2014 nov 18

Keret nélkül (keretbe foglalva)

Nincs hozzászólás

A méhész célja a vegyszermentes, jó minőségű élelmiszer gazdaságos előállítása. Napjainkban az egyik legnagyobb kihívást a méhészeti technológiából, illetve az adott környezetből származó, viaszban akkumulálódó szermaradványok egészségkárosító hatása jelenti, amelyek a viasz körforgásába kerülve, műlép formájában folyamatosan visszakerülhetnek a méhészetekbe. Az ökológiai (bio) méhészet rendeletei is szabályozzák ezt a problémát, részben a méhlegelő korlátozásával, illetve a felhasználható gyógyszerek körének meghatározásával. A keretes méhészkedésben nagy mennyiségű viaszt kell újrahasznosítani, ezzel szemben lényegesen más a helyzet a szabadépítményes méhlakásoknál, amelyek lényegében saját viasztermelésre alapoznak. A viasz detoxikálása gyakorlatilag nem megoldott, így a szabadépítményes technológia a bio előírásokkal együtt jó megoldást nyújthat a „tiszta” viasz, továbbá a vegyszermentes, kitűnő minőségű termékek előállításához. Tegyünk egy rövid történeti áttekintést, hogyan jutottunk a keretig, majd ismét vissza az ún. szabadépítményes méhlakásokig!

 

A méhészet történeti áttekintése

A méhek lakásában rejtőző élelemforrás emberi hasznosítása egyidős az emberrel. Ezt olvasva nem meglepő, hogy már az ősemberek által megörökített sziklarajzokon is felfedezhetjük a méhekkel való foglalkozást. A sziklarepedésekből, fák odvából és egyéb üregekből begyűjtött lépeket, fiasítással együtt fogyasztották. A méhészet kezdetén fatörzsekkel együtt vihették haza a méheket, később megpróbálták imitálni a természetes méhlakásokat. Pl. sziklarepedések helyett kaptárköveket faragtak, a faodúkat kivájt fatörzsekkel utánozták, de előfordult agyagból készített és különböző növényi részekből fonott méhlakás is. Kr. e. 3. évezredből egyiptomi templom rajzokról következtethető, hogy ekkor már termelő méhészkedést folytattak. Ebben az időben már sokrétűen felhasználták a méhek „kincseit” pl. a mézet édesítőszerként és különböző gyógyhatású készítmények fontos részeként használták, a viasz pedig festékek és kencék alapanyaga volt.

A kúposkasok az egyik legrégebbi méhlakás típusok. Elsősorban Eurázsia mérsékelt éghajlati övére jellemzőek. Feltételezhetően a földművelés elterjedésével párhuzamosan alakultak ki. Erre a kasokhoz használt anyagok és ezek készítési technológiája enged következtetni, pl. szalmakas, fonott kas stb. Ez a szabadépítményes méhlakás több ezer évig meghatározó volt a méhészetekben. A helyes méhjárat meghatározásától (XIX. sz. közepe) számítva a keretes kaptárak fejlődésének köszönhetően, fokozatosan kiszorultak a szabadépítményes méhlakások a hazai méhészetekből. Magyarországon a kasos méhészkedés részben a II. világháború idejéig nyomon követhető volt és 1-2 évtizedre rá gyakorlatilag el is tűnt.

A ma ismert legrégebbi keretes kaptár a XVII. századi Angliából vált ismerté. Az elkövetkezendő évszázadokban keretes és felső léces próbálkozásokkal is találkozhatunk, több-kevesebb sikerrel.

A keretek kivitelezésénél sokáig nem sikerült megtalálni a helyes méhjárat nagyságát. Ha túl nagyra sikerült a méhek beépíthették a rést, míg ha túl kicsi volt, a keretet a kaptárba ragasztották. A felső keretléces kaptárak problémája is az volt, hogy a méhek összeépítették a kaptár falával illetve az aljával a lépeket. Így nehézkessé vált a kezelésük, bár még így is könnyebb volt, mint a keretekkel bajlódni. A lépek ragasztásából és ezek elvágásából származó nehézségeket kiküszöbölendő próbálkoztak több irányból nyitható méhlakással (pl. Della Rocca 1790; Dzierzon 1845).

