2012 máj 30

Beszámoló Michael Thiele bio­dinamikus méhész tanfolyamáról

Egy rendkívüli szemináriumon vettünk részt Veszprémben, amelyet az Élő Bolygó Alapítvány szervezett a biodinamikus méhészkedésről. A rendezvény meghívott előadója Michael Thiele amerikai biodinamikus méhész volt, aki részt vett a Melissa Garden „méh-menedékhely” megalkotásában.

A birtok 16 hektáron terül el Észak-Kaliforniában, melyet nagyrészt természetes vegetáció borít, ennek közepén található az állandó virágzásban lévő kert, mint egy oázis a háziméhek és egyéb rovarok számára. 30 méhcsalád él itt, harmóniában az emberrel és a természettel. Michael kiváló előadói képességével és a méhek iránti alázatos csodálatával magával ragadta a hallgatóságot, új dimenzióba röpített minket.

A szeminárium első napján megnéztük „A Nap Királynője” című filmet. Egészen rendkívüli élmény, mindenkinek ajánljuk. Európában jövőre mutatják be, de dvd-n az USÁ-ból feliratos változatban is megrendelhető. Mintegy a szeminárium megalapozásaként a filmből tájékoztatást kaptunk a napjainkban a méhek körül kialakult krízisről és megismerhettünk néhány másképp gondolkozó méhészt a világból. Közben gyönyörű, szakmailag is ritkaságszámba menő felvételeken keresztül ismerkedhettünk meg a méhek életével, valamint betekintést nyertünk az iparszerű méhtartás következtében bekövetkező méhpusztulás jelenségébe. Egyértelmű volt a filmből, hogy napjainkban nem a gazdaságosság, a „többtermelés”, az új technológia, hanem a házi méh, mint faj fennmaradása a tét. A vetítést követően egy beszélgetés keretében megosztottuk egymással a filmmel kapcsolatos gondolatainkat és egyben a társaság egymással is ismerkedett. A résztvevők között kevés volt a méhész, és sajnos még kevesebb a bioméhész. Ez egyfelől szomorú, másfelől az előadó olyan tabunak számító méhészeti dogmákat és begyökeresedett nézeteket döngetett és tépett ki tövestül, hogy talán jobb is volt így. Szűz ész talán jobban befogadta.

Az első nap egy kasban, füstölő használata nélkül készített, a méhek esti zsongását rögzítő hangfelvétel lejátszásával zárult. Bezsongva az élményektől mentünk haza.

A második napon a méhek életének megértése volt a feladat. Az előadó világossá tette számunkra, hogy a méhek lényét kell megértenünk és ahhoz kell igazodnunk, hogy megoldódjanak a méheket érintő problémák.

Először képet alkottunk a méhekről, ahogy a raj száll a levegőben, megtelepszik egy ágon, majd utána egy második létformában az általa választott helyen lépet épít. Előbbi létformájában egy gömb, majd a lépet építve kúp formát vesz fel, mintegy megadva magát a gravitációnak. Az alap létforma a raj, a gömb, ami az anyabölcső alakjában köszön vissza újra. A gömb a gyakorlatban követendő méhlakás forma. A méhek élete két polaritás között, Ég és Föld között, kiterjedés (raj) és összehúzódás (kas) között zajlik. Ezért a rajzás gátlásával alaplétükben zavarjuk meg a méheket. Hamar világossá vált, hogy a méheket nem mint önálló egyedeket, hanem mint egy szuperorganizmus alkotó sejtjeit kell érzékelnünk. Amikor a méheket akarjuk megérteni, a méhcsaládot egységként, élőlényként kell vizsgálnunk. Meg is alkottuk rá ott helyben a „méhlény” kifejezést, mellyel kifejezzük, hogy a kasban lévő méhek többek az egyedek összességénél, élő organizmust alkotnak. Az egyed rovarként viselkedik, de a méhlény, a méhcsalád emlős jelleget mutat. Belső váza van (viaszváz), alacsony szaporaságú (3-4 raj/család évente), állandó hőmérsékletet tart (35°C), saját maga termelte táplálékkal eteti utódait (méhpempő).

