A hazai ökológiai (bio) gazdálkodás helyzete és középtávú versenyképessége

Az ökológiai (bio) gazdálkodás az európai mezőgazdaság dinamikusan fejlődő szegmense. Magyarországon másfél évtizedes stagnálás után 2016-ban vett lendületet a fejlődés – elősorban a növénytermesztés és kertészet területén. Négyrészes cikksorozatunkban arra vállalkozunk, hogy bemutassuk az ökológiai gazdálkodás helyzetét, értékeljük a hazai biogazdálkodás versenyképességét, és ebből eredően középtávú kilátásait. Munkánk szekunder adatbázisokra és – a hazai piaci szereplők körében végzett – primer kutatómunkára alapoz. Elemzésünk szárazon közgazdasági megközelítésű: a piacot, a hatékonyságot, a szervezettséget és a versenyképességet helyezi középpontba és nem foglalkozik az ökológiai gazdálkodás társadalmi és ökológiai hatásaival.

A versenyképességet meghatározó tényezők

A versenyképesség értékelése során, továbbá a fejlődési és fejlesztési lehetőségek meghatározásához abból a definícióból indulunk ki, hogy versenyképes az

• amire van fizetőképes fogyasztói, vevői igény,
• amit piacra tudunk juttatni,
• és aminek a termelése hatékony/gazdaságos.

A versenyképességnek számos definíciója létezik, de megítélésünk szerint ez a leegyszerűsített megközelítés az, amellyel a leginkább rendszerezhetők a versenyképesség feltételei a termelésre és a feldolgozóiparra egyaránt (1. ábra).

A versenyképesség e három fő tényezőjének állapotát értékeljük a cikksorozat első három részében, majd a negyedik (záró) részben ez alapján foglaljuk össze következtetéseinket és fogalmazzuk meg a középtávú kilátásokkal összefüggő megállapításainkat.

A biotermékek fogyasztása

A bioélelmiszerek piaci részaránya az élelmiszer-forgalmazáson belül az EU tagállamai és egyéb európai országok között jelentős eltérést mutat (2. ábra).

A legnagyobb jelentősége a biotermékek fogyasztásának a legfejlettebb nyugat- és dél-európai, valamint a skandináv országokban van, élenjáró ezen belül is: Dánia, Svájc, Ausztria, Svédország, Németország, Luxemburg és Hollandia, ahol a biotermékek élelmiszerpiacon belüli részaránya meghaladja a 3%-ot. Meglehetősen szerény részarányt képvisel azonban elsősorban a közép- és kelet-európai országokban, köztük Magyarországon, ahol biotermékek piaci részesedése nem éri el a 0,5%-ot sem. (IFOAM, 2016)

Szintén jelentős eltérések tapasztalhatók Európa országai között a biotermékekre fordított, egy főre jutó kiadások alapján is (3. ábra).

A legjelentősebb „biofogyasztó” országokban 100 € fölötti összeget költ egy fő a biotermékek vásárlása, míg Magyarországon mindössze 2,5 € a becsült értéke (a dél- és nyugat-európai, valamint a skandináv országok az élenjárók).

Amennyiben a biotermékekre fordított kiadások mértékét összevetjük az országok egy főre jutó nettó átlagkeresetével (3. ábra), egyértelműen arra a következtetésre juthatunk, hogy az egyes országok biotermék-fogyasztásának színvonala nagyon szoros korrelációban van a háztartások átlagjövedelmével.

Tekintettel arra, hogy a magyarországi átlagjövedelmek mindössze 1/4-1/6-od részét teszik ki a biotermék-fogyasztásban legjelentősebb országokénak (illetve Bulgária és Románia után a harmadik legrosszabb értéket mutatja az EU-ban), nem meglepő, hogy hazánkban a biotermékek fogyasztása messze elmarad a fejlett bio szegmensekkel rendelkező országokétól, de még az EU-28 átlagától is (vö. 4. ábra).

Egyértelmű következtetés az, hogy a hazai ökológiai gazdálkodás mögül gyakorlatilag teljes mértékben hiányzik a belföldi felvevőpiac. Tekintettel arra, hogy a biotermékek fogyasztása erősen jövedelemfüggő (a hazai átlagjövedelmek hirtelen és jelentős mértékű növekedésére pedig nem számíthatunk a következő 5-8 évben sem) erősen valószínűsíthető, hogy a belpiac hiányával tartósan számolnunk kell. A bérek évi 8-15%-os emelkedése miatt azonban hosszabb távon van esély a beföldi fizetőképesség kialakulására.

A biotermékek fogyasztásának dinamikája egyértelműen és töretlenül növekvő: mind az EU-ban, mind egész Európa szintjén az elmúlt másfél évtizedben több mint duplájára nőtt a biotermékek egy főre jutó fogyasztása (4. ábra), ami folyamatosan bővülő piacról árulkodik.

A piaci igények alakulása

Egy termék iránti piaci igény mennyiségileg becsülhető a termelés, a fogyasztás és a nemzetközi kereskedelemben mozgó tételek, vagyis az export (eladói) és az import (vevői) oldaláról. Az 5. ábra alapján a kiskereskedelmi forgalom változásával kívánjuk szemléltetni a biotermékek iránti piaci igény változását. Megállapítható, hogy – a 4. ábrával összhangban – a piaci igények folyamatosan növekednek (2005 óta több mint duplájára nőtt az európai fogyasztás), és nem érték el a telítődési pontot, tekintettel arra, hogy mind a kiskereskedelmi forgalom, mind a fogyasztás 10-15 éve lineárisan növekvő.

Megjegyzendő, hogy a piaci szereplőkkel folytatott interjúink alapján egyértelmű, hogy az európai biotermék piac túljutott a 2008. évi gazdasági-pénzügyi világválság okozta hullámvölgyön és a biotermékek iránti intenzív kereslet „visszatért”. A biotermék-kereskedelem hazai szereplőinek egyöntetű véleménye, hogy a piaci szívóerő következményeként a jelenlegi hazai termelés többszörösét is értékesíteni lehetne az európai piacokon, de élénk a kereslet Kanada és Japán irányából is.

A 6. ábra adatai alapján megállapítható, hogy Európában abszolút értékben a legnagyobb bio felvevő piaccal Németország (7,9 Mrd. €), Franciaország (4,8 Mrd. €), Egyesült Királyság (2,3 Mrd. €), Olaszország (2,1 Mrd. €) és Svájc (1,8 Mrd. €) rendelkezik, de méreteit tekintve meghatározó jelentőségű még Svédország, Ausztria, Spanyolország, Hollandia és Dánia is. Az IFOAM 2014. évre vonatkozó adatai alapján az öt legjelentősebb ország adja az EU bioélelmiszer piacának közel 75%-át, míg a 10 legjelentősebb ország együtt már mintegy 90%-ot. A kelet- és közép-európai országok nem képeznek jelentős felvevőpiacot, Magyarország nagyságrendje is elhanyagolható. Hazánk legjelentősebb piacai is (a 6. ábrával összhangban) Németország, Ausztria, Svájc és kisebb jelentőséggel, de jelen vannak a skandináv piacok is.

