2004 Már 08

A méhek törzsfejlődése

Nincs hozzászólás

A törzsfejlődés (evolúció) az a hosszú és bonyolult folyamat, amelyik a legegyszerűbb sejtmagnélküli szervezettől az emberig vezet. Bolygónkon minden ma élő fajnak megvoltak az elődei. Az apidológiát (méhekkel való tudományág) a méhek evolúciója érdekli, ami nemcsak elméleti, hanem gyakorlati kérdéseket is felvet. A téma fejtegetése a társadalom nem méhész felének is érdekes és tanulságos.

A méhek érdeklődését a virágok iránt az emberiség mindig észlelte, de annak okát először Christian Konrad Sprengel ismerte fel és írta le 1793-ban megjelent művében (Das entdeckte Geheimnis der Natur im Bau und der Befruchtung der Blumen). Felismerte a rovarmegporzás és a megtermékenyülés összefüggését, ami helyes, ám ő még úgy vélte, hogy a virág nektárja a rovarok számára teremtetett. Ez az elképzelés lett az alapja annak a kérdésnek, hogy a virág vagy virágot látogató méh volt meg előbb? A sokáig meddő vitára is az evolúció az evolúció ismerete ad választ.

Már a páfrányok előtelepei is termelnek cukros levet. A Triászkori cikászok kétivarú virágait rovarok porozták meg. A Jurában viszont a hártyásszárnyúaknak szívó-nyaló szájszervük alakult ki, viszont csak a Krétában indult fejlődésnek a növényvilág és alakultak ki az egy- és kétszikűek; a szabad- és fortszirmúak kategóriája. Innen kezdve a növények virágai és a viráglátogató állatok párhuzamos kölcsönhatásban fejlődtek tovább. (Richard Baker ezúttal Wit Chmieleneskivel együtt a XXXVIII. Apimondián [Ljubljana, 2003.] kifejtette, hogy a legrégibb foszilis méh a Cretatrigona prisca, ami feltételezése szerint 125 millió évvel ezelőtt élt.) Ez a koevolúció fejlesztette ki a méhek viráglátogatásra specializálódott szervezetét és az ún. méhvirágokat. A következő kérdéskör: hogyan fejlődtek a méhfélék (Apoidea), és hogyan lehet eldönteni, hogy melyik fejlettebb a másiknál?

Alapelv: a szervezet felépítésének bonyolultsága együtt jár a szervek tökéletesebb élettani tevékenységével, ami javítja a fajnak a környezetével való viszonyát.

A valóság bonyolult és ezért a formák kapcsolatait nem elég vonal szerinti egymásutániságban felsorolni – a törzsfát (phylogramma) háromdimenziós formában kellene megjelentetni.

Ha az egyszerűség kedvéért most csak az előrehaladó (progresszív) fejlődést vesszük figyelembe, még akkor is több szempont szerint osztályozhatjuk az egyes családokat.

Az osztályozás elvégezhető a szájszervek, a gyűjtőkészülékek, az ivadékgondozás, a táncnyelv alapján, de talán a fészeképítés szerint lehetséges a legátfogóbb osztályozás, hiszen valamilyen fészket minden méhfaj készít. A méhfélék egyszerűbb formái maguk ásta, vagy a természetben talált lyukakban helyezik el utódaikat. A nagyobb létszámú családokban élő fejlettebb fajok kénytelenek építéssel tökéletesíteni a szabadban előforduló előnyösebb helyeket.

A poszméhek (Bombus spp.) egyenként készítik hordóalakú (felülnézetben kerek) sejtjeiket. Az egyes ivadékbölcsők nem érintkeznek egymással, ezért a térkihasználásuk kimondottan rossz.

A fullánktalan, v. árvaméhek (Meliponinae) képesek viaszt termelni, ezért ebből építik szabadonálló fészkeiket. Fajonként különbözőeket, de talán a leggyakoribb az, amelyik málnaterméshez hasonló. Metszetéből látszik, hogy a hengeralakú sejtek szabálytalanul különböző távolságban vannak egymástól és a hézagokat viasszal töltik ki. Az egész építményt burokkal veszik körül.

