2013 jan 06

Prevenció és tenyésztési lehetőségek a bioméhészetben

Nincs hozzászólás

Sok évszázadon keresztül a méhészetben is a természetes védekezési lehetőségek ismerete, alkalmazása volt az egyetlen eszköz a méhész kezében a betegségek és kártevők elleni küzdelemben. Nézzük meg, hogy milyen eszközök tartoznak ide!

Bármely betegség vagy kártevő esetén alapvető a kór és a kórokozó minél pontosabb ismerete, természetesen a méhcsalád és környezetével összefüggő, korábban már megszerzett tudás birtokában. Erre alapozhatjuk a megelőző, azaz a preventív eljárásokat, illetve a célzott kezeléseket is.

A méhészetben is jól körülhatárolható korszakokat különböztetünk meg a betegségekkel kapcsolatban. A 20. században jelentős változásoknak lehettünk tanúi ezen a téren is. Az egyik az antibiotikumok felfedezése, majd a méhészetben történő felhasználása volt.

Esetünkben elsősorban a Nosema-kór leküzdésére és az ún. enyhébb (európai) költésrothadás kezelésére volt engedélyezve. Még néhány évtizeddel ezelőtt, a konkrét betegség elleni kezelés is összeforrt a ma már vitatott formájú „megelőzés”-sel. Az idősebb korosztály még jól emlékszik a központilag gyártott Fumerra gyógylepényre, amely az említett betegségek megelőzésére is javasolta két antibiotikum felhasználását, etetését. Ez akkor gyorsan, a méhészeti technológia tavaszi, szinte „kötelező” eszköztárába került. Könnyű megérteni, hogy miért. Melyik méhész ne szeretne a hosszú tél után valamivel segíteni a családjainak? Erre jó lehetőség a puha cukorlepény. Nincs betegség? Esetleg még nem is tudom, de lehet! Egy csapásra elintézhető három probléma! Természetes, hogy népszerű volt. Ennek hatása még napjainkban is érződik, hiszen a generációk átadják egymásnak a tudást, a gyakorlatot, sajnos érdemi frissítések nélkül is. Pedig azóta lényeges változások történtek a méhészet, méhészeti termékek, ill. azok minőség iránti igénye területén is, nemcsak az ökológiai gazdálkodásban!

A másik korszakot a sokat emlegetett varroa atka (Varroa destructor) 1978-as hazai megjelenése, majd elterjedése jelentette.

Az említett két lényeges változás (antibiotikumok és a varroa atka elleni kezelések) előtt nem is különíthetjük el a méhészetet konvencionális (hagyományos) és bio irányzatra. Természetesen, akkor sem méhészkedett mindenki egyformán, de az eltérések többnyire megmaradtak a „mindenki máshogy csinálja” megközelítésnél, mivel a mai, szigorúbb előírások, illetve azok tartalma még nem érvényesült a gyakorlatban.

Nézzük meg a méhtenyésztésben rejlő lehetőségeket!

Más állatfajokkal összehasonlítva jelentős különbségeket tapasztalhatunk, részben a párzási sajátosságokat figyelembe véve (pl. egy méhanya 8-10 here ivarsejtjeivel termékenyülve évekig biztosítja az utódokat, illetve a hím egyedek haploid genetikai jellege a szűznemzés miatt). Ennek a különleges helyzetnek természetesen lehetnek előnyei és hátrányai is. Az ökológiai gazdálkodásban kiemelten előnyös tulajdonság a biodiverzitás, azaz a lehetőség szerinti legszélesebb génkészlet megőrzése, majd felhasználhatósága. Ez számos esetben az alkalmazkodás és akár a túlélés záloga is lehet. Ez tehát a hazai méhállományban megvan. Idei statisztikai adatokból ismert, hogy a hazai méhcsaládok száma már meghaladja az 1 milliót. Ez Magyarország egész területére vonatkoztatva elméletileg közel 11 méhcsaládot jelent négyzetkilométerenként vagy adott esetben ennél sokkal többet. A nagy méhsűrűséggel összefüggésben a betegségek és kártevők fokozott terjedése, különösen a kedvelt és túlterhelt vándortanyákon egy ismert, szinte állandó problémája a hazai méhészetnek.

Az átlagos röpkörzetet 3 km sugarú körrel számolva kb. 28 km2 területet kapunk (2800 hektár), így – egyenletesen elosztva – mindössze kb. 3 ezer önálló „röpkörzetnyi” hely/terület lehetne hazánkban. Az említett országos méhcsaládszámot jelentősen változó koncentrációban 18 ezer méhész gondozza, tehát a keveredés lehetősége az egyes családok és állományok (méhészetek) között igen jelentős. A méhanyák és a herék 3 km-nél még lényegesen messzebbre (1 hónap alatt 30 km) is elrepülhetnek, tovább növelve a diverzitás lehetőségét. A természetes párzást figyelembe véve tehát kevésbé kell tartanunk honi méhünk genetikai elszegényedésétől. Más kérdés és probléma, hogy hazánkban a krajnai fajtakörhöz tartozó pannon változat számít őshonosnak, ennek a tenyésztése engedélyezett, ennek ellenére előfordul(t) más fajták és hibridek (méhanyák) behozatala is. Sajnos a rövidebb távon remélt esetleges előnyök mellett kevésbé gondolnak az ellenőrizhetetlen párzások miatt az utódgenerációknál jelentkező kedvezőtlen tulajdonságok megjelenésére (kutatási, rablási hajlam, betegségek terjesztése, agresszivitás stb.).