Az élelmiszerek piacán a vevők elvárása tekintetében egyre inkább külön válnak a „tömegtermelés” és az egyedi termékek „réspiacai”. A réspiacokon a termék egyediségén, valamely kiemelt minőségi jellemzőjén van a hangsúly, és nem az árán, mert általában egy olyan szűk piaci szegmens „egyedi” igényeit elégíti ki, amely hajlandó a relatíve magas árat is megfizetni. A tömegtermékek piacán kerül forgalomba az áru kb. 90%-a és ez jelentős részben (50-60%) a kiskereskedelmi áruházláncokhoz kötődik. A biotermékek piaca döntően az egyedi termékek közé sorolható: a fogyasztók hajlandóak sokkal magasabb áron megfizetni. Ennél fogva nem alakul ki akkora árverseny, mint a tömegtermékek piacán, melynek következtében a termelés hatékonysága – bár fontos – más súllyal esik latba, mint a tömegtermelésben, illetve a jóval magasabb ár a jóval távolabbi piacok szállítási költségeit is „elbírja”.

A piaci igény mint lehetőség/korlát a fejlődésben

Az előzőekben bemutatott eredményeket összefoglalva megállapítható, hogy a biotermékek tekintetében az európai szintű potenciális piaci igények a hazai termelés, illetve export sokszorosát teszik ki: a magyarországi termelés részesedése az európai termelésből, vagy akár a hazai export részesedése az összes exportból, minimális: általában 1% alatti. A piaci igények oldaláról tehát még szinte minden szakágazat, illetve feldolgozóipari termék esetében jelentős tartalékai vannak a termelés bővítésének. A kérdés tehát termékeink többsége esetében nem az, hogy van-e rá piaci igény, mert az tőlünk függetlenül fennáll, hanem az, hogy ezt az igényt ki szállítja be, illetve ebből mennyit tudunk beszállítani mi.

A piaci igények vonatkozásában alapvetően csak a következő, fejlődést korlátozó tényezőket azonosíthatjuk:

• A belföldi fizetőképes fogyasztói igény mennyiségében nagyon alacsony, így eleve hiányzik a belpiac elsődleges szívóhatása, jóllehet a legtöbb jelentős biotermelő országban a belpiac az, amelyik a húzóerőt jelenti a fejlődésben.
• Nem rendelkezünk egzakt és rendszerezett információkkal az európai szintű piaci igényekről (sem kvantitatív, sem kvalitatív tekintetben), ezáltal hiteles piaci információk hiányában korlátokba ütköznek mind az ágazatirányítás, mind a piaci szereplők fejlesztési döntései.

A piaci igények feltárása, fejlesztése érdekében középtávon a következő főbb feladatok megvalósítandók:

1. A belföldi fogyasztás ösztönzése: termék- és ágazati szintű közösségi marketing kampányok folytatása, a fogyasztói tudat formálása, a biotermékek egészségre gyakorolt hatásának hiteles tisztázása.
2. Piaci lehetőségek és korlátok azonosítása (piacelemzések, piackutatások révén az európai és a tágabb piacok igényeinek részletes elemzése, a versenytársak elemzése, végeredményben a versenyképesen beszállítható termékek körének lehatárolása).

Gyakori eszköz a konvencionális, illetve tömegtermékek piacán az import áru fokozott kontrollja (a termékminőség és a nyomonkövethetőség ellenőrzése, adóügyi ellenőrzések). Ugyan a feldolgozott, vagy más késztermékek 80-90%-a külföldről érkező importáru, megítélésünk szerint ezen eszköz alkalmazása nem feltétlenül indokolt a biotermékek piacán. Egyrészt a biotermékek szigorú tanúsítása miatt döntően jó minőségű termékek, másrészt a hazai feldolgozóipar nagyon alacsony kapacitásbeli színvonala révén rövid távon nem lenne képes pótolni a kieső mennyiséget (illetve fordítva is igaz, alig beszélhetünk hazai bio-feldolgozóiparról, amelyiknek az importáru erősen korlátozó versenytársa lenne). Hosszabb távon azonban cél kell legyen a hazai „bio” feldolgozóipari háttér megteremtése is.

Figyelembe kell venni, hogy a belföldi fogyasztás növelésében a legnagyobb korlát a hazai háztartások átlagjövedelmének a fejlett biopiaccal rendelkező országokénál jóval alacsonyabb, illetve abszolút értékben is nagyon alacsony színvonala (lásd korábban 3. ábra). Ez olyan makrogazdasági kérdés, mely jóval az ökológiai gazdálkodás, illetve az agrárium fölött áll, illetve ágazati szabályozókkal értelemszerűen nem is módosítható, ami miatt a belföldi fogyasztás érdemi növekedésére a következő 5-8 évben nem számítunk.

A feldolgozóipari alapanyagoknál piaci igény tekintetében figyelembe kell venni azt a korlátot, hogy a gyorsan romló alapanyagok termelése elsősorban a belföldi feldolgozóiparra alapozható (a jelenlegi szerény feldolgozó kapacitások így határt szabnak a termelésnek), míg a szállítást jól viselő alapanyagok a külföldi feldolgozókba is eljuttathatók, mert a bio felár gazdaságossági oldalról elviseli a nagyobb szállítási távolságokat is.

A szektor szervezettsége, a piacra jutás feltételrendszerének értékelése

A legjelentősebb európai vásárlók (Németország, Franciaország, Egyesült Királyság, Olaszország, Svájc, Ausztria, Olaszország, skandináv országok) piacain az ökológiai termékek forgalmazásából 40-75% az általános kiskereskedők (nagyobbrészt kiskereskedelmi áruházláncok) aránya (7. ábra), melyek esetében a beszállításban a kulcstényező a nagy mennyiségű, homogén minőségű, koncentrált árualap megléte megbízható beszállító magatartás mellett (1. ábra).

Olyan szempontból kevésbé érinti ez a hazai biotermelőket, hogy mi döntően (80-85%-ban) nyersanyagot exportálunk, melyet külföldön dolgoznak fel és alakítanak sokkal nagyobb hozzáadott értékű késztermékké. Ennél fogva közvetlen áruházlánci export-beszállításról nem, vagy alig beszélhetünk, a piaci szereplőkkel folytatott interjúk során csak a – szűk szegmenst képező – fagyasztott zöldségek és gyümölcsök piacán találkoztunk hasonlóval, de ezek esetében is közvetítő nagykereskedőn keresztül kerül magyar termék a külföldi áruházláncok polcára (megjegyzendő, hogy az áruházláncok saját márkás termékeként, tehát lényegében csak „félkész” árut exportálunk ez esetben is).

A Magyarországon előállított egyéb biotermékek (szántóföldi növények) nagy része is közvetítő kereskedőkön keresztül jut a külföldi piacokra, míg állati terméket alig exportálunk. Ezen kereskedelmi szerkezetnél fogva a piac még kevésbé érzékeny a koncentrált árualapok meglétére, azonban figyelembe véve, hogy a külföldi nagy vevők egyre inkább a kiskereskedelmi láncok (7. ábra), közvetett hatásuk révén egyre inkább várható a koncentrált árualapokkal szembeni igény.

Magyarországon az ökológiai gazdálkodásban gyakorlatilag semmilyen termelői szervezettségről nem beszélhetünk, egyetlen TÉSZ vagy termelői csoport sem működik. Mindössze kevés számú, helyi, egy térségben termelő gazdálkodók kezdetleges összefogásáról lehet beszámolni, vagy kereskedő vállalkozás által szervezett integrációkról, amelyek azonban a termékek összegyűjtésére, vagyis az értékesítésre koncentrálnak, de más klasszikus integrációs tevékenységet (közös inputbeszerzés, termelésszervezés, szaktanácsadás, márkanév-építés stb.) nem végeznek. A piacra jutás tekintetében ezért nagyon komoly versenyhátrányba kerülhet a szektor, bár ezt még kevésbé érzékenyen élik meg a szereplők, mert a biopiac jelenleg jó áron megfizeti a termékeket, a magas árak pedig sok problémát „elfednek”.

