2005 jan 30

Hogy mitől olyan varázslatos egy-egy táj, van úgy, hogy csak akkor jön rá az ember, amikor ez a varázs elveszni látszik. Mint Michael Ende „Végtelen történeté”-ben a színes fantáziavilágot fölemésztő „nagy szürke semmi”, úgy ejt egyre nagyobb sebeket a magyar tájon a tévesen értelmezett modernitás, az idegenmajmoló divat-ízlés, vagy épp a kapzsi és szinte feltartóztathatatlan lobbyérdek. Pedig van rá példa, lehet úgy is újat építeni, régit felújítani, hogy ne sérüljön a lakott táj történelmileg kialakult karaktere.

Mikor először jártam az Őrségben, az az érzés fogott el, hogy lelke van ennek a tájnak. Mert minden tájnak van lelke, vagy más szóval: szellemisége, de van ahol ez már épp hogy pislákol, míg az Őrség lelke óriási. A rendkívül életerőt sugárzó természeti környezet és az ezt szerény alázattal belakó őrségi, vendvidéki emberek, valamint kezük munkájával létrehozott épített környezet alkotja ezt a szellemiséget. A régi paraszt építészek munkáját az egyszerű célszerűség jellemezte, mégis művészit alkottak. Természetes ízlésük nem engedte, hogy olyan házakat építsenek, amelyek hivalkodóan kirikítanak a tájból.

A táj, a szépen felújított őrségi parasztház teljes harmóniában

A táj, a szépen felújított őrségi parasztház teljes harmóniában

Ez a természetes vidéki falusi ízléskultúra mára sajnos igen-igen sérült. Mint a bőrünkön is érezzük, Magyarország felvirágoztatása (az általános jólét szempontjából) elég vontatottan halad. Ezt is figyelembe véve pótcselekvésnek tűnik az a díszítési láz, amely operett díszletekké, vagy korszerűbben, szappanoperai kulisszákká változtatja falvainkat.

Miből áll ez az esztétikai környezetszennyezés itt az Őrségben? Még a magyar narancs időszakából (amikor e sorok írója gyapotszedéssel tette első lépéseit a mezőgazdaságban) „tuját a dolgozóknak!” jelszóval létesítettek egy úgynevezett „tujagyárat” itt az Őrségben. A kor szokásainak megfelelően a nép vagyonát képező tuja a lánckereskedelem kikapcsolásával a legrövidebb úton került a helyi lakosokhoz. Alapos túltermelés lehetett tujából is, mert több hektáros tujaerdőket lehet látni még ma is. Ez a tájidegen növény alaposan rányomja bélyegét az őrségi falvak képére. Sokan azt hiszik már, hogy a tuja helyi hagyomány, mert ültetik szorgalmasan manapság is.

A 90-es évek elejétől egyre több osztrák és német állampolgár vásárolt itt házat, telket. Természetesen hozták magukkal sajátos, a magyartól meglehetősen eltérő ízlésvilágukat, melyet különösebb korlátozás nélkül érvényre juttathattak. Elszaporodtak a Habsburg-sárgától a női fehérneműk divatszíneinek megfelelő színű házak.

Volt, aki néhány hektáron egy darab „echte” Ausztriát épített föl. Hogy legyen benne valami „magyarosch”, a közepébe beállított egy hortobágyi gémeskutat (víz nélkül), gondosan lefestve xiladekorral. Éttermek, panziók épültek teljesen ausztriai stílusban. Majd következett a népies Baumax-dizájn időszaka. Ezt már a magyarok építették. Ha az épület formailag még elment, a beépített anyagok rontották el az összhatást. Mert pl. egy rikítóan piros tetőcserép valósággal belekukorékol az őrségi tájba, amelynek a kegyelemdöfést úgy tűnik, lelkes civilek fogják megadni.

