A dió kártevői

dio

A hazánkban honos közönséges diót értékes faanyagáért és keresett, magas piaci értékű gyümölcséért termesztjük. A dióbél kalóriában, olajban és B-vitaminban gazdag. A héjas termésű gyümölcsök között a diónak van legnagyobb termőterülete az országban. Fája közepesen sűrű és kemény, rendkívül szívós és rugalmas, jól formálható, szegelhető, faragható. A szép rajzolatú diórönköket a bútoriparban, a parkettagyártásnál, a szobrászatban és a hangszerkészítésnél használják fel. Tág térállásban a diófának erőteljes, zömök törzse, hatalmas koronája van, zárt helyen viszont karcsúbb, hengeres törzset, keskeny lombozatot alakít ki. A szaporítóanyag lehet mag vagy csemete. A magvetésnél ősszel vagy tavasszal fészkekbe helyezzük a burok nélküli magvakat. Sokkal eredményesebb a kelés, ha előcsíráztatást végzünk.

A gyorsabb termőre fordulás érdekében azonban célszerűbb ültető gödörbe kész facsemetét telepíteni. Az oltványdiósok kiegyensúlyozott gyümölcstermést adnak, a gyengébb növekedési erélyű, kevés magtermést adó magoncokkal szemben. A növényvédelmet megnehezíti a fák óriástermete. Kevesebb gondot okoznak a kisebb koronájú, alacsonyabb törzsű oltványok. A kártevők a fa minden részét megtámadják a gyökértől a termésig.

Gyökérkártevők

A gyökereket pusztító különböző cserebogár fajok (áprilisi, májusi, erdei, júniusi) közül a májusi cserebogár (Melolontha melolontha) a domináns. A 20-28 milliméter nagyságú, fehér szőrökkel borított, barna szárnyfedőjű bogár a fák leveleit rágja, a fehéres vagy csontszínű gyökérkárosító lárva viszont sokkal nagyobb károkat okoz a vastagabb gyökerek héjrészének hámozgatásával, elrágásával. Kifejlődésükhöz 3 év szükséges, ezért már az ültető gödrök kiásásakor figyeljünk a pajorokra. A rajzás évében a talajból kirepülő imágók a fákon töltött érési táplálkozás után párosodnak, majd a nőstények a talaj 20-30 centiméteres mélységébe csomókban rakják le tojásaikat. A kikelő kis lárvák kezdetben humusszal, később a növények gyökereivel táplálkoznak. A rajzás utáni második év nyarán bábozódás végett levonulnak a talaj mélyebb rétegeibe.

Májusi cserebogár pajorok
Májusi cserebogár pajorok

Természetes ellenségeik (vaddisznó, házi sertés, vakondok, tyúk, vetési varjú) a talajt feltúrva szedik ki és pusztítják a lárvákat. Ahol növényvédő szert nem használhatunk, a dermedt bogarak hajnali lerázásával és megsemmisítésével érhetünk el eredményt.

Fás részek kártevői

A fás részeket a nagy és a kis farontó lepke (Corsus cassus, Zeuzera pyrina) lárvái támadják meg. Károsításukra a fák töve mellett vagy az ágvillákban összegyűlt vöröses, morzsalékos ürülék- és rágcsálékcsomó hívja fel a figyelmet, melyet a lárva a fatörzsben vagy az ágrészben készített 10-20 centiméter hosszú járatának a végén tol ki a szabadba. A kártétel következtében a fertőzött fák a szelek hatására könnyen derékba törnek.

A nagy farontó 60-90 milliméter szárnyfesztávolságú lepke. A lomha mozgású, nagy testű imágók legtöbbször ugyanarra a fára rakják tojásaikat, ahol kifejlődtek. A kártevő az öreg törzsű fákat kedveli. Elülső szárnyának alapszíne barna, rajta fehér pikkelyekkel. A hátulsó szárny világos, sötét mintázattal. A kis farontó kifeszített szárnyakkal 30-70 milliméteres, alapszíne fehér, koromfekete és kékesfekete pettyekkel tarkított. A fiatal fák jellegzetes kártevője.