A biotermelés rohamos európai fejlődése okán azonban számolni kell azzal, hogy a piac egyre közelebb kerül a telítődési ponthoz, ami az árak mérséklődéséhez vezet. Amennyiben ez bekövetkezik (bár ennek időpontja megjósolhatatlan), attól kezdve nagyon nagy szerepe lesz a hatékony és szervezett termelésnek és értékesítésnek.

Problémaelemzés

A piacra jutás, vagyis a versenyképes árualapok tekintetében tehát komoly versenyhátrányokkal küzd a hazai ökológiai termelés. Ennek főbb okai az alábbiak:

1. Az ökológiai gazdálkodás egyelőre szűk, bár reményteljesen növekvő szegmens Magyarországon, nem érte el a „kritikus” méretet (a legnagyobb ágazatok – pl. búza, napraforgó – sem haladják meg az ezer hektáros, esetleg tízezer hektáros nagyságrendet), ennél fogva abszolút mértékében is kevés a rendelkezésre álló árualap.
2. Jelenleg nincs érdemi termelői szervezettség (TÉSZ, termelői csoport), emiatt az árualapok nagyon széttagoltak, nincs egységes és nagy mennyiségű árualap szinte egyetlen termékből sem. Néhány kereskedő vállalkozás szervez piaci alapú integrációt, de ezek elsősorban csak az értékesítés szervezésére koncentrálnak, továbbá nem kíséri a termelés és a beszerzés komplett szervezése, háttértámogatása. Néhány termelői összefogás már körvonalazódik, ezek viszont még szintén nem rendelkeznek kellő piaci súllyal, de megteremthetik termelői szerveződések csíráit. A nem megfelelő szervezettség fő okai:
   – a termelő vállalkozások nagyon nagy területi széttagoltság mellett és térben elszórtan működnek, az ökológiai gazdálkodásnak nem alakultak ki érdemi termesztőkörzetei, így térségi (földrajzi) alapon történő szerveződése sem;
   – a termelői szervezetek (TÉSZ, termelői csoport) létrehozásában e tekintetben korlátot jelent az is, hogy ezek a szervezetek termékpálya-specifikusak, vagyis egy-egy termékpálya termékeire lehet létrehozni. A bioban az ágazati méretek azonban még nem elégségesek ahhoz, hogy csak egy-egy termékre (pl. csak gabona, csak tej, vagy csak zöldség-gyümölcs) lehessen az árbevétel-kritériumokat teljesítő szerveződést létrehozni.
3. Az ágazati termelési és piaci információs rendszerek (helyzetértékelések, prognózisok) hiánya, ezért a piaci transzparencia hiánya következtében a termékpályán uralkodó, nehezen átlátható viszonyok miatt nem tudnak tájékozódni a szereplők a várható piaci viszonyokról, ami fékezi a fejlődést. (Nincsenek érdemi termelési, külkereskedelmi és árstatisztikák, és nem találkoztunk költséghaszon elemzésekkel, vagy piaci prognózisokkal sem.)
4. A feldolgozóipari késztermékeknél a biotermékeket is előállító feldolgozóipari kapacitások alacsony szintje, illetve szűk termékkörre való korlátozottsága és szétforgácsoltsága miatt nem áll rendelkezésre érdemi árualap egyetlen késztermékből sem, továbbá nincs kellő hazai felvevőpiaca feldolgozóipari alapanyagoknak.

A konvencionális gazdálkodásban a mezőgazdaság számos ágazatában központi probléma a piacra jutás tekintetében a termékpálya letisztulatlansága (vagyis az ágazati szereplők és termékek heterogén színvonala). Megítélésünk szerint az ökológiai gazdálkodásban ez egyelőre nem kardinális kérdés: egyrészt olyan kevés szereplője van, hogy ez eleve nehezen értelmezhető fogalom, másrészt a tanúsítás szabályait betartó gazda termékeit szinte korlátlanul felveszi a piac, a növényi termékek esetében kifejezetten magas árakon, így az ökológiai gazdálkodásban a termelés színvonalának jelenleg kisebb a relevanciája.

Gyakori probléma – szintén a konvencionális piacon – a minőség nem egzakt értelmezése, illetve szabályozása, ami „segít” a gyenge minőségű, olcsó, ezáltal piacromboló áru piacra kerülésében. Ez az ökológiai gazdálkodásban szintén nem áll fenn érdemi problémaként, mert a vevők (jogszabályi kötelezettség nélkül, saját gazdasági érdekeiknél fogva, tisztán piaci alapon) nagyon nagy hangsúlyt fektetnek a biotermékek minőségének ellenőrzésére, így szinte lehetetlen a piac által nem elfogadott minőségű, bizalomromboló árut értékesíteni.

Célkitűzések, feladatok, lehetőségek

A piacra jutás feltételeinek javítása, a versenyképes méretű árualapok megteremtése érdekében elvégzendő feladatok a fentiekben leírt problémaelemzés alapján az alábbi négy célkitűzés köré csoportosulnak:

• az ágazati méretek növekedésének elősegítése;
• a termelői szerveződések létrejöttének elősegítése;
• a piaci információs rendszerek (piaci transzparencia) erőteljes fejlesztése;
• a hazai bio-feldolgozóipari kapacitások bővítése.

Megítélésünk szerint ehhez a következő főbb feladatok elvégzésére, illetve eszközök megteremtésére van szükség (a fent felsorolt fő problémák és célkitűzések sorrendjében):

1. Az ökológiai átállási időszak magasabb szintű támogatása, ami vonzóvá teszi a szektort az új belépők számára, továbbá a támogatásnál is sokkal nagyobb potenciál van a hatékony termelés feltételrendszerének megteremtésében (utóbbi tényezővel cikksorozatunk következő két részében foglalkozunk), továbbá hosszú távú piaci prognózisokkal a tisztán látás megteremtésében.
2. A biotermékekre specializálódó TÉSZ-ek vagy termelői csoportok esetében az elismeréshez szükséges árbevétel-korlát és minimális taglétszám jelentős mérséklése (kb. felére) a konvencionális termelésben elvárt szinthez képest. Ezen felül ezen szervezetek kiemelt működési támogatása az első 5 évben. Praktikus lenne a szabályozók olyan irányú változása, hogy ökológiai (bio) termékek esetében ágazattól függetlenül lehessen – biotermék-specifikus – termelői szervezeteket létesíteni. Ez azt jelenti, hogy bármely biotermék (pl. tej, gabona, gyümölcs) együttesen lehetne ugyanazon TÉSZ/termelői csoport terméke. Indokolt lehet ez abból fakadóan is, hogy az ökológiai gazdálkodás egyik lényeges eleme a sokszínűségre, a biodiverzitásra és termékdiverzifikációra alapozó vegyes gazdálkodás.
3. A piaci transzparencia fokozásához ágazati termelési és piaci információs rendszerek (árfigyelés, árprognózis, termésbecslés) kiépítése szükséges, aminek eredménye a piac átláthatóságának növekedése, valamint a piaci szereplők és az ágazati irányításban résztvevők hatékony döntéseinek elősegítése.
4. Az ökológiai gazdálkodás gazdaságossági viszonyainak tisztázásához, illetve az ebben rejlő reális lehetőségek feltárásához további megalapozott üzemgazdasági és piaci elemzések készítése, potenciális új belépők hiteles információkkal történő ellátása.