Összevetettük a természetes életmegnyilvánulásokat a mai méhészeti gyakorlatban alkalmazott technológiával. Legszembetűnőbb különbség a kaptárak szögletes alakja, ami semmiképpen sem a „méhlény” sajátja. A kas forma az ideális. Michael szerint a lépállomány a méhcsalád sajátja, joga van a saját lépjeihez. Azt megbontani, csereberélni, elvenni nem szabad. Természetesen a műlép, amit egyszerűen csak implantátumnak nevezett, nem való a kaptárba, több okból. A műlépbe nyomott sejtalapok mérete egy mesterséges, idealizált, maximum méretet követ (nagyobb sejt, nagyobb méh), nem a méhek által általában, természetesen épített mérettartományba esik. Ez is egy diszharmóniát mutat, különösen ha hozzáadjuk, hogy a heresejtek hiányoznak. A természetben élő méhcsaládokban 17% a here, az Amerikában elterjedt műanyag lépalapú kaptárban csak 1-2%. A férfi és női erő egyensúlya bomlik fel így. A minden oldalon rögzített, merev, bedrótozott műlép a méhek táncát is akadályozza, ugyanis a 250 Hz-en rezgő méh játékát a többiek a viasz rezgésén keresztül érzékelik.

Elsősorban Thomas Seeley tudományos kutatásait vettük alapul, aki a természetben vadon élő házi méheket vizsgálta. Ezután a méhlényt, a szuperorganizmust, mint társadalomalkotó lényt vettük szemügyre. Nagyon kevés élőlény alkot ilyen társadalmat (pl. a hangyák is), de köztük is a méh a legfejlettebb. Párhuzamot vontunk az emberi társadalommal is. (Erről és Rudolf Steiner, a biodinamikus gazdálkodás megalapozójának gondolatairól bővebben a Biokultúra újság 2010/5. számában olvashat az érdeklődő.)

Ezután betekintettünk a méhlény belsejébe. A szuperorganizmust a méhek és lépkészletük (a nektárral, mézzel, virágporral, méhkenyérrel, propolisszal), a velük együtt élő szimbionta élővilág (élesztők, vírusok, baktériumok, viaszmoly), az illatok és feromonok, a méhméreg és a méhek által termelt hangyasav, az oxálsav és a hő alkotja. Ez így egy élő szervezet. Ha megbomlik ezen szervezet alkotó részeinek egyensúlya, akkor jön a betegség. Az egyensúlyi állapot esetén az egészség azonban természetes. A kaptárba juttatott vegyszerekkel felborítjuk a belső mikroflórát, megöljük a szimbiontákat. Még a virágpor fermentálásához is egészséges kaptárélővilág kell.

Az utolsó nap délelőttjén a méhbetegségekkel foglalkoztunk. Ahogy az várható volt, a lelkes laikusoktól a gyakorlott szokványos méhészekig, a különféle érdeklődőből álló hallgatóság sokszor felbolydult méhkashoz hasonlított. Az előadó rávilágított több, a méhészek körében napjainkban elterjedt elv és gyakorlati fogás helytelen mivoltára, mellyel tabukat döntögetett meg. Alapjaiban remegett meg a hagyományos, a beteg természetre alapozott hipotézis. Az előadó az egészséges természetben hisz.

A hagyományos méhészetben sok fejtörést okozó viaszmollyal kezdtük. Ez a faj a méhekkel együtt fejlődött, hozzájuk tartozik, tulajdonképpen a kaptár szimbionta élőlényeinek egyike. Michael a gerincesek csontjainak felépítéséért és lebontásáért felelős oszteoblaszt és oszteoklaszt sejtek működésén keresztül magyarázta el, hogy a viaszmolyok lebontják a méhlény belső vázát, a viaszt. A méhek környezetükből nagyon sok anyagot hordanak be testükön a kaptárba, amelyek a viaszban megjelenhetnek (a viaszból DDT-t is mutattak ki az USA-ban, holott évtizedek óta tiltott annak használata). A viaszmoly „takarító” tevékenysége következtében tehát folyamatosan megújulnak a lépek.

A következő téma a költésrothadás volt, melyet szintén egészen más szemszögből mutatott be nekünk az előadó. Ha egészséges a méhcsalád belső világa, nem találkozni ilyen kórral. Ez nem egy betegség, hanem egy tartási hiányosság okozta tünet. Kezdő méhész korában találkozott ezzel a betegséggel, amit saját bevallása szerint ő maga idézett elő. A méheket kirázta a kaptárból, 3 napig pincézte, utána új lakásban új lépállományt építettek. Amerikában nem kötelező a fertőzött családok elégetése. Ha cserélgetjük a lépeket, poros, tépett, idegen mikrobáktól csöpögő lépeket teszünk a kaptárba és különböző gyakorisággal megzavarjuk a méhek érzékeny rendszerét, ne csodálkozzunk, hogy felborul a szimbionták – méhek egyensúlya, kitör a betegség. Szinte megbotránkozott, amikor megtudta, hogy nálunk a betegség visszaszorítása érdekében a méhészt törvény kötelezi arra, hogy három hetente átvizsgálja a kaptárt, szétbontsa a fészket, pedig ezzel csak ront a helyzeten.

