2015 nov 30

A szőlő atkanépessége és a kártevő fajok elleni biológiai védekezés ragadozó atkák betelepítésével

Nincs hozzászólás

A szőlő legjelentősebb kártevői közé sorolt kártevő (fitofág) atkák az asszimilációs felület csökkentése során védekezés nélkül jelentős terméskiesést okozhatnak. A szabad szemmel többnyire nem látható, mikroszkopikus méretű (kb. 140-700 mikron) atkák földünk minden táján elterjedtek. Egyes fajok csak a szőlőre specializálódtak, mások a legkülönfélébb növénykultúrákat károsítják. Egy vegetáción belül kialakuló több nemzedékük különösen megnehezíti az ellenük való védekezést.

Az 1960-as években a gyors, taglózó hatású piretroidok széleskörű alkalmazása során kialakult a kártevők rezisztenciája, amely nagyobb termékenységben, hosszabb élettartamban, fokozott kártételben nyilvánult meg. Ugyanakkor a peszticides kezelések során csaknem teljesen eltűntek a kártevő atkanépességet korlátozó ragadozó atkák. A biológiai egyensúly felborulását még jobban elősegítette a monokultúrában folytatott mezőgazdasági termeléssel együtt járó korszerű termesztési eljárások alkalmazása (műtrágyázás, öntözés, metszés, fajtamegválasztás). A kedvezőbb táplálkozási feltételek a káros atkák szaporodási potenciáljának fokozódásához vezettek. Az egyedsűrűség gyors növekedéséhez még az egyoldalú, sokszor aluldozírozott vegyszerhasználat, valamint a szisztemikus szerek hiánya is hozzájárult. Az akaricid hatóanyagok csökkentett számú, alternáló használatával, valamint az integrált növényvédelem során alkalmazott agrotechnikai, kémiai és biológiai módszerek kombinálásával a károsító egyedsűrűsége a gazdasági kártétel szintje alá szorítható.

Az alábbiakban, a szőlőültetvényekben leggyakrabban előforduló kártevő és ragadozó atkafajok kerülnek bemutatásra. A téli rügyvizsgálatok alapján a szőlő rügyek és kéregrészek alatt lévő atkák számbavételével 16 atkacsalád több, mint 30 faját derítettük fel.

A kártevő atkák csoportján belül a két pár lábú gubacsatkák (Eriophyidae sp.) mellett a 4 pár lábúak között legfontosabbak a takácsatkák (Tetranychidae sp.), de kisebb jelentőséggel bírnak még szőlőben a különböző poratka (Tydeidae sp.) és tetűatka (Tarsonemidae sp.), továbbá a páncélos atka (Oribatidae sp.) fajok. A 4 pár lábú ragadozó atkák legfontosabb fajai a Phytoseiidae, a Stigmaeidae, a Cheyletidae, a Bdellidae és a Cunaxidae családokba tartoznak.

Kiemeltebb kártevő atka fajok

✓ Gubacsatkák (Eriophyidae család)

Az ide tartozó fajok igen apró termetűek, zömmel 130-170, esetleg 300 mikron méretűek. Testük hosszan megnyúlt, többnyire hengeres. Jellemző rájuk a két pár előreálló láb. Szúró-szívó szájszervük van, nyáron váltivarúak, ősszel azonban a hímek elpusztulnak és csak a megtermékenyített nőstényekből álló nemzedék vonul telelőre. Évente 2-3 nemzedékük van. A gömb alakú tojásból kikelő lárvák egy nimfastádium után válnak kifejlett állattá. Fontosabb fajaik a szőlő levélatka (Calepitrimerus vitis) és a szőlő gubacsatka (Eriophyes vitis).

Szőlő levélatka (Calepitrimerus vitis). A kártevő atkák közül a legnagyobb jelentőségű, 4 lábú, teste féregszerű, háromszög alakú előtorral. A kifejlett állatok 140-160 mikron hosszúak. Színük csontfehér vagy barnás. A pikkelylevelek alatt védetten telelő nőstények zömmel április közepén jönnek elő, majd megkezdődik a tojásrakás. Felszaporodásuk csúcsán akár több ezer atka is szívogathat levelenként. A rövid, zömök, rendellenesen megvastagodott hajtásokon a levelek kanalasodnak, nem fejlődnek, rajtuk apró szívásnyomok láthatók. A legyengült tőkék termést alig hoznak.

