk, hogy igen sok és nagyon erős akadályozó tényezővel is számolnunk kell. Ezek közül néhány legnagyobb bajt okozó a következő:

  • a vetőmag-forgalmazás szuper-kon­­centrálódása, hiszen néhány évtizeddel ezelőtt Európában még több mint ezer cég foglalkozott ezzel, de mára csak mintegy 700 cég maradt, viszont mindössze 5-6 vállalat tartja kézben a vetőmagpiac 70%-át;
  • lassan eltűnnek a klasszikus családi gazdaságok, mivel az ágazat csak azt termel, amit támogatnak, de ezt elsősorban a globális tőke profitérdekei irányítják, a mezőgazdaság pedig egyre kevésbé a vidéki lakosság megélhetésének forrása, és nem cél az egészséges élelmiszerellátás és a nemzeti önellátás, leépül a nemzeti kutatás, a minőségellenőrzés, összességében mindez így együtt nemzetbiztonsági kérdés is, pedig a genetikai erőforrások birtoklása a jövőben a gazdaság, az élet és a hatalom alapja lesz (Radics K., 2009);
  • az iparszerű, monokulturális gazdálkodás növényfajtái uralkodóvá váltak az egyoldalú jogszabályi keretek által (pl. a DUS-vizsgálatok), ezáltal tiltott a gazdálkodói vetőmagok ingyenes, szabad cseréje vagy kereskedelmi forgalmazása, amely szörnyű helyzetbe hozta a tájfajtákat;
  • ún. szellemi tulajdonjog, amely a növényi fajtaoltalom keretében 1961 óta lehetőséget ad a vetőmagiparnak az engedélyezett „elit” növényfajták szaporításának kisajátítására, a szabadalmi védettség megszerzésére. Pedig ezen szuperfajták létrehozásakor az ipari vetőmagcégek ingyen és gátlástalanul felhasználták „az emberiség közös örökségének” számító régi helyi- és tájfajtákat is, amelyeket eredetileg a gazdálkodók állítottak elő az idők során.

 

A kibontakozás, a megoldás útjára kell lépnünk

Meg kell állapítanunk, hogy a tájfajták megőrzésével és hasznosításával az alacsony állami költségvetéssel rendelkező génbankokon kívül igazán csak elkötelezett civil szervezetek és a hagyományokhoz, értékekhez még mindig ragaszkodó, kis létszámú (öko) gazdálkodó foglalkozik. Fontos felismernünk, hogy – a multik általi sok baj és károkozás ellenére – mindez még nem visszafordíthatatlan folyamat.

Az érdekeink védelmében egy összehangolt és átfogó cselekvési terv kidolgozására és következetes végrehajtására van szükség a következő néhány kiemelt területen:

  1. Eleget kell tennünk a FAO „Élelmezési és mezőgazdasági célú növényi génforrásokról szóló nemzetközi egyezményben” tett vállalásainknak, és a megfelelő jogszabályi környezet kialakításaival biztosítani szükséges a gazdálkodók jogainak érvényesülését a génkészletek megőrzésében és fejlesztésében.
  2. A 2008/62/EK (06.20.) EU-bizottsági irányelv – amely lehetőséget kívánt teremteni a szántóföldi tájfajták vetőmagjainak forgalmazására – mielőbbi magyar jogszabályi átültetése. Ezen a területen végre megtörtént az áttörés (nem kevésbé a józan szakmai és politikai érvek, a civil és gazdálkodói követelések, és persze a már hivatkozott parlamenti nyílt nap hatására), hiszen az EU-irányelv hazai jogszabályaként megszületett a 104/2009. (08.03.) FVM rendelet a „Tájfajták állami elismeréséről, valamint a vetőmagvak előállításáról és forgalmazásáról”. Az új jogszabály – sok egyéb mellett – bevezette a „megőrzendő fajta” fogalmát és lehetővé tette a tájfajták egyszerűsített eljárás szerinti és külön fajtacsoportba sorolt felvételét a Szántóföldi Növények Nemzeti Fajtajegyzékébe. (Az igen nagy jelentőségű rendelettel és kihatásaival külön cikkben fogunk foglalkozni.)
  3. Az Európai Unió közben tovább lépve a zöldségnövényekre is kibocsátotta az új tájfajta irányelvét 2009/15/EK szám alatt, amelynek hazai átültetési határideje az FVM-ben 2010. december 31.
  4. Kívánatos cél továbbá a biovetőma­gok fajtaelismerését és vetőmag-mi­nő­sítését összehangolni a tájfajták használatának kialakuló rendszerével.
  5. Kezdeményezni kell az ún. kollektív használati jogok kidolgozását és bevezetését azoknak a tájfajtáknak a védelmére, amelyeket gazdálkodói közösségek hoztak létre.
  6. Az ÚMVP-támogatásokat át kell alakítani a ritka szántóföldi és zöldség célprogramban a remélhetően erősen bővülő „megőrzendő fajták” támogatása érdekében.
  7. A tájfajták termelésének jövőbeni megerősödése nyomatékosan szükségessé teszi a helyi piacok, a közvetlen értékesítés, a kistermelői élelmiszer-feldolgozás kiemelt támogatását, a működési feltételek biztosítását.
  8. Fontos olyan állami és/vagy vállalkozói programok elindítása, amelyek a tájfajták és a belőlük készült élelmiszerek minőségét, táplálkozási tulajdonságait, piaci előnyeit stb. hivatott majd támogatni.
  9. Kívánatos cél a gazdálkodói (bio­ter­­melői) vetőmaghálózatok és vető­mag­­gyűjtemények létrehozása és a vidékfejlesztési programok keretében történő működtetése.
  10. A tájfajta-hálózat gondozása igazi közösségi munka, ezért a helyi szerveződések, a gazdálkodói műveltség és kultúra felemelkedését is szolgálhatja (egyik példa lehet erre a „táj és út” programok kiterjedése, mint a szatmár-beregi „Szilva út”, a hortobágy-nürnbergi „Szürkemarha út”, az ormánsági „Gyümölcs út”, továbbá a táj-borutak és pálinka-utak se szeri, se száma).

(Hivatkozások a „Tájgazdálkodás, tájfajták, génmegőrzés” c. parlamenti nyílt nap anyagából, 2009. május 22.)

Dr. Márai Géza
(Biokultúra 2010/3)

[felül]