A feldolgozóipari kapacitások fejlesztésére a VP és a GINOP keretein belül megvan a támogatási forrás, ezen túlmenően középtávon más eszközt nem látunk reálisnak. Megjegyzendő azonban, hogy a termelői tulajdonú feldolgozóipari üzemek létrehozásának is a termelői szervezettség (lásd fent) megteremtése az egyik alappillére.

A piacra jutás tekintetében tartalékok rejtőzhetnek még a HoReCa-szektorban tekintettel arra, hogy ott alapvetően a magasabb jövedelmi színvonalhoz tartozó fogyasztói réteg nagyobb valószínűséggel elérhető. Részletesebb alátámasztó elemzéseket azonban nem végeztünk és szekunder források szintjén sem találtunk. Lehetőségként merült fel több szakanyagban (pl. Nemzeti Akcióterv) a nagybani piac mint értékesítési csatorna lehetősége. Megítélésünk szerint ebben két ok miatt nincs különösebb tartalék. Egyrészt a nagybani piacon frisspiaci zöldség-gyümölcs „mozog”, de hazánk frisspiaci bio zöldség-gyümölcs előállítása minimális, az szinte kizárólag a feldolgozóipari alapanyagok előállítására szorítkozik, melyek nem jelennek meg a nagybani piacon, mint ahogyan más növényi vagy állati termékek sem termékei a nagybani csatornának. Másrészt a biotermékeket Magyarországon ma döntően az áruházláncok, a specializált bioboltok, továbbá a helyi biopiacok forgalmazzák és egyik vevőtípusnak sem a nagybani piac a jellemző beszerzési forrása.

A termelés hatékonyságának, színvonalának kérdése az ökológiai gazdálkodásban jelenleg – és várhatóan középtávon sem – nem esik olyan súllyal a latba, mint a konvencionális gazdálkodás tömegtermékeinek piacain, ahol az árverseny magas fokú hatékonyságot, termelési színvonalat követel meg. Ez általában egyet jelent a magas fajlagos (egy hektárra vagy egy anyaállatra vetített) hozamokat eredményező intenzív termeléssel. A termelői árak szintjén a növénytermesztési és kertészeti termékek piacai jelentős (30-90%-os, de egyes esetekben akár 100%-ot jóval meghaladó) felárral fizetik meg a bioterméket, az – általunk vizsgált – állati termékek esetében ennél jóval mérsékeltebb az elérhető ártöbblet mértéke (10-30%). Ennél fogva a keresleti piac diktálta relatíve magas árszínvonal miatt a termelés hatékonysága a növényi termékeknél inkább a második szempont, és ennél fontosabb a minőségi előírások hiánytalan betartása, vagyis a garantáltan bio termék előállítása. Valószínűsíthető azonban, hogy a piac hosszútávon elképzelhető telítődésével, a termelési színvonal kérdése felértékelődik az ökológiai gazdálkodásban is. Terjedelmi korlátok miatt nincs lehetőségünk az ökológiai gazdálkodás költség-jövedelem viszonyainak és hatékonyságának részletes értékelésére. Az alábbiakban foglalt, főbb megállapításainkat az őszi vetésű gabonafélék (tönkölybúza, őszi búza), a tavaszi vetésű kapásnövények (takarmánykukorica, csemegekukorica, napraforgó), a gyümölcstermesztés (alma, meggy), a marhahús-termelés (szürkemarha) és a sertéshús-termelés (mangalica) területén végzett, részletes üzemgazdasági elemzéseinkre alapozzuk. A termelés hatékonysága jelentős eltérést mutat a növénytermesztés, a kertészeti és az állattenyésztési ágazatok között:

• Az ökológiai búzatermesztés (tönköly és aestivum búza) egy hatékony ágazatnak tekinthető, relatíve alacsony a forgótőke- és munkaerőigénye, jó hozambiztonsága és kiváló jövedelmezősége folytán.
• A tavaszi vetésű kapásnövények (kukorica, napraforgó, csemegekukorica) a jövedelmezőség oldaláról szerényebb fokú versenyképességgel rendelkeznek, mint a búza, és számottevően kedvezőbb hatékonysági paraméterekkel a konvencionális gazdálkodáshoz viszonyítva sem termelhetők. Az őszi és tavaszi vetésűeket vetésforgóban kezelve hatékonyságban felveszik a versenyt a konvencionális gazdálkodással, bár a nem elhanyagolható élőmunka-igény korlátozólag hat a fejlődésére.
• A bio alma és meggy (sűrítmény célú alapanyag) jövedelmezősége összességében pozitívan értékelhető, megfelelő gazdaságosságot biztosít. A bio sűrítmény iránti kereslet a piacon stabil és jelenleg jócskán meghaladja a termelt mennyiségeket. A túlkereslettel jellemezhető piaci viszonyok relatíve magas felvásárlási árakat alakítottak ki, amelyek támogatás nélkül is lehetővé teszik a nyereséges alapanyag-termelést. Az ökológiai termelés a hatékonyság oldaláról versenyképes a konvencionálissal szemben.
• Az ökológiai marhahús-termelésünk alapvetően szürke­marhára alapozott, melynek gyengék a vágási kihozatali mutatói és a piac egyébként sem fizet érte érdemi bio felárat. A szürkemarhával alapvetően sem ökológiai, sem konvencionális termelésben nem termelhető hatékonyan marhahús – egy szűk szegmenstől eltekintve, ahol feldolgozott hústermékei képezik a végterméket.
• Az ökológiai sertéshús-termelés a mangalicára alapoz, mely fajtánál szintén a bio felár és a fajta rossz termelési mutatói jelentik a legfőbb korlátot, ennél fogva – egy szűk szegmenstől eltekintve – maga a fajta korlátosan képes gazdaságos sertéshús-termelésre.

Összegezve: jó termelési színvonal mellett az ökológiai gazdálkodás jó hatékonyság, jövedelmezőség mellett folytatható a növénytermesztési és kertészeti termékek esetében, így a növényi termék előállításban ez nem jelenthet érdemi korlátot. Az állati termék előállítás kedvezőtlen jövedelmezőségi paraméterekkel rendelkezik, így jelenlegi hazai szerkezetében (fajtahasználat, abszolút extenzivitás) gazdaságilag – döntően – nem fenntartható. Az állati termékek esetében a termelési színvonal fontossága ennél fogva már jelenleg is jóval hatványozottabb szerepet játszik.
A gazdálkodás hatékonyságát, a termelés színvonalát ugyanazok az alapvető termelési tényezők, erőforrások határozzák meg, mint a konvencionális termelésben: tőkeellátottság (intenzívebb vagy extenzívebb termelési módok, művelési rendszerek, technológiák közötti választás) a szaktudás és tudástranszfer színvonala, valamint a munkaerő mennyiségi és minőségi paraméterei, továbbá a természeti tényezők. A következőkben röviden e tényezők állapotát értékeljük, illetve meghatározzuk a szükséges főbb intézkedéseket.

