A mezőgazdaság és élelmiszeripar számokban
Kétségtelen, hogy a globális mezőgazdasági termelés rendkívüli mértékben megnőtt az elmúlt hatvan évben. Mennyivel, mely termékekkel, vagy árucikkekkel, hogyan és miért? ezekre a kérdésekre ad választ a következő cikksorozatunk.
A termelés volumene 1961 óta 268%-kal nőtt
A növényi olaj és a csirke a két kiugró
A húsok közül a csirkehús fogyasztás rakétaszerűen növekedett. A sertéshús fogyasztása is megduplázódott, ami szinte teljes mértékben Kínának tulajdonítható, ahol a fogyasztás 1961-ben a 2 kg/főről 2019-re 39 kg/főre nőtt.
A marha-, birka- és kecskehús fogyasztása nagyon stabil volt. Elég meglepő, hogy a „túlfűtött” hús fogyasztás körüli vitákat az erről szóló cikkek mindig a steak fogyasztás mértékével illusztrálják, pedig a fogyasztás aránya 20% körül van (2. ábra).
Zöldségek és gyümölcsök közül a citrusfélék, a hagyma, a paradicsom és a banán fogyasztása jelentősen megemelkedett. A gabonafélék közül a legnagyobb növekedést a kukorica 398%-os növekedéssel, a rizs 245%-os növekedéssel, a búza 220%-os növekedéssel érte el.
A termőterület növekedés csekély mértékben járult hozzá a termelés növekedéséhez
A szántóterület nagysága 1 313 milliárd hektárról 1 580 milliárd hektárra nőtt, ami hozzávetőlegesen 20%-os növekedés. Amint az az első táblázatból látszik, az ezekről a területekről származó növényi termékek növekedése 268% volt, azaz a teljes termésnövekedésnek mindössze tíz százaléka tudható be a megnövekedett termőterületnek. Hogy ez hogyan lehetséges, arról egy későbbi cikkben lesz szó.
A szántóterületek nagysága országonként nagyon eltérő lehet: a magas jövedelmű országokban csökken a terület, az alacsony jövedelmű országokba pedig rohamosan nő (3. ábra).
Meg kell azonban jegyezni, hogy az alacsony jövedelmű országokban a termőföld összeterülete még mindig nagyon kicsi, 9% (4. ábra).
Talán látták a „Nincs bocsánat” című filmet, amelyben Clint Eastwood nyugdíjas mesterlövészként disznókat nevel. Hogy miért nevelt disznókat? Amikor a prérit felszántották és bevetették, az eredmény hatalmas gabonatúlkínálatot és zuhanó árakat eredményezett. Sok esetben még a piacra sem lehetett szállítani, mert a szállítás nagyon drága volt, különösen, ha az ember messze lakott a vasúttól. A gazdaság válasza erre az volt, hogy a gabonát magasabb értékű árucikké – sertéssé – alakították át. „A sertések ‚lábon lévő kukoricatáblák’ néven váltak ismertté, mivel a kukoricával disznókat etettek, majd elhajtották őket az ezer mérföldre lévő piacokra” – mesélte mindezt Cynthia Clampit a Pigs, Pork and Heartland Hogs című könyvéről adott interjúban.
A tehenészetekben gabonát használnak a szarvasmarhák etetésére, az ipari csirke- és sertéstermelés pedig gabonán és szóján alapul. 1961 óta emiatt 250%-kal nőtt az állattenyésztésben használt gabona mennyisége. A globális gabonatermelésből azonban az állattenyésztésre fordított részarány egyáltalán nem nőtt ugyanebben az időszakban. Mind az emberek, mind az állatok több gabonafélét fogyasztanak, és a két felhasználás közötti arány az elmúlt hatvan évben szinte változatlan maradt. 1961-ben a gabonafélék 49%-át élelmiszerként fogyasztották, 36%-át takarmányként adták, 2019-ben ez 45%, illetve 33% volt. Az egy főre jutó élelmiszerként kifejezett felhasználás a személyenkénti évi 127 kg-ról 174 kg-ra, a takarmányként felhasznált pedig 93 kg-ról 129 kg-ra nőtt.