A nőstények a kéregrepedések alá helyezik tojásaikat. Mindkét kártevő faj két telet lárva alakban tölt a fában (2 éves fejlődésű). A második év tavaszán a kifejlett lárvák a járat végébe húzódva bebábozódnak, majd kirepülnek az imágók a szabadba és a röpnyílásnál kilógó bábinget hagynak maguk után. A védekezés időzítéséhez fontos ezeknek a fatörzsből kiálló, a lepkék rajzásának kezdetét jelző bábingek megfigyelése. A farontó lepkék repülésének előre jelzésére és kisebb kertekben összegyűjtésére is alkalmas feromon csapdákkal szintén megfigyelhetjük a kártevő megjelenésének idejét, rajzásának menetét.

A metszési időszakban viszont az ürülékes járatokat felfedezve kampós végű dróttal vegyszermentesen is kihúzhatjuk és elpusztíthatjuk a járatban lévő hernyót. Utána el kell végezni a sebkezelést az ökológiai gazdálkodásban engedélyezett faseb kezelő anyaggal. Egy másik környezetbarát módszer szerint a járatokba gázosodó vegyszerbe (alkohol, benzin) mártott vattát helyezünk. A nyílás végét oltóviasszal lezárva néhány nap után kitisztítjuk a járatot.

Az ágak metszésekor keletkezett sebzések körül alakulnak ki az eperpajzstetű (Pseudaulacaspis pentagona) telepei. A fehéres, ovális alakú, 2 milliméter nagyságú nőstény pajzsok erős fertőzésnél beborítják az ágakat. Nagy tömegben felszaporodva szívogatásukkal a fiatal fák gyengülését, pusztulását okozhatják. Súlyos esetben ágak, hajtások száradnak el. Az ágakon és törzsön felszaporodott fehér pajzsok tömege olyan hatást kelt, mintha mésszel fröcskölték volna be a fákat. A lárvák a megtermékenyített nőstény pajzsa alól rajzanak ki, majd megfelelő helyet keresnek a táplálkozáshoz. Amikor letelepszenek, lábaikat elvesztik és megkezdik a helyhez kötött életmódot. Az eperpajzstetűnek 2 nemzedéke van, tehát kétszer (májusban és júliusban) van lárvarajzás. Mechanikai módszerrel az erősen fertőzött törzsekről, ágakról kéregkaparóval, drótkefével sok pajzsot távolíthatunk el. Tavasszal a rügypattanás előtt végzett olajos lemosó kezeléssel elejét vehetjük a fertőzésnek.

Lombkártevők

A gazdanövényt nem váltó, egész évben a diófákon élő tarka dió levéltetű (Callaphis juglandis) egyedei a levél színén, a főér mentén szabályos sorokban szívogatnak. Táplálkozásuk során nagy mennyiségű ragacsos mézharmatot termelnek, melyen megtelepszik a korompenész. Jellegzetes tünet a főér megbarnulása, elhalása. A kifejlett nőstények 2-3 milliméter hosszúak, sárga, sötétbarna foltokkal tarkázottak. Nyáron több elevenszülő, szűznemző nemzedék váltja egymást. Szárnyas változataik a szomszédos fákat is megfertőzik. Ősszel a hímekből és nőstényekből álló ivaros népesség nőstényei a rügyek mellé rakják le ovális, fényes, fekete, áttelelő tojásaikat. Tavasszal a petékből kikelő „ősanyák” indítják el az ivartalan nemzedéket.

Tarka dió levéltetű
Tarka dió levéltetű

A sárga dió levéltetű (Chromaphis juglandis) világossárga színű, az előző fajnál kisebb méretű, de életmódjában ahhoz hasonló. A tetvek főleg a levelek fonákján elszórtan szívogatnak az érzugokban, mézharmattermelésük azonban nem számottevő.