Szőlő levélatka (Calepitrimerus vitis)
Szőlő levélatka (Calepitrimerus vitis)

Szőlő levélatka (Calepitrimerus vitis) kárképe
Szőlő levélatka (Calepitrimerus vitis) kárképe

Szőlő gubacsatka (Eriophyes vitis). A levélatkához hasonló, 4 lábú, de annál nyúltabb, legömbölyített előtorral. Az adult állatok elérhetik a 300 mikront is. Színük áttetsző, tejfehér. A rügypikkelyek alatt kifejletten telelnek át, több ezres csoportokban. A szívogatásuk nyomán kialakult sejtburjánzás hatására a levelek színén kidudorodások, a fonákon pedig szöszös, nemezes foltok láthatóak. A gubacsatkák a levélatkákkal ellentétben nem mozognak a levelek fonákján, hanem a gubacsos foltok belsejében élnek és szaporodnak. Erős fertőzés esetén a foltok összefolynak, és az asszimilációs felület csökkenése a termésre is kihatással van.

Szőlő gubacsatka (Eriophyes vitis)
Szőlő gubacsatka (Eriophyes vitis)

» Takácsatkák (Tetranychidae család)

A takácsatkák 300-400 mikron nagyságú, 4 pár lábú állatok. A testüket borító serteszőrök fontos faji bélyegek. Színük a tápláléktól függően változik. Váltivarúak, de esetenként a hímek hiányoznak. A nőstények nagyobbak a hímekhez viszonyítva. A tojásból kikelő lárva két nimfa stádium (protonimfa, deutonimfa) után válik kifejlett állattá (adulttá). A lárváknak csak 3 pár lábuk van. Az egyes fejlődési szakaszok között mozdulatlan, nyugalmi stádiumok iktatódnak be, amikor a táplálkozás is szünetel, az atka ezüstszürke színt vesz fel, mielőtt régi bőrét levedli.

A családnak a következő fajai fordulnak elő szőlőn: piros gyümölcsfa takácsatka (Panonychus ulmi), közönséges takácsatka (Tetranychus telarius), barna gyümölcsfa takácsatka (Bryobia rubrioculus), gabona takácsatka (Bryobia graminum). De jelentősége csak az első két fajnak van.

Piros gyümölcsfa takácsatka (Panonychus ulmi). Gyümölcsfákon és szőlőn egyaránt előfordul, de a károsítás szempontjából kisebb jelentősége van a gubacsatka fajokhoz viszonyítva. A nőstény bíborpiros, kerekded, domború hátú, rajta fehér sertékkel és szemölcsszerű kidudorodásokkal. Nagysága 360-400 mikron. Piros tojásának csúcsán hegyes nyelecske található. Ez a faj károsítása során nem képez szövedéket. Tavasszal a szívogatott levelek fejlődésükben visszamaradnak, fonákjuk felé begörbülve kanalasodnak, később vörösre színeződve lehullnak. A fürtök nem érnek be, a tőke a következő évben gyengébben hajt ki. Tojás alakban telel a kéreg alatt, vagy a rügyek körül.

Piros gyümölcsfa takácsatka (Panonychus ulmi)
Piros gyümölcsfa takácsatka (Panonychus ulmi)

Piros gyümölcsfa takácsatka (Panonychus ulmi) szájszerve
Piros gyümölcsfa takácsatka (Panonychus ulmi) szájszerve

Közönséges takácsatka (Tetranychus telarius). A szőlőn kívül főleg zöldség,- gyógy,- fűszer,- dísznövényeken, gyümölcsfákon, komlón, szamócán fordul elő. A nőstény tojás alakú, 360-470 mikronos, színe a sárgászöldtől a narancsvörösig változik. A hím jóval kisebb, 220-450 mikron hosszú. Tojása gömb alakú, fényes, sárgászöld, vagy gyöngy fehér. Szőlőre főleg ősszel vándorol a környező gyümölcsfákról. Szívogatása során a szövedékkel bevont, bíborvörös, bronzos levelek idő előtt lehullnak. A kifejlett nőstény telel át a fák kéregrepedéseiben, gyomnövények maradványai között.