Tőke

A fejlesztésekhez nem állt rendelkezésre elegendő tőke a múltban. Ennek egyik oka hosszú időn keresztül a nehéz hitelhez jutás (főleg a biztosíték oldaláról) és a magas hitelkamatok voltak, bár ez az utóbbi 4-5 évben jelentősen enyhült. Az ökológiai gazdálkodásban azonban nagyobbrészt kistermelők vesznek részt és egyéni vállalkozásoknak, illetve őstermelőknek szinte lehetetlen a hitelhez jutás. A másik ok, hogy az ÚMVP/EMVA (2007-2013) és a VP (2015-2020) támogatási rendszere is nagyon nehézkesen, túlbürokratizáltan és túlszabályozottan működik, ami fokozta/fokozza a támogatások impotenciáját, fejlődésre kifejtett gyenge hatásfokát. Az elmúlt 10 évben tapasztalható tőkehiányhoz hozzájárult a gazdálkodói saját forrás hiánya is, ami mögött főleg a 2008-2009-es pénzügyi-gazdasági világválság okozta kereslet- és árcsökkenésre visszavezethető jövedelemvesztés állt (2009-2013 között).

A területalapú közvetlen és normatív támogatások fontos szerepet játszanak a tőkeellátásban, de tapasztalataink szerint számos káros hatása is van az ágazat fejlődésére nézve. Ezt abban látjuk, hogy az ágazat pénzügyi segítése helyett jórészt a versenyképtelen gazdaságok, termőfelületek életben tartásához járultak hozzá, ami ágazati szinten sok kárt okoz, mivel a gazdálkodók számottevő hányada csak a plusz támogatási forrást, mintsem a piaci lehetőséget látta az ökológiai gazdálkodásban. Ennek egyik alapvető oka az, hogy e támogatások mellé szinte semmilyen, a fejlődést motiváló szakmai, versenyképességi vagy gazdálkodási követelmény nem tartozik, hanem szinte „alanyi jogon” jár. Vélhetően a közvetlen, illetve más terület alapon járó támogatások hatására vezethető vissza, hogy a hazai, ökológiai gazdálkodásba vont területek mintegy fele gyep, mely relatíve szerény fajlagos értéktermelő képességgel rendelkezik.

Hasonló megfontolásokat tapasztalunk a gyümölcstermesztők egy részénél is: ágazati ismereteink szerint a gyümölcsültetvények több tíz százaléka elsősorban a támogatás-igénylés alapját képező termelőeszköz (még az ökológiai gazdálkodásban is), és elsősorban az idősebb és/vagy elhanyagoltabb, egyébként is nagyon alacsony színvonalon művelt ültetvényekre veszik igénybe. Ezek a jelenségek azonban a sok milliárd forintnyi támogatás ellenére érdemben nem viszik előre az ökológiai (bio) gazdálkodás ügyét.

A tőke rendelkezésre állása, biztosítása vonatkozásában érdemi feladatot csak a támogatási rendszer tekintetében lehetne meghatározni. Másik érdemi beavatkozási lehetőség (lásd később) abban rejlik, hogy a szaktudás- és munkaerő-háttér megteremtésével biztosítjuk a hatékony termelés alapfeltételeit, mely már önmagában is biztosít elegendő saját tőkét a fejlődéshez.

A támogatások tekintetében azonban 2-3 éves távlatban nincs cselekvési alternatíva: a Vidékfejlesztési Program, mind a közvetlen támogatások rendszere kialakult és az érdemi módosításukra, átalakításukra 2021-ig nincs is lehetőség. Hosszú távon javasolható, amennyiben az ökológiai gazdálkodás fejlesztése a cél, hogy – számos nyugat európai országhoz hasonlóan – az ökológiai gazdálkodásra való átállás részesüljön jelentősen magasabb támogatásban, mint az integrált/konvencionális termelés.

Megítélésünk szerint fontos feladat annak pontos tisztázása is gazdasági elemzések révén, hogy milyen jövedelemkiesést jelent a 2-3 éves átállási időszak (melyben már az ökológiai gazdálkodás szabályait be kell tartani, de még biotermékként nem lehet értékesíteni az árut, így a bio felára sem realizálható), és az átállási időszak – akár jelentősen megemelt – többlettámogatását ehhez kellene igazítani, mert jelenleg érzékelhetően nem vonzó az átállást fontolgató gazdálkodó számára.

A támogatásoknál – a fentebb részletezett „csapdáit” figyelembe véve – jóval nagyobb tartalékot látunk azonban a kutatási, szaktanácsadási és munkaerő-háttér megteremtésében.

Szaktudás és háttértámogatás

A hazai biogazdálkodók egy jelentős részének nincs meg a versenyképes termeléshez szükséges tudásszintje, értve alatta elsősorban a szaktudásbeli háttértámogatás (kutatás, szaktanácsadás) alacsony szintjét. A jó színvonalú hazai vállalkozások többnyire rendelkeznek a megfelelő fajtákkal, termelési módokkal, művelési rendszerekkel, termesztéstechnológiával kapcsolatos ismeretekkel, de ezek is többnyire külföldről importálják a tudást, vagy saját maguk kísérleteznek.

A hazai kutatási szféra mintegy 10-15 éve nem tudja „szállítani” a hatékony termeléshez szükséges szaktudást, melynek oka egyrészt, hogy a kutatóintézetek érdemi kutatómunkája a pénzügyi és infrastrukturális feltételek hiányosságai miatt abbamaradt, másrészt nincs meg az a független szaktanácsadói rendszer (elsősorban technológiai szaktanácsadást értve alatta), mely az ismereteket, illetve az igényeket hatékonyan közvetítené a kutatási és a termelői szféra között. Jóllehet a hatékony ökológiai termelés alapja mindenhol Nyugat-Európában a professzionális színvonalon működő kísérleti és kutatóállomások működése, melyek a korszerű, naprakész szaktudást szállítják a termelésnek és ezzel egyúttal független szaktanácsadási rendszerként is működnek.

A konvencionális gazdálkodásra alapuló kutatóállomások egy jelentős részében nem is folynak ökológiai gazdálkodással összefüggő kutatások, holott erre a biogazdálkodóknak hatványozott szüksége lenne, tekintettel arra, hogy az ökológiai gazdálkodásnak magasabb a szaktudásigénye, mint a konvencionális termelésnek, mely utóbbiban jóval több beavatkozási lehetőség van.

Az ökológiai gazdálkodás fejlődése szempontjából az egyik kulcskérdés a termelői tudásszint jelentős növelése, ami összefügg a kutatás-fejlesztés, oktatás-képzés és a szaktanácsadás jelentős mértékű fejlesztésével. Ez az a pont, aminek a helyretétele – a munkaerő kérdésén túlmenően – a másik fontos tényező lesz a jövőbeni fejlődés szempontjából. Az oktatás-képzés reformja – különös tekintettel a középfokú technikusi képzésre és a létszámorientált helyett a minőségorientált képzésre – ágazat fölött álló, bár nagyon fontos kérdések.

Fontos feladat tehát, a korszerű, professzionális ökológiai kutatóállomás(ok) és az erre alapuló független szaktanácsadási rendszer létrehozása. A kutatóállomásokkal összefüggésben történhet a piaci információs rendszerek és a termelőt segítő háttértámogató rendszerek (pl. növényvédelmi előrejelző rendszer, agrometeorológiai előrejelzés stb.) kiépítése.

