2008 nov 29

Napjaink baromfiipara nagyon szűk genetikai bázisra épül. A világ összes baromfihús-termelésének 85%-át (FAOSTAT, 2006) meghaladó, így messze a legnagyobb termékmennyiséget adó húscsirke-ágazat genetikai alapját alig néhány brojlerhibrid jelenti. Ez okozta azt a sajnálatos tényt, hogy a régi tyúkfajták eltűntek a köztenyésztésből, sőt még a baromfiudvarokról is.

Fogolyszínű magyar tyúk

FAO adatok szerint az összes ismert házityúk-fajta száma megközelíti a 600-at, és ennek mintegy kétharmadát a kihalás veszélye fenyegeti. A géntartalékok jelentős részének helyzete a fejlett országokban kritikussá vált. A tyúkfajták biológiai változatossága (biodiverzitása) a fejlődő országok hagyományos baromfitartásának és a fejlett világ alternatív, ökológiai típusú baromfitenyésztési rendszereinek, génmegőrzési programjainak fennmaradásától és fejlődésétől függ.

fogolyszínű tyúk

Fogolyszínű magyar tyúk

Magyarországon elsősorban a régi magyar baromfifajták alkalmasak az ökológiai típusú tartásra, elsősorban azért, mert kialakulásuk, honosulásuk során alkalmazkodtak hazánk környezeti, éghajlati és tartási viszonyaihoz, évszázadokon keresztül a vidéki táj és az állattenyésztési kultúra részét képezték, ráadásul kiváló, újkeletű szóval: prémium minőségű terméket szolgáltatnak.

A Biokultúra folyóirat lehetőséget nyújtott arra, hogy bemutassuk génbanki tenyészeteinkben őrzött régi magyar baromfifajtáinkat, amelyek gazdasági célú hasznosítása a génmegőrzési, fajtavédelmi szempontokon túlmutatva szolgálhatja a hazai, ma még sajnos nagyon alacsony szintűnek tekinthető ökológiai baromfitermék-előállítást. Az alábbiakban a házityúk-faj kialakulását, háziasítása és hazai elterjedése rövid történetét ismertetjük, és bemutatjuk a magyar tyúkfajták és változataik fontosabb jellemzőit.

A házityúk kialakulása és háziasítása

A ma ismert valamennyi házityúk (Gallus domesticus) kialakulásában több trópusi faj játszott szerepet, azaz (polifiletikus eredetű), ősei a bankiva vagy vörös dzsungeltyúk, a ceyloni dzsungeltyúk, a szürke dzsungeltyúk és a jávai vagy villás farkú dzsungeltyúk lehettek. A házityúk domesztikációja az időszámításunk előtti 3. évezredben zajlott. A legkorábbi leletek az Indus folyó mentén feltárt lelőhelyekről kerültek elő. Délnyugat-Ázsiában az ie. 9–5. században honosodott meg a tyúk, az ókori Görögországba Perzsia közvetítésével, keletről jutott el, ahol áldozati állatként tartották. A kelták és a germánok a római császárság előtt ismerték a házityúkot, a föníciaiak pedig jóval időszámításunk előtt tenyésztették és szaporították. Görög feljegyzések szerint a tyúk az Ókorban került Ázsiából Európába, az Alpok északi lejtőin viszont csak a római uralom idején tűnt fel. A rómaiak átvették a görögöktől a fehér tyúk és kakas áldozásának szokását, de kiterjesztették gazdasági felhasználását, így a házityúk a rómaiak nélkülözhetetlen háziállata lett.

A magyar tyúkfajták kialakulása

A honfoglaló magyarok valószínűleg Ázsiából hozták be parlagi tyúkjaink őseit. A magyar parlagi tyúk későbbi alakulásában szerepet játszottak a tatárjárás idején Európába behozott nagyobb testű ázsiai tyúkok, a török hódoltsággal hazánkba került balkáni és kisázsiai eredetű tyúkok és a nyugatról betelepített lakosság különböző tyúkféleségei. A magyar tyúk és a típusában is eltérő erdélyi kopasznyakú tyúk a 19. század második felében, több neves tenyésztő közreműködésével alakult ki a parlagi állományokból. A tenyésztés során több színváltozatot különítettek el, melyek egy részét ma önálló fajtaként, vagy fajtaváltozatként ismerjük.

A sárga, fehér, kendermagos és fogolyszínű tyúkjaink azonos alapfajtából formálódtak eltérő típusúvá, fajtaváltozattá, majd fajtává. Parlagi tyúkjaink állományaiban már a középkorban fellelhetők lehettek bizonyos színtípusok. Tetszetős külsejüket több szakírónk említi, testsúlyuk azonban mindössze 1,25–1,50 kg volt. A 19. század végétől több külföldi fajta (langshan, brahma, plymouth rock, leghorn, new-hampshire, rhode island) játszott szerepet a magyar parlagi tyúk nemesítésében. A mai állományok természetesen eltérnek a magyar tyúk ősi változataitól, azonban reményeink szerint még sokáig hordozzák azok tulajdonságait.