Az Apis nemzetség tagjai a tökéletességig fejlesztették építményeiket. A viaszból készült sejtek hatszögletűek, aljukon kúposak, és ezáltal a leggazdaságosabb anyagfelhasználásuk és térkihasználásuk maximális szilárdság mellett.

A méhek sejtjeinek fontosabb jellemzői: egy munkássejt 5,37 mm széles és 12,50 mm mély, a lép vastagsága (az újé) 0,12 mm. Ez a sejttípus a leggyakoribb, mert dolgozóból van a legtöbb a családban és a mézet is ezekben érlelik és tárolják a méhek. A heresejtek tágasabbak, mélyebbek: szélességük 6,91 mm, mélységük 15,75 mm.

Ezek átlagszámok. Minden irányban lehet szabályos eltérés, sőt szabálytalanságok is előfordulnak. Az Apis melllifera rasszai között is vannak különbségek, a génuszon belül pedig jelentősek az eltérések. Az indiai törpe méh (Apis florea) dolgozói 6-7 mm-esek, míg az indiai óriás méh (A. dorsata) dolgozói viszont 12,5-14,5 mm hosszúak.

Miért fontosak ezek az adatok? Azért, mert a sejtek méretei a faj erősen rögzült tulajdonságaival, viselkedésével közös alapon állnak. Az egyes fajok fészekparazitái és károsítói a koevolúció során az adott méretekhez alkalmazkodtak.

Az európai méhek dolgozósejtje megfelel a Varroa-nak. Az ennél kisebb méretű “afrikanizált” méhek dolgozósejtjeit is igénybe veszi az atka – ha nincs herefiasítás, igaz ugyan, hogy csak kisebb mértékben, mintegy 16-50%-kal ritkábban.

Egy kísérlet során heresejtekbe dolgozólárvákat helyeztek. Kiderült, hogy ezeket kevésbé favorizálták az atkák, mint a szokásos dolgozófiasítást. A jelenség magyarázata: a Varroa csak akkor hatol a sejtbe, amikor az álca kitölti a sejt fenekét, ez pedig a heresejtbe helyezett dolgozólárváknál később, a fedelezés idejéhez közelebb, következik be.

Készítettek a szokásosnál nagyobb műanyagsejteket és ott a lárva fertőzésének időtartama 14-ről 6 órára (58%-kal) csökkent, tehát a megnövelt dolgozósejt csökkenti az atkák vonzódását.

A sejtek mélysége jelentős mértékben módosítja az atkák behatolási készségét. A Varroa támadása akkor indul meg, amikor az álcák 7-7,5 mm-re vannak a sejt tetejétől. Ha meghosszabbítjuk a dolgozósejteket, akkor azok később válnak megfelelővé az atkák számára és azokat csak 16-50%ig fertőzik meg.

Amikor a heresejtek szélességét növelték, csökkent az az időtartam, ami a lárva sejtfeneket betöltő állapota és a sejt lefedése között adódik, vagyis megrövidül az atkák számára alkalmas fertőzési periódus.

Valószínű, hogy a herefiasítás azért előnyösebb az atkaszaporodásra, mert az 2-3-szor hosszabb ideig alkalmas a behatolásra és peterakásra, mint a dolgozófiasítás (vagyis kb. 50 óra a 15-20 órával szemben).

Ha a sejtek méreteinek módosítása nem is lehet a Varroa elleni védekezés alapja, a kísérletek adatai igazolják a koevolúció létezését, az együttes alakulás és alkalmazkodás tényét. A fizikai tényezők mellett a kémiaiak ugyanígy a koevolúció részei, vagyis az illatok hirtelen módosítása egyaránt zavarhatja a méheket és ellenségeiket. Ezen alapszik az illóolajokkal való méhvédelem.

A koevolúció ismerete elméleti tisztázások mellett gyakorlati eredményeket is ígér.

dr. Szalay László
(Biokultúra 2004/1)

[felül]