A harmadik nagyobb témakörre, a varroa atkára kicsit több időt fordítottunk. Tételesen összeszedtük a napjainkban alkalmazott védekezési módokat, mind a bio, mind a szokványos méhészkedésből. Ezután 20 perc (hatás)szünet következett. Ekkor elárulta, ő hogyan védekezik: sehogyan.

Az atka megjelenése súlyos hatással van méheinkre. A parazita-gazda találkozásakor ilyen esetekben jellemző, hogy a parazita nagyon virulens, és ennek következtében az okozott károk is tetemesek. A gazda és a parazita együttélése során azonban az atka virulenciája csökken (mivel gyorsabban szaporodik, az atka könnyebben változik), hiszen ha nem változna, kipusztulna a gazda. Az elmúlt 30-40 évben azonban az ember nem hagyta lejátszódni ezt a folyamatot, beavatkoztunk az atka elleni különböző védekezési módokkal. Óriási hibát követtünk el, zsákutcába jutottunk. A méhek esetében, ha hagyjuk, a legagresszívebb atkapopulációk, amelyek a méhcsalád pusztulását okozzák, egyúttal saját magukat is halálra ítélik. A folyamatos védekezéssel azonban beavatkoztunk ebbe a folyamatba és kitenyésztettünk egy rendkívül életerős, bizonyos anyagokra rezisztens, agresszív atkapopulációt.

A hallgatóságból is érkezett példa 7-8 éve vadon, mindenfajta emberi gondoskodás nélkül élő méhcsaládról. Az előadó beszámolt Thomas Seeley amerikai tudós tapasztalatairól, aki vadon élő méhek életét tanulmányozta. Amikor ezekből a méhekből hazavitt és kaptárba tett rajokat, majd megfertőzte őket idegen kaptárakból származó atkával, azok kivétel nélkül elpusztultak. A titok nyitja, hogy az erdőben megfelelő, átlagosan 800 méteres izolációs távolságra letelepedett méhcsaládokban kifejlődhetett a méhekkel együtt élni tudó, nem túl agresszív atkapopuláció.

A betegségek terjedése lehet vertikális, méheknél ez a családon belüli, illetve horizontális, azaz külön rendszerek, pl. családok közötti. A vertikális terjedési mód csökkenti a virulenciát, a horizontális erősíti. A vadon élő méhek esetében a betegségek, kórokozók vertikális (anya-álca, család-raj), míg a kezelt méhcsaládoknál a horizontális terjedés (családok közötti, eltájolás, rablás során) a jellemző és ennek következtében a kezelt családoknál a betegségek sokszor agresszívebben jelennek meg. Seeley vizsgálatokat végzett annak megállapítására, hogy mi az a távolság, amikor megszűnik az eltájolás és megállapította, hogy ez kb. 100 m. Michael megosztotta velünk saját tapasztalatait. 2009-ben szétrakta kaptárait, 2-4 kaptáras, kisebb csoportokat hozott létre, egymástól legalább 50 m-re. Kezdetben természetesen érték veszteségek, de a túlélő családok utódai egészségesek, már képesek együttélni az atkával.
Délután a méhek elhelyezéséről is szó esett. T. Seeley azt találta, hogy a vadon élő méhek a természetben a 40 l körüli odúkat részesítik előnyben, amelybe 9 lépet építenek. A kihelyezett üres kaptárak közül is ezt a méretet foglalják el először. A kijárat mérete általában 40 cm2 , a talajszinttől 2-6 méterre található. Az előadóteremben több ajánlott méhlakást is kiállítottak. Elsőnek a köpüt vettük elő. Aki emlékszik még, ez egy odvas fatörzs (mesterséges, vagy természetes képződmény is lehet), a helyszínen bemutatott darabok mindkét végét ajtóval lehet lezárni. Michael a fekvő elhelyezéssel is próbálkozott, ekkor egyik végében található a fészek, másik végét kinyitva juthatunk mézhez a lépek óvatos kivagdalásával.

A bemutatás során a következő méhlakás egy nagyon különleges függő kas volt. A letelepedett méhraj formáját követi, fejre állított tojás alakú. Egy állványon nyugszik, amely kettéosztja. A lépeket szabad építményként íves, élre kihozott keretlécekre építik a méhek, amelyek akár ki is emelhetőek. A mézelvétel itt is az alsó kasrész levétele után a szélső, nem fiasításos lépek óvatos (soha nem az egész lép) lemetszésével történik. A kaptárt egy német szobrászművész tervezte. Épülhet szalmafonatból, ekkor csak egy tehéntrágyából készített vékony mázat kap kívülről, vagy vesszőből, ekkor egy tehéntrágyát, agyagot, töreket, hamut tartalmazó masszával és gyapjúval vastagabb rétegben borítják a hőszigetelés végett.