A XIX. században, a forradalom és szabadságharc előtt néhány évvel, többen, egymást követően fedezték fel a helyes méhjáratot. Hazánkban Kövesdi Szarka Sándor 1844-ben publikálta először a helyes méhjárat méretét, bár feltételezhetően nem volt teljesen tisztában felismerésének jelentőségével, könyvében részletesen beszámolt róla. A világ más részein, a felfedezést később az amerikai Langstroth-nak (felső kezelésű 1851; 1852 szabadalmaztatta), illetve vele párhuzamosan – tőle függetlenül – a német Berlepsch-nek (hátsó kezelésű, 1853) tulajdonítják. Tehát ők lettek híressé a keretek és a helyes méhjárat feltalálásáról, nem csupán külföldön, hanem hazánkban is. Lényegében ez nyitotta meg az utat a keretes, azaz kaptáras méhészet fejlődése előtt. Ezt követően sorra jelentek meg az újabbnál újabb méhlakások. A hazai kerethasználat történelmileg fontos állomásaként említésre méltó a Grand-féle kaptár, mely a Dzierzon-kaptárból alakult ki. A tervező Grand Miklós általa alapított Dél-magyarországi Méhészegyesület fogadja el elsőként egyesületi kaptárának 1874-ben. 1885-ben az Országos Méhészeti Egyesület is átvette és a magyar állam is terjesztésre javasolta. 1886-ban módosítást követően a Grand-féle kaptár, új nevén Országos három keretsoros kaptár (soronként 10 db kerettel), lépre nyíló, hátsókezelésű és álló volt. Méreteit tekintve (magasság, mélység, szélesség) 58,5 × 43,25 × 25 cm, a keretméret pedig 24 × 18,5 cm. A német mintára készült kaptárnak a hazai méhlegelőn számos hibája volt, pl. térfogata kicsi, keretei aprók. Valójában nem felelt meg a méhek természetének, a hazai klímának és a már gyarapodó akácos méhlegelőnek sem. Talán csak arra volt jó, hogy elindítson egy folyamatot.

Az első keretkészítések (Christ, Berlepsch és Dzierzon) elsődlegesen tudományos kutatási és nem méztermelési célokat szolgáltak. Ezért a méhek viselkedésének, természettudományos megismeréséhez tökéletesen megfelelt a kis keretméret. Viszont Langstroth és Dadant termelőeszközként tekintett a keretes kaptárra és ennek megfelelően alakította ki a méreteket. Vélhetően az Országos három keretsoros kaptárnak köszönhetjük a keretes kaptárak elterjedését és felfejlődését hazánkban. A kis kaptárak „hibáit” Boczonádi Szabó Imre 1901-ben bemutatott nagy kaptárjával próbálta orvosolni. Ez a kaptár az országos háromsoros mintájára készült. 1902-ben írta „Nem azt a mézet keveslem én, amit az egyleti kaptár mézkamrájából akácvirágzás után kiveszünk, hanem az a méz kevés a családnak évi élelemére, ami ugyanakkor a költőtérben megmarad.” Méreteit tekintve (belső) magasság 91 cm, szélesség 34,2 cm, mélység 36 cm. A keretméret 32 × 28,6 cm. A nagy keretméretektől sokan ódzkodtak, ellenzői is akadtak. De idővel olyannyira kedveltté vált, hogy ma már ezt az akkoriban óriásinak mondott keretméretet „kis” Boczonádiként emlegetjük.

Szabadépítményes méhlakás régen és ma

Az ókori görögök is foglalkoztak a méhekkel és a méhészkedéssel, mivel rengeteg viaszra volt szükségük, többek között pl. festéshez, különböző használati tárgyak ápolására, felületek kezelésére stb. Nagy tudással rendelkeztek a méhészkedésben is. Egy különleges méhlakás, amit nekik tulajdonítunk az ún. görög léces kas. Jelen tudásunk szerint ez a kas hasonlít a legjobban (ebből az időből) a ma elterjedt szabadépítményes méhlakásokra, ezért emeltem ki ezt a típust. Úgy kell elképzelni mint egy fonott kosarat, aminek a tetejére 35 mm széles pálcákat raknak.

Ezek a párhuzamos pálcák szolgáltatták a méhek építőfürtjének az alapját, minek köszönhetően a dolgozók építményeit a kasból ki lehetett emelni (a falhoz épített rész elvágása után). A családot át tudták vizsgálni, illetve könnyebben elvehették tőlük a mézet. Tudtak műrajokat készíteni és vándorolni is. Ezért a különböző tájakról származó mézet rangsorolták. A legértékesebbnek a hymettoszi kakukkfű-mézet tekintették. Sok érdekes méhlakás típussal dolgoztak az ókorban és nagy tudásanyaggal rendelkeztek. A római birodalom bukása károsan hatott az európai méhészkedés fejlődésére. Ebben az időben ismét teret nyert a „méhvadászat”, amikor is a természetes üregekben élő méheket fosztogatták.