✓ Poratkák (Tydeidae család)

A szőlőben fontos táplálékforrást jelentenek a ragadozók számára. Gyakran előforduló atkák, rombusz formájukról és a hátukon lévő fénytörő vonalról ismerhetők fel. Az általunk talált fajok a következők: T. californicus, T. caudatus, T. goetzi, T. wainseini.

300-500 mikron nagyságú, 4 pár lábú atkák. Alakjuk megnyúlt, ovális. Színük sárgásfehér, barnás, rózsaszínű, vagy zöld. Kifejlett állapotban telelnek a rügypikkelyek, kéregrepedések alatt, más atkafajokkal vegyes kolóniában. A levelek szívogatásán kívül gomba spórákkal is táplálkoznak.

Tydeus caudatus. Ennek a fajnak az életmódját követtük nyomon klímakamrás és szabadföldi megfigyeléssel. Az állat elevenszülő, az embrió a testben fejlődik. A nőstény egész testét kitöltő tojásokból egy mindig érett állapotban van. Sárgásfehér színű, ovális testalkatú, 4 pár lábú, 310-360 mikron nagyságú, igen gyors mozgású állatok. Bőrük lágy, vonalas, hálós rajzolatú. Kártételük hatására a leveleken kisebb-nagyobb csillag alakú szívásnyomok keletkeznek, majd fodrosodás, deformálódás, levélbarnulás és idő előtti lombhullás következik be.

Az erek mentén, főleg a levélnyél alatti érzugokban alkotnak vegyes kolóniákat. Elevenszülő tulajdonsága miatt tojásokat nem rak. A lárva és a kifejlett (adult) stádium közé nyugalmi szakaszok iktatódnak be. Egy vegetációban 5 nemzedéke alakul ki.

Poratka (Tydeidae sp.)
Poratka (Tydeidae sp.)

✓ Tetűatkák (Tarsonemidae család)

Szőlőben a fauna kis hányadát teszik ki. Hát-hasi irányban lapítottak, 200-300 mikron nagyságú, 4 pár lábú, hengeres vagy gömbszerű állatok. A színük fehér vagy sárgás. Ürüléküket a hátukon lévő foltra választják ki. Fajaiknál az ivari dimorfizmus kifejezetten látható. A nőstények utolsó pár, elvékonyodott lába fonallábbá alakult, a helyváltoztatásban nincs szerepe. A hímek utolsó pár lába viszont erős fogóláb, amely a nőstény fogva tartására szolgál. Szőlőben a rügypikkelyek és kéregrészek alatt egyesével, vagy csoportosan telelnek. A levelek szívogatása mellett korhadékon és gomba spórán élnek. Általunk ismert két fajuk a Tarsonemus fusarii és a Tarsonemus naeglei.

Tetűatka (Tarsonemidae sp.)
Tetűatka (Tarsonemidae sp.)

Fontosabb ragadozó atka fajok

A kártevő atkáknak sok természetes ellensége létezik, ilyenek például a katicabogarak, a virágpoloskák, a zöldfátyolkák lárvái, valamint a ragadozó atkák. Az utóbbiak megfelelő létszám esetén fontos szabályozó szerepet játszanak a kártevő atkák népességének visszaszorításában. Magyarországon 1984-ben elsőként találtunk ragadozó atkát egy Veszprém megyei szőlőben. Utána több mint 20 éven át folytattunk vizsgálatokat a különböző fajok életmódjával, dominancia viszonyával, peszticidekre való érzékenységével, valamint áttelepítésével kapcsolatban. A fajok meghatározásánál segítséget nyújtott dr. Bozai József, dr. Mahunka Sándor és dr. Komlowszky Ildikó.

A ragadozó atkákat évelő növényeken és fás szárúakon gyakrabban megtaláljuk, mint fűféléken. A szőlőültetvényeket övező fás, bokros területek rezervátumai lehetnek a ragadozóknak, ahonnan a szőlőből való estleges kipusztulásuk után visszatelepülhetnek. Az intenzíven művelt szőlőkben ritkán fordul elő több faj azonos arányban, valamelyikük általában fölényben van. A növényvédő szerek megválasztásánál figyelembe kell venni, hogy a ragadozó atkák sokkal érzékenyebben reagálnak a kezelésekre, mint a kártevők. Bizonyos készítmények majdnem teljesen elpusztítják népességüket, ezáltal a kártevő atkák akadálytalanul szaporodhatnak.