Természetesen, ebből nem lehet arra következtetni, hogy az állatállomány által elfogyasztott gabonafélék mennyiségét az emberek is megehették volna. Először is, nincs, aki megvegye, egyrészt azért, mert aki nem tud eleget enni, annak nincs pénze, másrészt a termelés jóval nagyobb, mint az emberi élelmiszerszükséglet. Ráadásul, amit a statisztikák szerint élelmiszerként, vagy takarmányként fogyasztanak, az nem a teljes gabona, csupán a gabona különböző frakciói.
A búzát többnyire fehér lisztként fogyasztják, ami a búzamagnak alig 80%-a. A korpát leginkább állati takarmányként használják. A hántolatlan rizs betakarításának 25%-a héjból áll, és a rizst nagyrészt fehér rizsként fogyasztják, további 15%-a pedig korpaként vész el, ami azt jelenti, hogy a rizstermés kevesebb mint 65%-át fogyasztják el az emberek.
A rizskorpát állati takarmányként használják, míg a héja még a kérődzők számára is nehezen emészthető, ezért gyakran nem is takarmányként használják (alomként, komposztként stb.). Ha zabtejet készítünk, a zabtermés 50 százaléka állati takarmányozásra kerül. Az etanol kukoricából, vagy búzából történő előállítása hatalmas mennyiségű gabonamoslékot eredményez, amelyet szintén állatokkal etetnek meg.
Ráadásul nagyon sok gabona nem váltja be a piac elvárásait. Erre vonatkozóan nincs megbízható globális statisztika, de saját kutatásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy a svéd zab- és árpatermés egyötödét-egynegyedét elutasítja a piac. A búza esetében folyamatos túlkínálat van a piacon, ami azt jelenti, hogy az emberi fogyasztásra termesztett búza jelentős része takarmányként kerül felhasználásra (alacsonyabb áron). Nyilvánvaló, hogy vannak olyan gazdálkodók, akik búzát, kukoricát, vagy árpát termesztenek állataik takarmányozása céljából. És vannak olyan árutermelők, akik gabonát termesztenek, főleg kukoricát, amely már a vetéskor a takarmánypiacra kerül. A globális statisztikákból nem lehet arra következtetni, hogy az állatok által elfogyasztott gabonából mennyi tartozik ebbe a kategóriába. Megalapozott sejtésem viszont, hogy valamivel több, mint a fele. Ezért nem teljesen helytálló az a kijelentés, hogy a gabona egyharmadát az állatok takarmányozására termesztik, csak azért, mert a gabona egyharmadát az állatok takarmányozására használják fel.
Az állatállomány, különösen a sertések gabonával való takarmányozása meglehetősen hosszú múltra tekint vissza és nem csak az Egyesült Államokban. A gabonák állati takarmányként való felhasználása bizonyos negatívumokkal rendelkezik, elsősorban azért, mert alacsony a fehérjetartalmuk. Ez azt eredményezte, hogy a sertéseket gabonával kellett „túletetni”, hogy elegendő fehérjét kapjanak. Ezek a sertések kissé lassan nőttek és elhíztak (egyébként úgy tűnik, ugyanez történik azokkal az emberekkel is, akik magas energiatartalmú, alacsony fehérjetartalmú ételeket fogyasztanak). Ez volt a hiányzó komponens az állati takarmányozásra használt gabonához – egy magas fehérjetartalmú takarmány a gabonák kiegészítésére. És így jöttek a képbe az olajnövények magjaiból az olajpogácsák.
A második világháború előtt a növényi olajok ritkák voltak. Ennek fő oka az volt, hogy az állati zsír, mint disznózsír, faggyú és különösen a vaj előállítása meglehetősen magas volt, a növényi olajok kellemetlen ízűek voltak és a melléktermékeknek nem volt piaci/gazdasági haszna. A feldolgozási fejlesztések révén azonban az olajok finomíthatók és szagtalaníthatók lettek, a melléktermékek pedig állati takarmányokká alakultak.
Az olajos növények, különösen az olajpálma és a szójabab termelése rendkívüli mértékben megnövekedett (lásd a grafikont). Amint az a táblázatból látható, a legtöbb olajos növény az állati takarmány jelentős részét is biztosítja. A pálmaolaj előállítása során a gyümölcsfürtök húsában pálmaolaj található, a súlyának körülbelül 19%-a. A magoknak, amelyek a súlyának 6%-át teszik ki, körülbelül a fele olaj. A szemekből származó lisztet takarmányként használják fel. Az üres (olajkitermelés utáni) gyümölcsfürtök magas víztartalmúak, és többnyire nem takarmányozásra használják, hanem visszaforgatják a szántóföldeken. A szójabab a legalacsonyabb olajtartalmú fő olajnövény, a lisztnek pedig magas a fehérjetartalma, így az olajos magvakból készült olajpogácsák etalonja. A repcepogácsa és a napraforgópogácsa is fontos takarmányforrás.