Munkaerő

A hazai ökogazdálkodás döntően a gyep- és szántóterületekre alapoz. Ezek kevésbé munkaerő-igényesek, mint a kertészet, vagy az állattenyésztés, de figyelemmel kell lenni arra, hogy az ökológiai gazdálkodásban még a szántóföldi növénytermesztésben is megjelenik 30-100 munkaóra/ha élőmunka-igény. A termelés hatékonysága szempontjából ezért nagyon fontos, hogy ezen termelési erőforrás ne jelentsen szűk keresztmetszetet a magas színvonalú gazdálkodás megvalósításában.

Magyarországon nem áll rendelkezésre a nagy szakértelmet igénylő mezőgazdasági munkákhoz szükséges szakképzett munkaerő bázis. Egyre gyakrabban már mennyiségében sem áll rendelkezésre elegendő munkaerő, döntően betanított munkásokkal kell dolgozni.

Alapvetően nem is a bérezés nagysága vagy módja a kérdés, hanem egyre gyakrabban azzal kell szembesülni, hogy a potenciális munkavállalók többsége nem akar a mezőgazdaságban dolgozni. A még munkába állók nagyobb része pedig igen gyengén kvalifikált, a munkához való hozzáállása, a motiváltsága és ezzel együtt az általa elvégzett munka mennyisége és teljesítménye is igen szerény.

Megfigyelhető tendencia a munkaerő elöregedése is, az alkalmazottak nagyobb része 50 év feletti, így kérdés, hogy a hosszú távú munkaerő-ellátottság. Jelentős mennyiségű középfokú végzettségű szakmunkásra és technikusra lenne szükség és komoly igény van a felsőfokú végzettségű irányítókra is. Összegzésképpen megállapítható, hogy a jelenlegi gazdasági környezetben a munkaerőhiány a munkaigényes mezőgazdasági ágazatok (pl. kertészet) fejlődésének egyik legnagyobb korlátja.

A nemzetgazdaság minden szektorában egyaránt tapasztalt, súlyos méreteket öltő munkaerő-válság egy olyan komplex gazdasági és társadalmi probléma, amelyet nem lehet egyetlen okra visszavezetni. A főbb okok a magyar társadalom öregedése, 500-600 ezer magyar munkavállaló Nyugat-Európába vándorlása, a felsőoktatás túlduzzasztása a középfokú oktatással szemben, továbbá nem javítja a helyzetet munkaerő-elszívása révén a közmunka program sem, bár az utóbbi egy-két évben már történt pozitív előrelépés e tekintetben. E főbb problémák idézik azt elő, hogy a 20-30 évvel ezelőtti állapotokhoz képest mintegy 400-500 ezer fő munkavállaló hiányzik a magyarországi munkaerőpiacról.

A munkaerőhiány mára az élőmunka-igényes ágazatokban a fejlődést leginkább akadályozó tényezővé lépett elő. A munkaerőhiány következtében a legnagyobb munkaerő-igénnyel rendelkező ágazatok, szektorok (részben az ökológiai gazdálkodás is) nem lesznek képesek érdemi fejlődésre.

A munkaerő hiánya és rendkívül alacsony minőségi színvonala is hozzájárul, hogy a gazdálkodók többsége a teljesen gépesíthető növénytermesztés, vagy a kisebb élőmunka-igényű konvencionális gazdálkodás irányába fejleszt, különös tekintettel arra, hogy az ökológiai gazdálkodásban még a szántóföldi növénytermesztés munkaerő igénye is jelentősen magasabb.

A munkaerő-helyzet érdemi javulására rövid távon sok esélyt nem látunk. Ezt azzal magyarázzuk, hogy a főbb okok közül a társadalom elöregedése, a több százezer munkavállaló kivándorlása és az oktatási szerkezet problémái rövid távon nem kezelhetők. Amennyiben azonnal hozzálátnánk e negatív tényezők felszámolásához, az is leghamarabb 5-8 év alatt vagy azon túl, tehát csak közép és hosszú távon hozna eredményt a munkaerőpiacon.

A munkaerő-helyzet rendezése ráadásul megítélésünk szerint olyan makro szintű kérdés, mely magasan az ágazat fölött áll. Érdemi, reális feladatként csak a következőket tudjuk megfogalmazni:

a foglalkoztatási szabályok felülvizsgálata, hatékonyságának javítása, a külföldiek munkavállalási lehetőségeinek lazítása, kiterjesztése, a közmunka program további, erőteljes szűkítése;

a középfokú, technikusi szakképzés erőteljes fejlesztése, az ökológiai gazdálkodás szakoktatásának beindítása.

Rövid- és középtávon csak az üzemen belüli gépesítés és automatizálás, valamint a bérszínvonal folyamatos emelése (amivel a munkaerő „becsalogatható”) jelent megoldást. Mindkét megoldáshoz azonban tőkére van szükség, amivel visszakanyarodtunk a tőke és a termelési színvonal kérdéséhez.

Természeti tényezők (klíma, időjárás)

Az elmúlt 10 év időjárásának alakulása is azon hosszú távú előrejelzések irányába mutat, mely szerint a szélsőséges időjárási jelenségek felszaporodása várható: növekedett és növekedni fog az aszályos periódusok és a hőségnapok, a téli és tavaszi fagyok, valamint a jégesők gyakorisága. A természeti környezet egyértelműen számunkra kedvezőtlen irányba mozdult el, mely felveti az öntözés, a fagy- és a jégvédelem, valamint a termesztő-berendezések alkalmazásának kérdését. Megállapítható, hogy a klimatikus/időjárási adottságaikban semmilyen érdemi versenyelőnyünk nincs a versenytársakkal szemben, ami az ökológiai gazdálkodásban a konvencionálishoz hasonló korlátozó tényező.

A fentiek miatt az időjárási hatások elleni védelmi technológiáknak (öntözés, fagyvédelem, jégvédelem stb.) kiemelten fejlesztendő és a támogatásokban is prioritást élvező területeknek kell lenniük.

Összegezve megállapítható, hogy a termelés hatékonyságának fokozása leginkább az ahhoz szükséges tőke-, szaktudás- és munkaerő-háttér létrehozásával érhető el úgy, hogy egyidejűleg megteremtjük az időjárási hatások elleni védekezés lehetőségét. Számunkra nem az a kérdés, hogy a termelés hatékonysága az ökológiai gazdálkodásban is fontos szerephez jut, hanem az, hogy mikor – még akkor is, ha a gazdálkodás ökológiai és ökonómiai szempontjai néha ellentétesek egymással.

A versenyképesség átfogó értékelése

Általánosságban megállapítható, hogy a külső – vagyis az általunk nem befolyásolható – gazdasági környezeti elemek között alapvetően fejlődést segítő tényezőket azonosíthatunk, melyek keretfeltételként – tőlünk függetlenül – rendelkezésre állnak:

• Folyamatosan emelkedő a piaci (vevői) igény az európai, illetve a világpiacon. Ennek egy része kínálattal nincs lefedve, így általában keresleti piac alakul ki, amely olyan konstans szívóerőt jelent, hogy az a legtöbb termék esetében bizonyosan nem jelent korlátot a fejlődésben. Igaz ez különös tekintettel abban az aspektusban is, hogy a piaci részesedésünk az európai termelésből 1% alatti, így a bővülés lehetőségei a piaci igények oldaláról (mely egyébként általunk érdemben nem lenne befolyásolható) adottnak tekinthetők.
• Középtávon (mintegy 5-8 év) a versenytársak sem feltétlenül jelentenek korlátot a fejlődésben, mert a biotermékek piaca a minőség oldaláról egzaktul szabályozott, így a minőség tekintetében nehéz versenyelőnyhöz jutni.
  A piaci igények folyamatos növekedése révén pedig általában túlkereslet uralkodik a piacon, ami jelentősen tompítja a versenytársak hatását, ugyanis a piac jelenleg a hazai termelés többszörösét is fel bírná venni, tehát a problémát nem a versenytársak és az általuk generált (ár)verseny, hanem a hazai árualap hiánya jelenti.
• A biotermékeknek a konvencionálisnál jóval kedvezőbb jövedelmezősége (értve alatta főleg a növénytermesztési és kertészeti termékeket), magasabb profittartalma a nagy szállítási távolságokat is „elbírja” (főképpen a feldolgozott termékek vonatkozásában, akár Európán kívüli piacokra is), így még tágabbak a piaci lehetőségek, mint a konvencionális termelésben.