Tapasztalataink szerint peszticidekkel egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben kezelt szőlőkben a ragadozók populáció szabályzó tevékenysége érvényre jut. A legfőbb tápanyagforrást a zsákmány állat testnedvének kiszívása jelenti. Megtámadják a szőlőben előforduló levélatka, gubacsatka, takácsatka, tetűatka, poratka népesség különböző fejlődési alakjait, de a náluknál nagyobb méretű tripszek tojásait is. A növényi eredetű táplálékok közül a gyomok és a szőlő pollenjeit, gyöngyszőröket és a gombákat (lisztharmat, peronoszpóra spóráit) említhetjük meg. A zsákmányállat nélküli időszakot kisebb szaporulattal ugyan, de alternatív táplálékon is átvészelik.

Az általunk vizsgált ragadozó családok fontos jellemzője a szúró-szívó szájszerv, az erős csáprágó, a hosszú, gyors mozgású 4 pár láb, a 300-500 mikronos testhossz. Színük a sárgásfehértől a világosbarnán keresztül a narancssárgáig, illetve a piros árnyalatig változhat. Tojásokkal szaporodnak, a lárvák többszöri vedlés után érik el a kifejlett állapotot. Évente több nemzedéket hoznak létre. Legismertebb fajaik a Phytosiidae, a Stigmaeidae, a Cheyletidae, a Bdellidae és a Cunaxidae családba tartoznak.

Phytoseiidae család

A szakirodalom szerint ehhez a népes atkacsoporthoz ezernél is több faj tartozik a világon. Veszprém megyében a következő fajokat derítettük fel: Amblyseius finlandicus, Amblyseius andersoni, Typhlodromus pyri, Typhlodromus bakeri, Typhlodromus soleiger, Typhlodromus subsoleiger.

Ragadozó atka (Amblyseius sp.)
Ragadozó atka (Amblyseius sp.)

Ragadozó atka (Typhlodromus pyri)
Ragadozó atka (Typhlodromus pyri)

500 mikron körüli testméretűek, körte alakúak, a fehérestől a gesztenyeszínig árnyaltak. A zsákmány megragadásához szükséges gyors mozgással és hosszú lábakkal bírnak. A testüket fedő különböző méretű és formájú pajzsokon fajra jellemző elhelyezkedésben, a meghatározásnál jól felhasználható serteszőrök találhatók. A hímek kisebbek a nőstényeknél. A vegetációs időszakban a vegyes populáció (hím, nőstény, lárva, tojás) a levelek erei közelében található. A hímek ősszel elpusztulnak, csak a megtermékenyített nőstények telelnek át mozdulatlanul, táplálkozás nélkül a szőlő cser része melletti gyapotos kéreg alatt, de fűféléken és a talajban is megbújhatnak. Tavasszal a nőstények által lerakott tojásokból hímek és nőstények vegyesen kelnek ki.

A Phytoseiidák a kártékony atkák leghatékonyabb korlátozói. Zsákmány állataik a levélatkák, gubacsatkák, takácsatkák, poratkák, tetűatkák. Áthidaló megoldásként pollenen, gombán, gyöngyszőrön is folytatnak táplálkozást. Levelenként egy egyed fölötti létszámuk már kielégítő a biológiai egyensúly létrejöttének kialakulásához. Laboratóriumi megfigyeléseink szerint az egyik kedvelt táplálékforrásukból, a poratkából egy állat naponta 6-13 egyedet képes elfogyasztani. A ragadozó atka közel fél órán keresztül részben vagy teljesen szívja ki a zsákmány állat testnedvét. A táplálkozás befejeztével a zsákmány bőre egyre jobban összezsugorodik, a ragadozó testtérfogata viszont megnövekszik.

Legfontosabb ragadozó faj az évente 4 nemzedéket létrehozó Typhlodromus pyri. A nőstények élettartamuk alatt 60-90 tojást raknak. Szőlőben való terjedésük során a növénysorokat és a támrendszer drótjait követik. A magyarországi faj keskenyebb, a Németországban gyűjtött egyedekhez viszonyítva. Tehát a Typhlodromus pyrire is jellemző, hogy ugyanazon faj hidegebb klímán élő népessége általában nagyobb testű. Az egyes fajok eloszlása a környezetben nagyon különbözik a tájegységektől függően. Az Amblyseius finlandicus a legtöbb szőlőben megtalálható, de az Amblyseius andersoni például csak erdők közelében fordul elő.