Az ember által készített egyik legrégibb méhlakás típus a kas, amiben a méhek szabadon építkeztek. Felül teljesen zárt, kúp alakú formáról beszélhetünk, amikben pálcákkal védték a lépeket a leszakadástól. A család ellenőrzésekor a kast felfordítva „átlapozgatták” a lépeket, így győződtek meg a méhcsalád állapotáról. Ez az egyik legősibb méhlakás, amely különböző változatai sokáig meghatározták a keret nélküli korszakot. A méhek természetének maximálisan megfelel, ugyanis a család a számára legjobb ütemben fejlődik, ugyanúgy, mint az őseik egy fa, kő vagy föld üregben. Rengeteg formában és méretben készítettek kasokat olyan anyagból, ami a környezetükben megtalálható volt pl. gyékényből, sásból, zsupszalmából, vesszőből stb. Ezzel a méhlakással úgynevezett „rajoztatási” módszerrel méhészkedtek, ami azt jelenti, hogy a család rajzását kifigyelve és begyűjtve a rajokat, új kasba telepítették, amit a következő évben lehetett „lefojtani”. A módszernek az az egyik legnagyobb problémája, hogy a család sajnos a legtöbb esetben a mézelvételt nem élte túl. A kas alá egy gödröt ásnak, amiben kénlapot gyújtanak. A család elpusztul és a termelt méz, illetve viasz kivágható. A mézet préseléssel nyerik ki a lépekből, ezzel az eljárással a méhkenyér (tejsavas erjedésen átment virágpor) is a mézbe kerül, így növeli a méz beltartalmának értékét.

Létezik egy kevésbé drasztikus módszer is, amit „átdobolásnak” neveznek. Ennek a lényege, hogy a családot egy gyenge családdal, vagy egy másik „kifosztott” családdal egyesítik. Így a telet könnyebben vészelik át. A méhészek hamar rájöttek, hogy a méhek többletet is tudnak termelni, ha van helyük. Ezért a kasok alá eleinte gödröket ástak, majd különböző szintezési módszerekkel próbáltak helyet nyerni, hogy a méhek nagyobb hozamot érhessenek el.

Nyugat-Európában a méhészkedés technikája a XIX. század közepén változott, úgyszintén hazánkban is, de ezzel párhuzamosan – tőlünk eltérően – a szabadépítményes méhészkedés is fennmaradt, sőt fejlődött. Emile Warre Abbe (1867-1951) elismerten Johann Ludwig Christ (1783) rendszerét fejlesztette tovább. Célja a legolcsóbb kaptár kialakítása volt. Az 1910-es évektől haláláig méhekkel foglalkozott. Az összegyűjtött tudását könyvében publikálta. Kaptárának legnagyobb erénye, hogy keret nélküli és minimális műlépet igényel, vagy akár műlép nélkül is használható. Célja volt, hogy mindenki számára elérhetővé tegye az olcsó és egyszerű méhészkedést. Ezért is kaphatta a „nép kaptára” elnevezést. Ma a hobbi, illetve a bioméhészek egyik legkedveltebb kaptártípusa. Hidegépítményes lépekkel rendelkezik. Átlagosan 1 fiókban 12 kg méz van. A lécek szélessége 24 mm, magassága 9 mm. Fiókonként 8 db léc van benne, ezek között a lépgerinc távolsága 36 mm. Méretei: (belső) 300 × 300 × 210 mm. Felsőléc hossza 320 mm.