A Virágos Magyarországot célul tűző mozgalom nyilvánvalóan jó szándékkal indult, de mint minden versenymozgalom ez is kezd túlszaladni a célon. Versengő falvak dekoratőrei kényszeresen törekednek arra, hogy valami újabb ötlettel licitáljanak egymásra. Valóságos giccsáradat indult el, amelynek még csak az elején vagyunk. Különböző színesre festett, fából készült virágtartók lepik el az utcákat. A szolid kis előkertek petúniával, őszirózsával, tátikával – amely a magyar falvak jellegzetessége volt – már a múlté. Tiroli muskátlit mindenhová! Villanypóznákra, buszmegállókba, hídkorlátokra, dűlőutak kereszteződésébe.

A kertekben, házak előtt egyre több helyen jelennek meg a hófehér és piros csőrű libák, de nem csipegetik a füvet, mert cserépből vannak. Kerti törpe még csak elvétve látható, de ami késik, nem múlik! Kreatív elmék feltalálták az őrségi paraszt panoptikumot, nyilván vendégcsalogató (riogató) céllal. Szalmával kitömött bábuk kornyadoznak a vendéglátó porták előtt. Az egyik szörnyszülött az eke szarvát fogja, a másik a szélrosta tekerőjébe kapaszkodik, a harmadik pedig az árok szélén üldögél pálinkás butykossal a kezében. Iszonyatos! Az ötlet lehet, hogy szintén Ausztriából származik, ahol kerek születési évfordulókra lepik meg a falvak lakosai egymást tréfás, az illetőre jellemző bábuval. (Büszke vagyok rá, hogy 50. születésnapomon engem is megtiszteltek egy kis ausztriai faluban ezen a módon.) Ott ez a szokás, a sajátos osztrák falusi hagyományok szerves része. Egyébként sokat tanulhatnánk osztrák szomszédainktól. Pl. hogyan ne égessük fel a rétjeinket, vagy hogyan kell megbecsülni öreg gyümölcsfáinkat és nem kevésbé saját kultúránkat és hagyományainkat, mielőtt teljesen elmerülünk ebben az internacionális, multikulturális katymaszban.

Őrségi tájház

Aki idáig elolvasta ezt az írást, bizonyára szeretne hallani valami biztatót is. Hál’ Istennek, erre is van ok. Örömmel jelentem, hogy épülnek – nem kis számban – a helyi népi építészeti hagyományoknak megfelelő vagy azokat figyelembevevő házak, és látni sok, mintaszerűen felújított régi házat is, bizonyítva, hogy a hagyománytisztelet nem zárja ki az összkomfortot sem. Persze vannak emberek, akik ha letelepednek valahol azt szeretnék, ha ott velük kezdődne az időszámítás. Mindent eldózerolnak, felégetnek, kiirtanak, mintha irritálná őket az a tény, hogy korábban más emberek laktak ott.

Ne űzd el az ősök szellemét a házból! Így szólna a képzeletünkben élő öreg indián, ha tőle kérnénk tanácsot. Azok a régi házak, amelyek még a sátortetős időszak előtt épültek, a népi építészet sok archaikus elemét őrzik. A faragott gerendavégek, a kissé görbén rakott falak, a mívesen elkészített ajtók, a homlokzatok vakolatdíszei egyediségükkel sok ember számára jelentettek értéket. A nehéz döntés mindig az: mit lehet még megmenteni belőlük. Vigyázzunk a tanácsadókkal! Az építési szakember természetesen bontást javasol, az asztalos kidobatná a régi ajtót, a fémgyűjtő pedig szívesen megszabadít minden régi fémtárgytól. Így kerülnek az ócskatelepre a régi kovácsolt szerszámok, ásók, kapák, faragófejszék, kapupántok, amelyeket – jobbik esetben – szenvedélyes gyűjtők kiböngészik és hazaviszik.

A régi tárgyak becsületét igazán az jelenti, ha használják is. Magam is naponta dicsérem gondolatban azt az embert, aki a csizmahúzót készítette. Amelyeket már nem használunk, azokat pedig azért őrizzük, mert olyan jó rájuk nézni, mint például azokra a kézzel vetett téglákra, tetőcserepekre, amelyeken kutya- vagy macskalábnyomok, a friss agyagba karcolt pajzán jelek, vagy készítőik kézlenyomatai láthatók.

Soós Ferenc
(Biokultúra 2004/6)

[top]