Stigmaeidae család

A második legfontosabb ragadozó család az egész világon és a hazai faunában is. Nálunk csak egyetlen fajukat, a Zetzellia malit találtuk meg. A ragadozó atkák népességének több mint 80 százalékát ez a faj teszi ki. Citromsárga, narancssárga vagy pirosas-sárga színű, nem túl gyors mozgású, 4 pár lába közepes méretű, tojásdad testű, kissé hasonlít a takácsatkákhoz. 300-400 mikron hosszú, így testméreténél fogva inkább csak a kártevő atkák tojásait és fejletlenebb egyedeit képes ragadozni. A nőstények többnyire más fajokkal együtt telelnek a kéregrepedések, rügypikkelyek alatt vagy a gyapotos kéregrészben. Tojásaikat az érzugokba rakják a szőlőlevelek fonákjára. Évente 4 nemzedékük fejlődik. Igen hosszú ideig bírják az éhezést, zsákmány hiányában növényi eredetű táplálékon (pollen, gombafonal) is fennmaradnak. A növényvédő szerekkel szembeni tűrőképességük nagyobb, mint a Phytoseiidaeké.

✓ Cheyletidae család

Nem jelentősek, csak szórványosan fordulnak elő a hazai szőlőkben. Hímek nincsenek, szűznemzéssel szaporodnak, növekedési erélyük gyenge. Zsákmányuk méreggel való megbénításával nagyobb rovarokat is képesek megtámadni.

Bdellidae és a Cunaxidae család

Gyors mozgású ragadozó atkák, melyek kúp alakú, illetve csőrszerű szúró-szívó szájszervükről ismerhetők fel. Közepes méretűek, színük vöröses. Szőlőn csak néhány példányt találtunk.

A ragadozó atkák mesterséges megtelepítése szőlőben

A fitofág atkák felszaporodásának legfőbb oka a ragadozó atkák hiánya. Ezeket a hasznos élő szervezeteket mesterséges úton is betelepíthetjük a szőlőkbe.

A kártevő atkák elleni kémiai védekezéssel szemben ezzel a módszerrel a kártevők egyedsűrűsége úgy tartható a veszélyességi küszöb alatt, hogy munkaidőt és vegyszert takaríthatunk meg környezetszennyezés nélkül. Az ökológiai gazdálkodásban beáll a ragadozó – zsákmány közti egyensúly. 1995-ben Magyarországon a Tapolcai medencében a Szentgyörgyhegy környékén nekünk sikerült először honos ragadozó atkát (Typhlodromus pyri) áttelepíteni egyik szőlő táblából a másikba. A módszerünk később követőkre talált az ország más részén is.

A ragadozó atkák nehezen mozognak, mivel szárny és látás hiányában csak a tapogatóik segítségével tájékozódnak. Nagyobb távolságokra passzív módon jutnak el (mint a legtöbb atkafaj) a szél, növények útján. A hasznos élő szervezetek laboratóriumban való szaporításával több országban foglalkoznak, amikor meghatározott számú egyedet tartalmazó „ragadozó atka csíkokat” kapnak a szőlősgazdák.

Az általunk kifejlesztett olcsóbb eljárás szerint természetes élőhelyükön is összegyűjthetők a ragadozók és mesterséges úton áttelepíthetők.

A sikeres betelepítéshez azonban hozzátartozik a ragadozó atkákat óvó permetezési rendszer betartása. Ha bizonyos készítményekkel a hasznos élő szervezeteket kiirtották, csak ragadozó atkákkal való újbóli betelepítéssel biztosíthatjuk a kártevő atkák elleni biológiai védekezést. Általában ott szaporodtak fel ezek a hasznos szervezetek, ahol legalább 5 éve fungicidként elsősorban folpet* és réz hatóanyagot használtak, a mankocebet* viszont mellőzték, a rovarölők használatánál pedig kiiktatták a szintetikus piretroidokat*.