Vissza a középkorba? Mondhatnánk. Az előző tények szerint azonban a jelenlegi gyakorlat mellett nincs jövő.

Végül egy komolyabb termelésre is alkalmas kaptárt mutatott be az előadó, az Aranykaptárt. Nevét onnan kapta, hogy a benne lévő keret mérete az aranymetszés arányait követi, éppúgy, mint a természetes lépépítmény. Érdekes módon ez az arányosság egy meglévő, elterjedt keretméretnél, a Dadantnál fennáll. Mindössze élére kell állítani, hogy igazodjon a „méhlény” alakjához. Ez is szabad építménnyel épül be, a felső keretlécen kialakított, viasszal lecsorgatott él segíti a lécnek a megfelelő irány rögzítését.

A keretes kaptár hátránya amellett, hogy szögletes (ez kedvezőtlenül befolyásolja pl. a hőháztartást, az illatanyagok áramlását stb.), a keretlécek miatt a kaptárfalat nem vonják be a méhek teljesen propolisszal, ezért ez nem olyan higiénikus, mint a keret nélküli kas. Kivehető, rostaszövetes aljdeszkával, fém felhasználása nélkül készül, 24 keretes, egy családos, a keretek tetejére egy viasszal átitatott vásznat borítanak. A kaptár fedelének leemelésekor, pl. mézelvételkor ezt a textilt a kereteken a kaptár két széle felől fokozatosan felhajtják, a fészket nem bolygatják, a mézes lépek egy része így a méhek és a fészek nagyobb zavarása nélkül elvehető. A nézőpont szerint nem adunk vissza lépet, csak üres keretet. A méhlakásokban felső takarásra a többi esetben is viaszba mártott vásznat használ nylon helyett.

Még egy kaptártípust láthattunk, ennek értékelésére azonban sajnos nem maradt idő. Én kenya-kaptár néven ismerem. Fordított trapéz alakú kereteket tartalmazó „koporsó” alakú fekvőkaptár.

A szeminárium egyik fontos mondanivalója volt, hogy a méhészet egy szellemi út, amely során nemcsak agyunkkal, hanem szívünkkel is dolgoznunk kell. Nem technológia, hanem művészet. A néphit szerint a méhek Szűz Mária könnyéből és Krisztus véréből születtek. A méhek Nap-madarak, az Istenek hírnökei. A mitológiában szent állatok, a tér és az idő tartói. Ehhez képest ma gépi gondolkodás lépett a természetet átélő-átérző tudat helyébe. A méheket is iparosítottuk, csak lélek nélküli anyagdaraboknak gondoljuk a térben. „Mézgyűjtő” gépeknek. Az előadás és filozófia leglényegesebb kérdése azonban nem a technológia, hanem az, hogy változtassunk a méhekhez való hozzáállásunkon és gondolkodásmódunkon.

Felmerül a kérdés, hogy kinek szólt ez a szeminárium. Hol van a mai gyakorlat ettől a nagyszerű gondolatsortól, amit Michael Thiele megfogalmazott? Hogyan lehet ezt betartva megélni a méhészetből? Lehet, hogy a mai pénz körül forgó világban sehogy. De láthatjuk, hová vezet ez az út. Lehet, hogy csak akkor változtatunk majd kényszerűségből, ha a kipusztulás szélére jutnak méheink, mert egy biztos, hogy ez beláthatatlan következményekkel járna. Fontos kérdés, hogy létre tudunk-e hozni a termelő méhészetektől elkülönített méh menedékhelyeket, ugyanis elképzelhető, hogy majd ezekből a néhány családos, a biodinamikus és a városi, tetőkön tartott hobbi-méhészetekből fogjuk újranépesíteni bolygónkat méhekkel. Ha túléljük őket…

Ajánlott irodalom és honlapok: Rudolf Steiner: Munkás előadások 5. – Ember és Világ – A szellem működése a természetben – A méhek lényéről; Rudolf Steiner – A mezőgazdálkodás gyarapodásának szellemtudományos alapjai; Jürgen Tautz: The Buzz about Bees; Thomas D. Seeley: Honeybee democracy; Queen of the sun. What are bees telling us?; Biokultúra újság 2010/5 szám (biokontroll.hu); elobolygo.com; biodin.hu; biokultura.org; gaiabees.com; themelissagarden.com; www.queennofthesun.com.

Nagy Judit – Bolgár László
(Biokultúra 2012/1-2)

[felül]