Napjainkban is igaz Örösi Pál Zoltán egykori megállapítása:

  • becsüljük meg a honi rögön kialakult méhünket, ill.
  • ennek a tenyésztésében még igen jelentős lehetőségek, tartalékok vannak.

A tenyésztési feladatok között azonban ez csak az érem egyik oldala. Általában is igaz, de a bioméhészetekben még hangsúlyosabb az egészséges, ellenálló és jó termelőképességű családok iránti igény. Mivel segíthetjük ezt? Sokat tehetünk az állandó szelekcióval és az erre épülő tenyészcsaládok kiválasztásával. Minden állományban megfigyelhető, hogy nem egyformák a családok több szempont figyelembe vétele alapján. Néhány fontos szelekciós szempont és lehetőség:

  • termelési mutatók (főképp méz);
  • betegségekre való hajlam;
  • kezelhetőség;
  • tisztogatási hajlam;
  • petézés, tavaszi fejlődési erély stb.

Ezek alapján értékelhetők a családok és eldönthető, saját anyanevelés esetén, hogy honnan származzon az ún. tenyészanyag, azaz mely család(ok) genetikai állományára épülhet az új generációk méhanyja. (Ezzel együtt törekedni kell a gyenge családok azonnali kiiktatására, illetve a herefiasítás kelés előtti elpusztítására.) A sajátos párzás miatt a termékenyült méhanyáktól származó dolgozók nem biztos, hogy azonnal és láthatóan mindenben visszatükrözik a szelekciós elvárásainkat. Ebben részben segíthet, ha a tenyésztést már a herés családok kiválasztásával és ott a herék túlsúlyával igyekszünk biztosítani.

Másik lehetőség, ha államilag engedélyezett, ellenőrzött tenyésztőktől vásárolunk méhanyákat. Ez történhet szaporításra, anyacserékre, illetve vérfrissítés miatt is.

A méhtenyésztők a Magyar Méhtenyésztők Országos Egyesülete (MMOE) keretében végzik munkájukat, mintegy 40-50 telephelyen az országban. Az ottani tenyésztést is pontosan előírt szelekció előzi meg, amelyet az adott telepen végzett ún. sajátteljesítmény vizsgálat követ.

További minősítést, ellenőrzést jelent még az országban két helyen (Kecskeméten és Nagyatádon) végzett központi teljesítmény vizsgálat. Erre a két állomásra egy-egy szelektált tenyészanyagból, tenyésztelepről származó 10-10 leányanya-testvér kerül. Tehát különböző helyekről származó „rokonok” megfigyelése, értékelése következik. Nyomonkövethető, hogy az adott helyen (tenyésztőnél) mennyire homogén a 10 tesztcsalád (mekkora a szórás), illetve milyen itt, a központi helyen a teljesítményük. Az eredmények alapján javasolható az átlag felett teljesítő családokból nevelhető herék/anyák felhasználása a további tenyésztési programokban.

2011-ben és 2012-ben ismét lehetőség nyílt Gödöllőn méhanyák mesterséges termékenyítésére Dalibor Titera csehországi kutató és Szalainé Mátray Enikő közreműködésével. Itt méhtenyésztők és gyakorlott méhészek saját nevelésű méhanyát hozhattak termékenyítésre. A kiválasztott herés családok a MMOE két központi teljesítményvizsgáló állomásáról származtak.

Az ökológiai rendeletek, szabályok betartásával dolgozó ellenőrzött méhészetekben kiemelten fontos feladat és egyben hasznos eszköz a tenyésztésben rejlő lehetőségeket következetesen, évről évre kiaknázni a saját telepünkön is. Kissé több odafigyeléssel (termelési és más összefüggő adatok vezetésével, megfigyelésével) és munkával (szelekció, here- és anyanevelés időzítése) hosszabb távon fokozatosan, a termelésben is érzékelhető genetikai előrehaladást érhetünk el. Ez érzékenyen érinthet bennünket a javuló és kiegyenlítettebb mézhozamokkal, de talán kevésbé vesszük majd észre a fokozottabb tisztogatási hajlamot és a jobb kezelhetőséget is. Ez pedig esetünkben akár egyenrangú lehet a közvetlen termelési mutatókkal, mivel a betegségek elterjedésének családon belül vagy az állományban sokszor ezen keresztül tud ellenállni a méhcsalád. Gondoljunk a számos helyen (pl. lép, méz, itató, stb.) kimutatható veszélyes kórokozók spóráira, amelyet többnyire nem követ klinikai tünet. Itt természetesen az érintett családok egyedeinek immunrendszere is fontos szerepet játszik. Ez tenyésztési és technológiai kérdés is.

A tudatos megelőzés tehát aktív hozzáállást, kitartó munkát igényel a bioméhészetben is, mivel a prevenciót éppen a bioméhészek nem mellőzhetik!

dr. Szalai Tamás
(Biokultúra 2012/6)

[felül]