A ragadozó atkák áttelepítésére a Typhlodromus pyri faj a legalkalmasabb. A hazai faunában a Phytoseiidae családba tartozó fajok zömét alkotja. Nem érzékeny a környezeti feltételekkel szemben (páratartalom, hőmérséklet), a fagyokat jól bírja. Széles körben elterjedt nemcsak a mérsékelt, hanem a szubtrópusi zónákban is. Gyorsan szaporodik, a táplálékra nem igényes.

A ragadozó összegyűjtéséhez levelenként legalább 4-5 egyedet tartalmazó szőlőt válasszunk ki, ahová spárga vagy gemkapocs segítségével kötözzünk ki tőkénként kettő darab 12×7 centiméteres vastag, filcszerű textil szövetcsíkot (általában hektáronként 500-1000 darabot) a szőlő vesszői és a két- vagy többéves fás rész találkozási pontjához, a ragadozó faj elsődleges telelőhelyére.

Ragadozó atka gyűjtőöv
Ragadozó atka gyűjtőöv

Tapasztalataink szerint a gyűjtőövek kihelyezésének legoptimálisabb időszaka augusztus vége, szeptember eleje, amikor a ragadozó atkák még nem kezdenek telelőre vonulni. Legkésőbb tavasszal a szőlő fakadása előtt tanácsos összeszedni és a betelepítésre kijelölt területre átvinni a gyűjtő öveket. A telepítés azonban már november végétől márciusig folyamatosan történhet. Ősz végén nem javasoljuk beszedni és hűtőszekrénybe rakni a csíkokat, mert a bennük lévő atkák tavaszig beszáradnak. Egy-egy övbe akár 20 feletti atka is bevonulhat telelni. (Mikroszkópos vizsgálataink szerint azonban a ragadozók mellett más atka fajok (poratkák és páncélos atkák, Zetzellia mali) is telelőhelyül választják a gyűjtő öveket.) Sikeres betelepítés esetén a szőlő kibomlott levelein májusban már észrevehetjük a csíkokból szétszéledő ragadozó atkákat. Megfelelő számú (10 feletti kártevő atka levelenként) zsákmányállat esetén a ragadozó atkák szaporodása megkezdődik és populáció szabályzó tevékenysége érvényre jut. A ragadozó atkák a betelepített sor két oldalán 10-11 sor szélességben maguktól is elterjednek.

A betelepítésnél az alábbi javaslatokat tesszük:
  • Kisebb területen való gyors felszaporításhoz minden tőkére rakhatunk egy-egy gyűjtő övet.
  • A teljes felületű telepítéssel szemben 80-90%-kal is csökkenhet a munkaigény, ha figyelembe vesszük a következőket:
    – ha csak a következő évben akarunk teljes betelepedést elérni, úgy a hagyományos szőlőkben elég minden 10., széles sortávúakban pedig minden 5-7. sorban elvégezni a csíkok kikötözését;
    – ha a szőlő táblának csak a középső sorát telepítjük be, 2 év alatt magától is végbemegy a teljes betelepülés;
    kisebb tábláknál (0,6 hektárig) a gyűjtő öveket elegendő a szélirányban lévő sorokra kikötözni.
  • Ha nagy mennyiségben áttelelt takácsatka tojás miatt rákényszerülünk lemosó kezelés elvégzésére, ebben az esetben a kímélő hatású (pl. Nevikén extra) szerek javasolhatók. Az olajos lemosó szerek a tojások felületének bevonásával kiszáradást, pusztulást eredményeznek.
  • A ragadozók a káros fajokhoz viszonyítva tavasszal (rügyfakadás előtt) korábban jönnek elő, de a kitinvázuk védelmet nyújt a lemosó szerek káros hatásával szemben.
  • Ha a ragadozók létszáma kezdetben nem éri el a kívánt szintet, a kártevő atkák elleni vegyszeres védekezésnél használjunk kímélő készítményeket.
  • A szőlősorok közé vetett virágzó növények pollenjei zsákmány állat csökkenés esetén áthidaló táplálékforrást jelenthetnek a ragadozók számára.
  • Levelenként 1-3 ragadozó atka mellett vegyszerek alkalmazására nincs szükség, mert a biológiai védekezés egyensúlyban tartja a kártevő- ragadozó populációt.

* A lektor megjegyzése: ezek a szerek az ökológiai gazdálkodásban nem használhatók!

Györffyné dr. Molnár Júlia PhD
(Biokultúra 2015/2)

[felül]