A fejlődést korlátozó tényezők a belső (hazai) gazdasági környezetben keresendők, így annak alakításával pozitív irányba befolyásolhatók lennének. Közgazdasági felfogásunk szerint a piaci szereplők a Döntéshozó által közvetlenül nem terelhetők valamely irányba. A gazdaság-, illetve szakpolitika csak közvetetten hathat a fejlődésre azáltal, hogy olyan belső gazdasági környezetet teremt, melyben a piaci szereplők saját gazdasági érdekeiknél fogva válnak motiválttá és érdekeltté az ökológiai gazdálkodásra való átállásban. Hosszú távon stabil fejlődést is csak az teremt, ha mindez piaci alapon vezérelt, vagyis a támogatásoktól jelentős részben független, mert amit csak a támogatásokkal tudunk „kikényszeríteni”, az hosszú távon fenntarthatatlan. Legalább ilyen fontos, hogy a fejlődéshez szükséges tényezőket egyidejűleg, együttesen és rendszerszemléletben teremtsük meg, mert egy-egy részterület, egy-egy termelési tényező mozaikszerű „helyretétele” nem fog kellő fejlődést motiválni.

A hazai ökológiai gazdálkodás közép távú kilátásai

A cikksorozatunk korábbi részeiben kifejtett problémák közül alapvetően a következő tényezők korlátozzák leginkább az ökológiai gazdálkodás fejlődését – ágazattól függetlenül:

• a belföldi piacon hiányzó kereslet, mely gazdasági és társadalmi érettség hiányára vezethető vissza (értve alatta elsősorban a háztartások – EU-s viszonylatban – alacsony jövedelmét);
• a konvencionális és integrált termelésnek az ökológiai gazdálkodáshoz hasonló támogatási színvonala, ami jelentős ellenérdekeltséget teremt az átállásban;
• a munkaerőhiány, mely – a konvencionálisnál nagyobb élőmunka-igényénél fogva – szinte mindegyik ágazatban, de különösen a kertészeti termelésben probléma;
• a gazdálkodók jelentős fokú „magára hagyatottsága” a termeléstechnológia kialakítása, fejlesztése (szaktudás, háttértámogatás), illetve tudástranszfer oldaláról;
• az ökológiai gazdálkodástól idegenkedő vállalkozói szemlélet, tekintettel arra, hogy az teljesen más felfogást, a növényvédelem és tápanyag-gazdálkodás tekintetében sokkal szűkebb beavatkozási lehetőséget, így nagyobb termelési kockázatot jelent (az emberi szemlélet megváltoztatása nehéz és hosszú folyamat).

Összegezve megállapítható, hogy a legfőbb korlátozó tényezők éppen a leginkább kardinális, alapvető termelési erőforrások tekintetében állnak fent, mint a munkaerő, a szaktudás, illetve a vállalkozói készség, képesség.

A következőkben főbb szektoronként foglaljuk össze a további, specifikus korlátozó tényezőket és kísérlünk becslést megadni a fejlődés közép távú tendenciáira vonatkozóan.

Szántóföldi növénytermesztés

A konvencionális termelés a jelenlegi támogatási és piaci (ár) környezetben meglehetősen jó jövedelemtermelő képességgel (100-150 ezer Ft/ha) és jövedelmezőséggel (40-60%) rendelkezik, így nincs gazdasági hajtóerő a piaci rések, alternatív termelési módok keresésére, mint amilyen az ökológiai gazdálkodás is. Vagyis a konvencionális termelés a legnagyobb versenytársa az ökológiainak.

Az ökológiai szántóterületeket döntően számos kis kultúra (cirok, köles stb.) foglalja el, melyek egyenként nem képeznek jelentős termelési volument. Az őszi káposztarepce és a szója növényvédelmi oldalról nehezen termelhető eredményesen bioban, így fejlődésre esély – termesztéstechnológiai oldalról – érdemben csak a búza (aestivum búza, tönköly búza, alakor búza), a kukorica és a napraforgó esetében van. E három kultúránál – relatíve alacsony tőke- és munkaerőigényénél, jó jövedelmezőségénél, valamint mérsékeltebb termelési kockázatánál fogva – látunk fejlődési lehetőséget gazdasági és piaci oldalról is, területük kismértékű (10-30%) növekedésével számolunk 5-8 éves távlatban.

Zöldségtermesztés

A nagy munkaerőigényű, kézi betakarítású ágazatokban (paprika, paradicsom, brokkoli, karfiol, saláta stb.) fejlődés nem várható, mert a munkaerő-hiány ellehetetleníti, vagy jelentősen korlátozza a fejlődésüket. Továbbá e kultúrák növényvédelmi tekintetben is nehezen „lekezelhetőek” bioban. Ezen ágazatok most is periférikus jelentőségűek (10-50 ha) az ökológiai gazdálkodásban és nem várható az emelkedésük.

A gépesíthető, iparszerűen termelhető fajok esetében jobbak a fejlődés lehetőségei (hagymafélék, gyökérzöldségek), de a nagy tőkeigény és a nagy termelési kockázat miatt várhatóan ez sem lesz versenyképes a szántóföldi ágazatokkal és/vagy a konvencionális gazdálkodással szemben, illetve bizonyos növényápolási munkák nagy élőmunka-igénye itt is jelentős részben fennáll korlátozó tényezőként.

Fejlődési lehetőséget nagyobbrészt a totálisan gépesíthető, relatíve kis tőkeigényű és alacsonyabb termelési kockázattal jellemezhető kultúrákban látunk (csemegekukorica, zöldborsó).

Gyümölcstermesztés

A gyümölcskultúrák tőke- és élőmunka-igénye magas, így fejlődésük lehetősége a hazai gazdasági környezetben korlátos. Erőteljes súllyal vonatkozik ez a kézi szüretelésű, frisspiaci gyümölcsökre, míg jóval mérsékeltebben – de igaz – a géppel betakarítható, feldolgozóipari alapanyagnak termelt gyümölcsökre.

Becslésünk szerint az ültetvények 30-50%-át nem a biotermék előállítás céljából léptették be az ökológiai termesztésbe, hanem eleve alacsony színvonalon művelt ültetvényekről van szó („amit semmivel nem kezelnek, az bio”), így a fő motivációs tényező a plusz támogatáshoz jutás (aki nem fért be az AKG-ba, az bevitte ÖKO-ba). Ez nem a termelés piaci alapú növekedése irányába hat.