- * az olajpálma gyümölcsmaradványait némileg, de korlátozott mértékben takarmányként használják fel
- ** az olívaolaj kivonásból származó maradékot korlátozottan használják takarmányként
Továbbra is a sertés a gabona és olajos magvak első számú fogyasztója, de már a csirke is közelít. A csirke a gabonát jobban átalakítja hússá, mint a sertés. Az ipari növényi olajok és a csirketermelés „fejleményeinek” (állatgyógyászat, takarmány-kiegészítők stb.) kombinációja lehetővé tette a gabona- és olajosmag alapú, beltéri nagyüzemi csirketermelést. A csirke a luxusételből a legolcsóbb hús kategóriába került át, 1960-tól indult el a csirkehús versenye.
Szarvasmarhát gabonával etetni nehezebb volt. Először is, a takarmány húsra való átalakulási aránya sokkal alacsonyabb, mint a sertéseknél, vagy a csirkéknél, így mindig költségesebb. Másodszor, a szarvasmarhák nem alkalmazkodnak jól a gabona- és szójaevéshez, könnyebben megbetegednek, ha túl sokat kapnak, vagy hosszú ideig. Mindazonáltal, amíg a gabona és a szója ára olcsó, szarvasmarhákkal, különösen a tejelő tehenekkel és a hízómarhákkal etetik a legtöbbet. Világviszonylatban azonban a legtöbb húshasznú szarvasmarhát túlnyomórészt inkább legeltetik és takarmánnyal, illetve egyéb szálastakarmánnyal keverve etetik.
A növényi olajok megnövekedett fogyasztása együtt jár a sertés-, csirke- és tejtermékek megnövekedett fogyasztásával. A piacon a vaj és a margarin harca folyik. Termelési oldalon a margarin (növényi olajok) olcsó, mert az olajpogácsákat el lehet adni az állattenyésztési iparnak, beleértve a tejtermelést is, a vajat pedig olajpogácsák segítségével állítják elő. A növényi olajok nagyüzemi előállítása előtt a sertés zsírja majdnem olyan értékes volt, mint maga a hús, a sertés pedig sokkal, de sokkal kövérebb volt, mint manapság. Itt is szinergikus kapcsolat van a növényi olajok és a hús között. Az olajpogácsák lehetővé tették, hogy a sertéstenyésztők sokkal gyorsabban termeljenek sertéseket. Közben a hús is sokkal soványabb lett. Ily módon az olajos magliszt takarmányként való felhasználásából eredő csökkent állati zsiradék kínálat növelte a növényi olajok piacát is.
Egészében véve elmondható, hogy túlságosan leegyszerűsített vita folyik az állattenyésztésnek az élelmiszer- és mezőgazdasági rendszereinkben betöltött szerepéről. A melléktermékekkel, vagy másodosztályú gabonával történő takarmányozás józan paraszti ésszel érthető és az erőforrások jó felhasználását mutatja, valamint több élelmet ad kevesebb erőforrás felhasználásával, mint egy olyan rendszerben, ahol nem fogyasztanak állati termékeket. Másrészt, ha a fő termék előállítása káros folyamatokkal jár, akkor a melléktermék felhasználása ezt a káros termelést támogatja. A legtöbb gabona- és olajnövény termesztése intenzív és talajdegradációval jár, így valószínűleg jobb lenne, ha kevesebbet termesztenénk belőlük.
„De akkor mit egyenek az emberek?” – hangozhat el a kérdés. A válasz biztosan nem a globális statisztikákban keresendő, mivel a termelési környezet annyira eltérő. Ezen felül pedig sok százmillió farmgazdaság van, ahol az emberek napi döntéseket hoznak arról, hogy mit tegyenek, vagy mit ne. Egy kis tanyával rendelkező nyugdíjas mesterlövész számára a helyes döntés nem biztos, hogy ugyanaz, mintha egy kertészeti gazdaságot vezetnénk Hollandiában.
Forrás: https://gardenearth.blogspot.com
Fordította: Megyery Szandra
(Biokultúra 2023/2)