Egy másik szabadépítményes méhlakás az ún. Top Bar Hive, azaz a felsőléces fekvőkaptár, amelyet 1971-ben kezdett fejleszteni egy kanadai tudományos kutató Maurice V. Smith. Célkitűzés volt az alacsony költséggel és kevés eszközzel járó, keretet sem igénylő kaptár kifejlesztése, kiemelten a 3. világban élők életfeltételeinek javítására. Munkáját a kanadai nemzetközi fejlesztési ügynökség támogatta. A fejlesztés történeti előképeiben szerepel többek között a görög léces kas és Langstroth munkássága is. A kialakult TBH jellegzetessége, hogy „mosóteknő” alakú fekvő kaptár, benne 15-25 szabadépítményes lép van egymás mellett. A szabadépítmények legnagyobb magassága közel 30 cm. A felső lécek szélessége 35 mm, szorosan egymáshoz illeszkednek, ezért felülről nézve teljesen zártnak látjuk a TBH-t. A felső léc alsó oldalának két megoldásáról van tudomásunk. Az egyiknél a lécekbe vájt nutot töltik ki viasszal vagy műléppel, majd innen építkeznek a méhek. A másiknál a lécek aljára ragasztott háromszög léc, ami szabályos lépépítést eredményez. Ezt lehet fokozni azzal, hogy egy vékony réteg viasszal vonják be a háromszögek csúcsait. Ez az ötlet ihlette a rakodókas háromszöglécezését.

A TBH lehet hideg- és melegépítményes megoldású egyaránt. Ez a technológia kiválóan illeszkedik a magyar fekvőkaptáras méhészkedéshez. Egy jeles amerikai képviselője, Wyatt A. Mangum 200 TBH-val végzett 25 éves munkáját, illetve méhészkedésének tapasztalatát a 2012-ben megjelent könyvében (Top-Bar Hive Beekeeping: Wisdom and Pleasure Combined) tette közzé. Hazánkban 2008-ban látott napvilágot egy szabadépítményes méhlakás az ún. rakodókas, amit Csuja László fejlesztett ki. Az alapelv az volt, hogy természetes odúra hasonlítson, ugyanakkor tegye lehetővé az árutermelő méhészkedést. A következő részben kerül bemutatásra ez a méhlakás, illetve a vele végzett kétéves megfigyelések eredményei is.

 

keret

 

Megfigyelések eredményei

A rakodókas 12 cm magas gyűrűnek nevezett hatszögletes fiókokból áll, amelyekbe 10 db 10 cm magas lépet építenek a méhek a léptartó lécekre. Ezek egymástól való távolsága – tehát a lépgerinc távolság – változó, míg a léptartó lécek szélessége azonos (2 cm). Középen, ahol elsődlegesen a fiasítás helyezkedik el, 6 lépben 34 mm-es a lépgerinc távolság. Két oldalt 2-2 lépben 40 mm (hizlalt lépek, amelyekbe herefiasítás, illetve tartalék méz kb. 1-1 kg található). A hatszöglettel cél, hogy a természetes odú henger formáját megközelítsük. A gyűrűk falának szélességét (50 mm) a jó hőgazdálkodás motiválta. A fenéken kijárónyílás van kialakítva, illetve az aljuk taposóráccsal ellátott. A család természetes fejlődését ennél a technológiánál legjobban akkor segíthetjük, ha a bővítésnek szánt gyűrűt a fészek alá helyezzük, vagyis közvetlenül a fenékgyűrű fölé. Fontos még megemlíteni, hogy a szabadépítményes méhlakás vízszintezésére hangsúlyt kell fektetni, mivel így a lépek irányított építése szabályosabb. Általában elmondható, hogy a szabadépítményes méhlakásokat söpört, vagy természetes rajjal érdemes betelepíteni.

Rakodókas vizsgálata

1. ábra | Rakodókas vizsgálata

Betelepített raj

2. ábra | Betelepített raj

A szabadépítményes méhészkedés nagyon sok új kérdést vet fel, amire a keretes kaptárakban végezhető vizsgálatokkal nem kapunk elég pontos választ, mivel a méhcsalád természetesebb módon fejlődhet. Általában ismert, hogy a kisebb családok arányosan többet fogyasztanak a nagyobbaknál a telelés folyamán. Ezt a megállapítást próbáltuk ellenőrizni rakodókasban lévő családokon. A résztvevő családok (15 méhcsalád) különböző erősségi állapotúak és korosztályúak voltak. Az őszi tömegük átlaga 12 kg volt, ez a választó vonal erős és gyenge családok között. A család tömege rakodókassal együtt értendő (3. ábra).

Rakodókasban lévő méhcsaládok tömegének változása 2012-2013

3. ábra | Rakodókasban lévő méhcsaládok tömegének változása 2012-2013

Az őszi és tavaszi mérések közötti különbséget (téli fogyasztást) elosztottuk az ősszel mért tömeggel, így kaptunk családonként egy arányszámot, amit statisztikai próbának vetettünk alá. Az erős és a gyenge családok 1 kg-ra vetített téli fogyasztása között nem volt szignifikáns különbség (4. ábra). (Mann- Whitney U teszt: U= 22, n1= 6, n2= 9, ns.)