A levéltetvek elleni védekezésnél jelentős segítséget nyújtanak a hasznos élő szervezetek (katicabogarak, fátyolkák, zengőlegyek). Az áttelelő téli tojások ellen az ásványolaj tartalmú lemosó szereket alkalmazhatjuk.

A sok tápnövényű amerikai fehér szövőlepke (Hyphantria cunea) kedvelt tápnövénye a dió és a szilva. A 2 nemzedékes, fénykedvelő rovar mindig a fák külső részén alakítja ki hernyófészkét. A levelek fonákjára egysoros rétegben rakják le tojásaikat a 18-30 milliméter szárnyfesztávolságú, hófehér lepkék. Éjszaka aktívak, fénycsapdával jól előre jelezhetők. Az első nemzedék májusban, a második július-augusztusban jelenik meg. A gömbölyded, fehér tojásokból kikelő sárgás-zöld hernyók kezdetben a közösen szőtt hernyófészekben csak hámozgatnak, majd a fejlettebb lárvák szétszélednek, a fa teteje felé másznak és lyuggatás, csipkézés után tarrá rágják az egész levéllemezt. A kétszeri vedlésen átesett, 20-30 milliméteres, zöldes-olajszürke lárvák már szövedéket nem szőnek. A kifejlett hernyók mozgása megélénkül, száraz helyen, csoportosan, rések, repedések között, egymás mellé szőtt gubókban alakulnak sárgás színű, később gesztenyebarna bábbá és az áttelelés is báb alakban történik. Kártételük során a lombjukat vesztett, legyengült fák termése csökken.

Amerikai fehér szövőlepke tojásrakó imágója
Amerikai fehér szövőlepke tojásrakó imágója

A fiatal hernyók táplálékul szolgálhatnak a madaraknak, fátyolkáknak, katicabogaraknak, hangyáknak, fülbemászóknak, ragadozó poloskáknak. Az idősebb hernyókat és bábokat a fürkészlegyek, fürkészdarazsak, fémfürkészek parazitálhatják. Mechanikai módszerrel sok lárvát semmisíthetünk meg a hernyófészkek levágásával, elégetésével. A fertőzött fák törzsére nyáron kikötözött, ősszel elégetett szalmaövekben a bábokat pusztíthatjuk el.

Vegyszeres védekezésre használhatjuk a környezetbarát Bacillus thuringiensis (Dipel) készítményeket. Ezek a baktérium preparátumok a napsugárzásra érzékenyek, ezért alkalmazásukra csak a késő délutáni vagy kora reggeli órákban kerüljön sor.

Az atkák között a piros gyümölcsfa takácsatka és a dió levélatka mellett a 0,1 milliméter körüli, négylábú, több nemzedékes gubacsatkák a leggyakrabban előforduló lombkártevők. A dió szemölcsös gubacsatkája (Eriophyes tristriata) kártételekor a dió levelének színén vagy a terméshéjon 1-2 milliméteres, szemölcsszerű, rücskös felületű, sárgászöld vagy vöröslő gubacsok képződnek. Kizárólagos tápnövénye a dió. Nagy tömegű előfordulás esetén a lombfelület csökkenése és a levélhullás következtében kevesebb lesz a termés. A nőstények telelnek át a dió rügyeinek pikkelylevelei alatt és tavasszal a rügyfakadás után megkezdik a fiatal levelek szívogatását. A fertőzés mindig az alsó ágakon mutatkozik először.

A dió nemezes gubacsatkája (Eriophyes erineus) hasonlít az előző fajhoz és szintén csak a dión képes megélni. A befecskendezett mérgező nyáluk hatására a levél fonákján az erek által határolt felületen vagy az erek mentén fehéres, sárgásbarna nemezes, a levél színe felé kidomborodó foltok, sejtburjánzások alakulnak ki. Az újonnan képződött gubacsok világos színűek, a régiek bebarnulnak. Az erősen fertőzött levelek sárgulnak és lehullnak.