Bio gyümölcsöt hazánkban lényegében csak és kizárólag ipari feldolgozás céljára termelünk, frisspiaci áru előállításáról nem beszélhetünk. Ennek egyik oka, hogy a feldolgozóipari termékek esetében a piac kevésbé érzékeny a kórokozókkal és kártevőkkel való fertőzöttségre. Ezen belül is meghatározó a lé- és sűrítmény-gyártás (alma, meggy), a velő (őszibarack, kajszibarack) előállítás, mely gyakorlatilag semleges a növényvédelmi problémákkal szemben (nyüvek, molylárvák, gombás betegségek). Már a feldolgozóiparban se nagyon működnek a minőségre érzékenyebb termékek (befőtt, konzerv), és a növényvédelmi károk oldaláról egyelőre nagyon kevés gazdaság képes frisspiaci minőségű terméket előállítani, ami pedig a legjelentősebb hozzáadott értéket és jövedelemtermelő képességet biztosító értékesítési irány lenne.

Nagyon nehéz megtermelni a bioban a középérésűnél későbbi meggyet, cseresznyét (cseresznyelégy és foltos szárnyú muslica fertőzés miatt), így itt igazából csak a léipari alapanyag-termelés működik, cseresznyében ez a feldolgozóipai irány viszont nem jelentős súly a piacon. Az őszibarackot (tafrina, keleti gyümölcsmoly, barackmoly) és részben a szilvát (molykártevők, monília) szintén nehéz termeszthetőség jellemzi, kajszibarack esetében pedig konvencionális gazdálkodásban is nagy kockázati tényező a fapusztulás. Az alma termesztéstechnológiája a leginkább kiforrott, bio keretek között is jól működtethető.

Érdemi területnövekedésre az alma és a meggy esetében számolunk, más gyümölcsfajok esetében közép távon várhatóan kis szegmens marad az ökológiai termelés. Ennek egyik oka az is, hogy az agár-környezetgazdálkodási (VP AKG) támogatás részben meghaladja az ökológiai gazdálkodás (VP ÖKO) támogatási szintjét, így termelői oldalról kevesebb a motiváció az átállásra.

Állattenyésztés, állati termékek

Az állati termékek esetében a piac közel sem honorálja a biotermékeket a konvencionálissal szemben olyan felárral, mint a növényi termékeknél. Ennek egyik oka az lehet, hogy a tej, hús, tojás esetében a vegyszermaradvány kérdése közel sem olyan közvetlenül vetődik fel, illetve esik olyan súllyal latba, mint a növényi termékek esetében. Másrészt a bioterméket fogyasztók elég jelentős része vegetáriánus, így pont a bio­termékeket kereső kör ezen szokása zárja ki az állati termékek fogyasztását.

Az állati termékek előállítása szinte minden fajnál nagyobbrészt az őshonos állatfajtákkal olvad össze, de ezek termelési teljesítménye meg sem közelíti a konvencionális termelésben használt fajtákét, így a hatékonyság (önköltség) oldaláról nagyobbrészt eleve versenyképtelen. Semmiképpen nem perspektivikus irány az ökológiai gazdálkodást összemosni az őshonos fajták fenntartásával. A biotermékek előállítását a konvencionális gazdálkodásban is alkalmazott, de kevésbé intenzív fajtákkal kellene megoldani.

A hazai ökológiai állattartásban a jelenlegi fajtahasználat mellett (mangalica, szürkemarha, racka) nem látunk érdemi előrelépési lehetőséget, így az ökológiai állattenyésztés kismértékű visszaesésével számolunk a következő 5-8 év vonatkozásában.

Gyepterületek

Tekintettel arra, hogy gyakorlatilag nem igényel tőkét és munkaerőt a fenntartásuk, így az ökológiai gazdálkodás plusz (alaptámogatáson és zöldítésen felüli) támogatása kifejezetten jó pozícióban tartja a gyepek ökológiai gazdálkodásra való átállását. Megítélésünk szerint azonban állatállomány megléte nélkül nem hatékony a támogatása (ami megfelelő állatterhelés esetén legalább az állati termék előállítás plusz támogatásaként felfogható), sőt gazdaságilag kifejezetten irracionális, mert a gyep önmagában nem teremt sem értéket, sem munkahelyet, és legeltetés nélkül gyakorlatilag külön beavatkozás hiányában (konvencionális módon) is megfelel a bio minősítésnek. Ezáltal az így adott támogatások semmilyen plusz társadalmi, ökológiai, vagy gazdasági hasznot nem hoznak. Megfontolandó, hogy az állatterheléssel nem rendelkező gyepek ne kerülhessenek be az ökológiai gazdálkodásba, az így felszabaduló támogatásokat fordítsuk más, valódi értéket termelő ágazatok ökológiai gazdálkodásának fejlesztésére.

Összegzés

A versenyképesség feltételei közül a piaci igények adottak a termelés akár jelentős mértékű bővítéséhez is. Az európai piac sokszorosát teszi ki a hazai termelésnek, a piaci részesedésünk a legtöbb termék esetében elenyésző, így számottevő bővülési lehetőségeink vannak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a piaci lehetőségeink korlátlanok, hanem csak azt, hogy alapvetően nem korlátos abban, hogy a hazai ökológiai gazdálkodás tíz év alatt akár 2-3-szorosára is növekedjen.

A fejlődés korlátja tehát nem a piaci igényekben keresendő, azok tőlünk függetlenül rendelkezésre állnak, a féket alapvetően a belső környezeti adottságok jelentik, melyeket nekünk kellene megteremtenünk. Ez pedig nem jelent mást, mint magas fokú szervezettség kialakításával a versenyképes árualapok, vagyis a piacra jutás alapkritériumának megteremtése, valamint a hatékony termelés feltételrendszerének biztosítása!

Elemzéseink igazolták azt is, hogy jó termelési színvonal mellett az ökológiai gazdálkodás egyébként nagyon jó hatékonyság, jövedelmezőség mellett folytatható a növénytermesztési és kertészeti termékek esetében, így a növényi termék előállításban ez sem jelenthet érdemi korlátot. Az állati termék előállítás azonban kedvezőtlen jövedelmezőségi paraméterekkel rendelkezik, így jelenlegi hazai szerkezetében (fajtahasználat, abszolút extenzivitás) gazdaságilag – döntően – nem fenntartható.

A növénytermesztőknek és a kertészeknek is fel kell készülniük arra, hogy a termelés rohamos európai bővülése miatt előbb-utóbb telítődhet, vagy a telítődés közelébe juthat a piac, ami törvényszerűen a – jelenlegi, „biztonságot adó”, relatíve magas – értékesítési árak csökkenéséhez vezet. Ennek bekövetkezése esetén (ami szerintünk elkerülhetetlen) a jelenleginél jóval nagyobb jelentősége lesz a termelés hatékonyságának, színvonalának, valamint a gazdálkodás és értékesítés szervezettségének. Ezekre a tényezőkre jelenleg nem fordítunk kellő hangsúlyt, de e területeken jelentősen előre kell lépnünk, ha hosszú távon versenyképesek akarunk maradni a piacon.

Dr. Apáti Ferenc egyetemi docens
Dr. Tóth-Kurmai Viktória – Kicska Tibor
Kunkliné Kovács Evelin
Debreceni Egyetem Gazdaságtudományi Kar
(Biokultúra 2019/1-2, Biokultúra 2019/3,
Biokultúra 2019/4-5, Biokultúra 2019/6)