1kg-ra normált téli fogyasztás mediánja az erős és gyenge családok esetében

4. ábra | 1kg-ra normált téli fogyasztás mediánja az erős és gyenge családok esetében

Érdekes lenne a továbbiakban azt is megvizsgálni, hogy mekkora az a legkisebb tömeg, amivel a család még biztonsággal áttelelhet.

Hazánkban 1978-ban jelent meg a varroa atka (Varroa destructor) a keleti országhatáron. Az ökológiai rendszerben engedélyezett atkairtási módszerek legnagyobb előnye, hogy káros szermaradvány nélkül tudunk védekezni az atka kártétele ellen. Vizsgálatunkban az elterjedt és hatékony oxálsavas oldattal való csurgatásos módszert választottuk, 5 ml/léputca injekciós fecskendőből történő 3%-os oldattal kezeltük a családokat. Számos irodalom szerint a cukrot is tartalmazó oxálsavas oldat kedvezőbb hatású. Ezért két oldatot alkalmaztunk összehasonlítás céljából, az elsőt cukor kiegészítés nélkül, míg a másodikba 200 g cukrot is adtunk 1 liter oldathoz. Kezelés után folyamatosan ellenőriztük az atkahullás intenzitását, amiből megállapítható, hogy ez a módszer hosszú hatástartamú, de a legtöbb atka az első héten pusztul el. Ez a kísérlet a teleléses vizsgálatra épült. Így a rendelkezésünkre álló adatokból (tömeg és atkahullás) kiszámíthattuk az 1 kg méhcsalád tömegére vetített atkahullás mértékét (családonként), amit statisztikailag vizsgálva a következő eredményre jutottunk. Az említett megállapítást miszerint a cukros oldat hatékonyabb, kísérletünkkel nem tudtuk alátámasztani (5. ábra). (Mann-Whitney U-teszt U=19, n1=7, n2=6, ns.)

1 kg-ra normált atkahullás mediánja a két oldat tekintetében

5. ábra | 1 kg-ra normált atkahullás mediánja a két oldat tekintetében

Igen meglepő eredményre jutottunk az utolsó vizsgálat során, amelyben a keretes és a szabadépítményes méhlakásokat hasonlítottuk össze. Termelési szezon után kezdtük a kísérletet 2013 nyarán. Műrajokat söpörtünk 3 db 8 keretes nagy Boczonádi méretű keretes kaptárba, illetve 3 db rakodókasba. A keretek műléppel voltak ellátva, míg a rakodókasok csak a felső lécekkel. Azt feltételeztük, hogy a műléppel segített családok gyorsabban fognak fejlődni. Úgy határoztuk meg a méhek tömegét, hogy először megmértük a méhlakásokat (nB-nál műléppel; rk-nál felsőléccel együtt), majd a rajok lesöprését követően ismét megmértük az adott kaptárat vagy rakodókast és így tudtuk kiszámolni az adott méhlakásba került méhek tömegét (6. ábra zöld oszlop). Jól látszódik, hogy nagyobb családok voltak induláskor a nagy Boczonádi kereten lévő kaptárban.

A telelés előtti állapotot szeptember elején rögzítettük (6. ábra piros oszlop).

A méhcsaládok tömegének alakulása 2013 nyarától 2014 tavaszáig

6. ábra | A méhcsaládok tömegének alakulása 2013 nyarától 2014 tavaszáig

Ezen látható, hogy a szabadépítményes méhlakások jobban fejlődtek, mint a keretesek. A tavaszi mérést a kék oszlopok mutatják, itt jelentős visszaesés figyelhető meg a rakodókasok esetében. A 3. rk család sajnos el is pusztult. A 2. nB család esetében is érdekes eredmény született a tavaszi méréskor, hiszen a család gyarapodott a tél folyamán. Feltételezhetően egy csendes rablás eredménye a jelentős tömeggyarapodás.

Sajnos a kis mintaszám és a vizsgálati időszak miatt nem lehet még kétséget kizáró következtetésre jutni, de az eddigi eredmények számos új lehetőséget vetnek fel. Hazánkban újszerűek, érdekesek.

Szalay László – Csuja László – Szalai Tamás
(Biokultúra 2014/4, Biokultúra 2014/5)

[felül]