Dió szemölcsös gubacsatkája (mikroszkópos felvétel)
Dió szemölcsös gubacsatkája (mikroszkópos felvétel)

Kedvező időjárási viszonyok hatására egyes évjáratokban a dió levelei annyira tönkremennek, hogy szükség lehet kéntartalmú permetezés elvégzésére. Kora tavaszi permetezésnél akkor érünk el jó hatékonyságot, amikor az atkák többsége már előjött a telelőhelyről, de még nem képzett gubacsokat. Július közepén megkezdődik a kártevő felsőbb levélszintekre vándorlása, de a lombkorona alján lévő friss gubacsokban lévő egyedeket még elérjük a permetlével. Ősszel a gubacsok aljára vándorolt atkákra a kéntartalmú kontakt kezelés már nem hatásos. A gubacsokban élő populációban a Zetzellia mali ragadozó atka szintén hasznos segítőtárs a kártevő atkák elleni védekezésben.

Zetzellia mali
Zetzellia mali (ragadozó atka) (mikroszkópos felvétel)

Terméskártevők

A jelentéktelen terméskárokat okozó madarakkal (varjú) és gerincesekkel (mókus) ellentétben az almamoly (Cydia pomonella) a diófák termésének legfőbb veszélyeztetője. Hernyója egyes években főleg az almafák szomszédságában lévő diósokban okoz jelentős károkat. Az alma mellett a zsenge dióbél szintén kitűnő táplálékul szolgál a kártevőnek.

A lepke kifeszített szárnyakkal eléri a 20 millimétert. Az elülső szárnyak kékes-szürke alapon barnán tarkázottak. A szárnyak külső harmadában ragyogó, fémfényű „tükörfolt” van. A hátulsó szárnyak színtelenebbek. Halvány vöröses 18-20 milliméteres lárvájának hasa sárgás árnyalatú. A kifejlett lárva telel erősebb szövedékű gubóban, többnyire a fák törzsén lévő kéregrepedésekben, vagy a gyümölcstároló helyeken. Tavasszal a bábokból kirepülő lepkék rajzása április végétől július közepéig tart. A második nemzedék tömeges repülése júliustól szeptemberig is elhúzódhat. Az első nemzedék nem károsít dióban, mert rajzásakor a termés még nem fejlődött ki, csak július elejétől válik alkalmassá a hernyó számára. A második generáció különösen a korán érő almafajtákkal szomszédos kertekből telepszik át a diófákra. A nőstények egyesével helyezik el tojásaikat a levelekre, termésekre. A kikelt lárvák csak rövid ideig tartózkodnak a növényen, hamar megkeresik a dió alapi részét és befurakodnak a még meg nem keményedett héjú termésbe. A lárva kizárólag a dió alapi nyílásán keresztül képes behatolni, ezért a kemény héjú fajták ellenállóbbak. Nagy károk a papírhéjú és a rosszul záródó dióknál keletkeznek. A csonthéjat ritkán rágják át a hernyók, a befurakodás és a termés elhagyása a köldökrész kitágításával történik. Az itt található fekete lyuk elárulja a fertőzést. A termés belseje ürülékkel szennyezett, rágott, „férges” lesz, tehát értéktelenné válik. A megfertőzött dió terméskupacsa a megvékonyodott csonthéjra feketedik, rászárad és a dió is kisebb lesz.

A kártevő elleni permetezést a szex-feromon csapdákkal jelzett rajzáscsúcs után célszerű elvégezni Dipellel, amíg a tojásból kelő hernyók be nem furakodnak a termésbe.

Györffyné dr. Molnár Júlia PhD
(Biokultúra 2015/4-5)