A magyar tyúk jellemzése

A magyar tyúk a középnagy, kettőshasznú fajták közé tartozik. A tyúkok súlya 2,0–2,3, a kakasoké 2,5–3,0 kg. Törzsük középhosszú, kissé hengeres. A tyúkok háta egyenes és hosszú, a kakasoké rövidebb és ívelt. Jellemző rájuk a széles, telt és domború mell, a magasan tűzött szárny, a jól fejlett tojóhas, a középhosszú és általában sárga láb, a test nagyságához viszonyítva túlfejlett faroktollak és a testhez simuló tollazat. Fejük kicsi, koponyájuk domború, csőrük rövid és erős tövű, szemük élénk. A taréj középnagy és hátranyúló, egyenesen felálló, a tojóké gyakran megdőlt, egyenletesen csipkézett egyszerű fűrésztaraj. Az áll-lebeny finom tapintású és lekerekített, a füllebeny tojásdad alakú és mindenkor teljesen élénkvörös.

A finom csontozatú magyar tyúk legfőbb értéke ízletes húsa, mely alapján a hazai és külföldi piacokon egyaránt kedvelték. Csirkéi 8–10 hetes koruktól már értékesíthetők voltak. Az 1930-as években Báldy Bálint irányításával Gödöllőn végzett nemesítő munka eredményeként a magyar tyúkok tojástermelése elérte az évi 140–150 darabot, mely alapján évtizedekig kitűnő kettőshasznú fajtaként tartották számon.

A magyar tyúk fajtái és fajtaváltozatai

A nemesítés során több színváltozatot alakítottak ki, legelterjedtebb a fehér, kendermagos, a sárga és a fogolyszínű változat volt, melyek a mai napig fennmaradtak, s mint önálló fajták találhatók génbankjainkban.

A sárga magyar tyúk tollazata élénksárga. A nyaktollak végei, a szárny evezőtollai és a faroktollak végei kismértékben barnásfeketék. A kakas tollazatának alapszíne valamivel sötétebb, a nyak- és nyeregtollak, valamint a szárny fedőtollai élénk vöröses-sárga színűek, az evezőtollak és a kormánytollak barnásfeketék, a sarlótollak zöldes árnyalatba hajló feketék. Csőre és lába sárga, tojása világosbarna színű.

A naposcsibék egyszínű világosbarnák. A sárga magyar tyúk a Dunántúlon, valamint az Alföld és a Duna–Tisza köze egyes részein volt elterjedt fajta.

A fehér magyar tyúk tollazata fényes fehér. A kakasok tollazata szintén egyszínű fehér, idősebb korban enyhén sárgás árnyalatba hajló lehet. Tojásaik általában krém- vagy világosbarna színűek. Naposcsibéik egyöntetű, fehér pelyhűek. A fehér magyar tyúk elsősorban az Alföld és a Duna–Tisza köze tyúkja volt, mivel fehér színével az árnyék nélküli tartást, a tűző napsugarakat a legjobban viselte.

A kendermagos magyar tyúk tollazatának alapszíne kékesszürke. A sötét, fekete színhatású, keskeny keresztsávok váltakozó elhelyezkedése idézi elő a jellegzetes „kendermagos” színt. A kakasok színe világosabb, a tyúkoké sötétebb. Tojásaik világosbarna vagy barna színűek. Naposcsibéik sötétszürke-fekete pelyhűek, a kakascsibéknél a hastájon és a fejen világos foltokkal. Rejtőzködő színe miatt elsősorban az ország északi részén, általában a szárnyas ragadozók által veszélyeztetett területeken kedvelték, de az egész országban elterjedt fajta volt.

Fogolyszínű magyar kakas

Fogolyszínű magyar kakas

Sárga magyar tyúk

Sárga magyar tyúk

Fehér erdélyi kopasznyakú

Fehér erdélyi kopasznyakú

A fogolyszínű magyar tyúk tojó alapszíne az egész testre kiterjedően barna, hasonlít a fogoly színéhez. Finom rajzú tollazata a mellen vöröses, a nyakon, vállon és háton (a nyeregtollakon) sárgás, a test hátsó részén és a hason szürkés árnyalatú. A farok és a szárny evezőtollai feketék vagy sötétbarnák. A nyaktollakon fekete, keskeny csíkok láthatók, úgyszintén a mell-, hát- és szárnytollakon is keskeny, barna sávokból álló a toll körvonalához hasonló rajz található (rajzolt toll). A kakas nyak- és nyeregtollazata aranysárga, piros árnyalattal. A nyak- és nyeregtollak hosszában vékony, fekete csík látható. A fej tollazata narancsvörös, a nyereg, a váll és a hát felső része barnáspiros, a mell, a has és a combok fedőtollai pedig feketék. A kakas sarlófaroktollai szintén feketék, zölden zománcolt árnyalattal. Csibéik pelyhezete középbarna, világosabb tarkázottsággal élénkített, vadmadárszerű színeződésű. Tojásaik színe a többi magyar tyúkfajtához hasonlóan világosbarna vagy barna. A fogolyszínű magyar tyúkokat a Dunántúlon, valamint a szárnyas ragadozóktól jobban veszélyeztetett, erdős területeken kedvelték.

Az erdélyi kopasznyakú tyúknak több hazai elnevezése ismert. Így első erdélyi (Erzsébetváros) tenyésztője után „szeremlei tyúk”-nak, egy másik honossága szerint „bosnyák tyúk”-nak is nevezték. Későbbiekben a fajta – mely leggyakrabban fekete, fehér, sárga és kendermagos változatban fordult elő – erdélyi kopasznyakú tyúkként vált ismertté. A fajtára jellemző, hogy nyaka és részben a melle, valamint hasi része is tollatlan. A fejtetőn szintén kevés toll található. Testalkata hasonlít a magyar tyúkéra, de annál nagyobb törzsű, hosszabb és tojásdad alakú, melle kerek mint a vadmadaraké. Szárnya hosszabb és hegyesebb. Súlya a magyar fajtákéval azonos, a kakas 2,50–3,00, a tojó 2,00–2,30 kg. Az erdélyi kopasznyakú tyúkot a 20. század első felében még elsőrendű gazdasági tyúkként tartották számon. Rendkívül edzettek, erősek és ellenállóak. Gyorsan fejlődnek és gyorsan tollasodnak. Számukra megfelelő környezetben kitűnő tojástermelők, tojásaik súlya a 70 g-ot is meghaladhatja. A tojások általában barna- vagy krémszínűek, de előfordulnak fehérhéjúak is. Egyes vidékeken kiváló téli tojóként tartották számon. Az erdélyi kopasznyakú tyúkot fekete, fehér és kendermagos színben tenyésztjük. Mindhárom változatra jellemző, hogy az arc, áll- és füllebeny, a taraj és a fej mindig vérpiros. A fekete kopasznyakúak csőre sötét palaszínű, a világosabb színváltozatoké fehér, sárga vagy test- azaz rózsaszínű. A fekete kopasznyakúak, láb- és lábujjszíne sötét palaszínű, a fehér és a kendermagos tollazatúaké hús-, vagyis test- azaz rózsaszínű (a nemesítés eredményeként kialakult sárga lábszín ma már elfogadottnak tekinthető).

A tenyészetek állatfajonként és a tenyésztést irányító személyek
A tyúk-elitállományok fajtája és átlagos tenyészállat-létszáma, vegyes ivarban
Nyugat-Magyarországi Egyetem, Mosonmagyaróvár Kovácsné, Prof. Dr. Gaál Katalin
Sárga magyar 2000
ÁTK (2005-ig KÁTKI), Gödöllő Dr. Szalay István, Barta Ildikó
Sárga magyar 300
Fehér magyar 300
Kendermagos magyar 300
Fogolyszínű magyar 300
Erdélyi kopasznyakú 900 (fehér, fekete, kendermagos)
Szegedi Tudományegyetem, Hódmezővásárhely Vidács Lajos
Kendermagos magyar 700
Erdélyi kopasznyakú 200 (kendermagos)
Bellaagh György, Izsák
Fogolyszínű magyar 100
Szomor Dezső, Apajpuszta
Sárga magyar 30
Fehér magyar 30
Kendermagos magyar 30
Fogolyszínű magyar 60
Erdélyi kopasznyakú 90 (fehér, fekete, kendermagos)
Rózsa Péter, Hortobágy
Sárga magyar 30
Fehér magyar 30
Kendermagos magyar 30
Fogolyszínű magyar 30
Erdélyi kopasznyakú 90 (fehér, fekete, kendermagos)
Szabolcs István, Dejtár (a korábbi elitállományokra alapozott elittenyészet kialakítása folyamatban van)
Sárga magyar 200
Fehér magyar 200
Kendermagos magyar 200
Erdélyi kopasznyakú 600 (fehér, fekete, kendermagos)

A Magyar Kisállatnemesítők Génmegőrző Egyesülete (MGE) keretében fenntartott, őshonos és védett régi magyar tyúkfajták génbanki elittenyészetei 2008-ban

A génbankokban fenntartott régi magyar tyúkfajták tenyésztojásai és naposcsibéi a tavaszi hónapokban az elittenyésztőknél hozzáférhetők, illetve előjegyezhetők. Az elittenyészetek 2008. évi listáját és a tenyésztett régi magyar tyúkfajtákat a mellékelt táblázatban foglaltuk össze. A Magyar Kisállatnemesítők Egyesülete (MGE), mint a fajták tenyésztő szervezete és tenyésztői a baromfifélék alternatív tartásmódjáról – beleértve az ökológiai tartást és az előző lapszámban ismertetett HU-BA rendszert is – készséggel állnak az érdeklődők rendelkezésére. További információk nyerhetők az egyesület honlapján: www.mgegodollo.hu.

Dr. Szalay István
az MGE elnöke
(Biokultúra 2008/5)

[felül]