A Székely Géngyűrű

Haszonállat-fajtamentés a Kárpát-medencében

Magyarország világviszonylatban is kiemelkedő szerepet lát el a haszonállat-génmegőrzésben, ami a Kárpát-medencében kialakult, őseink által behozott, majd később itt honosodott – régies szóhasználattal: a magyar rög hatására magyarrá vált – fajták, fajtaváltozatok és tájfajták (ökotípusok) nagy számának köszönhető. A Haszonállat-génmegőrzési Központ (HáGK) kezdeményezésére, a Magyar Haszonállat-génmegőrző Egyesület (MGE) közreműködésével 2014-ben fogalmaztuk meg közösen a haszonállat fajtavédelemhez kapcsolódó GÉNGYŰRŰ Génmentési Programot, melynek célja a még megmenthető régi haszonállat-tájfajták, ökotípusok és változatok génbanki nukleusz (mag) populációinak kialakítása a Kárpát-medencén belül, elsősorban a jelenlegi vagy egykori eredeti élőhelyükön, másodsorban a Kárpát-medence más, a fajták tartására alkalmas területein. A program a Székelyföldön, Székely Géngyűrű néven kezdődött, helyi tenyésztők és szervezetek bevonásával és a felkutatott tájfajták génbanki szintű állományainak létrehozásával.

A Székely Géngyűrű tájfajtái

✓ A mokány szarvasmarha

A „mokány”, vagy románosan „mokanyica” elnevezés eredetileg a Kárpátokra jellemző, kistestű hegyi szarvasmarhát jelölte. Az időjárás viszontagságaival szemben ellenálló, ridegtartásra alkalmas mokány típusú szarvasmarha a Kárpát-medence ősi fajtája, írta Tormay Béla 1905-ben kiadott „Általános állattenyésztéstan” című munkájában.

A mokányt részben svájci borzderes szarvasmarhákkal keresztezték a XIX század végén, kialakítva a máramarosi hegyvidékre leginkább jellemző, ma kárpáti borzderesként ismert fajtát. Kovácsy Béla: „A szarvasmarha tenyésztése” címmel 1909-ben megjelent könyvében leírja, hogy a mokány marha kicsi és sötét darvas színű, főleg Erdély magasabb hegyvidékein terjedt el, azonban létszáma már a leíráskor is egyre apadt. Jó tulajdonságként emelte ki rendkívüli igénytelenségét és fáradhatatlanságát, mint igás állat. Évi tejhozamát 1000-1200 literre becsülte.

✓ A csángó (piros) tarka szarvasmarha

Az erdélyi tarka korai, hegyi változata. Tormay Béla a fent említett munkájában említi, hogy az 1880-ban elrendelt állami marhaösszeírást követően, az apaállatok hiánya miatt tenyészbikákat hoztak nyugatról, így elsősorban az ún. pirostarka jellegű típusok száma növekedett országszerte, míg a hazai fajták létszáma lényegesen csökkent.

Az erdélyi tarka az ősi változatokból, a mokány, a riska és a „czímeres magyar-erdélyi” fajta (a magyar szürke szarvasmarha erdélyi változata) keresztezéseivel alakulhatott ki és Marcel Matiuti 2010-ben írt tanulmánya szerint a mai Romániában is csak Erdélyre jellemző. Kistestű hegyi változatai elsősorban az ősi hegyi szarvasmarhák és az erdélyi pirostarkák keresztezéséből jöhettek létre.

Különösen szép, régi típusú egyedek találhatók a Kászonokban, a Gyimesekben és az Uz völgyében, ahol a legutóbbi időkig fajtatisztán szaporították. A Kárpátokon túli területeken ez a hegyi típus sem terjedt el, fajtamentése és tenyésztése csángó tarka szarvasmarhaként indokolt.

✓ Az erdélyi szálas juh (erdélyi racka, curkán)

A hazai génmegőrzésben gyimesi rackaként ismert szálas juh Erdély ősi fajtája. Elterjedtsége többhasznúságának (gyapjú, hús, tej) és ellenálló képességének köszönhető, jól megél a havasi legelőkön is. Nagyszámú állományai azonban egyre csökkennek, különösen a fekete színváltozat az, amely a Székely Géngyűrűben helyet követel magának.

Ide illő, jellemző példaként idézhetjük Fischer Károly Antal:

„A hunok és magyarok ‚fekete’ illetve ‚fehér’ elnevezésének megfejtése” című, 1888-ban kiadott munkáját, melyben a következőket írja: „A fekete hunok, azaz Attila népe s a fehér hunok, azaz Árpád magyarjai közt egyéb különbség nem volt, mint egy kis különbség a szókiejtésben s a ruházat színében; amazt, mint más népeknél is a távolság szülte, emezt pedig nyájaik gyapjának színe hozta magával. Melyik európai szűcsmester ne tudná, ha erdélyi birkabőrről van szó, hogy ez alatt fekete gyapjasat kell értenie s viszont, nézzen meg valaki egy magyarországi, akár ezrekből álló birkanyájat, s ritkán fog abban egy-két darab feketét vagy tarkát látni.”

Manapság már a fekete juhnyájak és az igazi szűcsmesterek is ritkák, a meglévőket keresni és védeni kell, s ez a mi dolgunk, „hasonszőrűeké”.

✓ Hegyi berke (cigája) színváltozatok

A sárga vagy vörös pofájú, fekete pofájú és fekete gyapjas hegyi berke a Kárpát-medencében az 1700-as években már biztosan jelen volt. Magyar Adorján a fajta cigája elnevezését a székely szó hangzóváltós alakjaként közli. Vándorló juhászok nyáron a hegyekben, télen a síkságokon tartották juhaikat. A történelmi változások, határzárások miatt a vándornyájak nem mehettek át a szorosokon, ezért a cigája változatok egy része elkülönült egymástól. Így maradhatott fenn hegyi berke tájfajtaként az őshonos cigájánk kovásznai sárga és fekete fejű, esetenként a csóré hasú és a teljesen fekete színű változata elsősorban a Kászonokban és Csíkban.

Kiváló tejelő és báránynevelő, finomgyapjas, jó alkalmazkodóképességű juh. Sajnos a keresztezések miatt ma már fajtatisztán egyre kevesebben szaporítják, fajtamentése nem halasztható.

✓ Az erdélyi szálas kecske

Erdélyben általában a havasi legelőkön, a juhokkal együtt tartják a kecskét. Az erdélyi tájfajta székelyföldi változatának megőrzése és tenyészeteinek kialakítása mindenképpen indokolt. Egyik viselkedésbeli jellegzetessége, ha teheti, a növények csúcshajtásait fogyasztja, vagy, ahogy a helyiek mondják „az esze az ágak hegyén jár”. A magyar parlagi kecskéhez hasonlóan az erdélyi szálas kecske is több színváltozatban fordul elő, felszaporításával és tenyésztésével a fontosabb színváltozatok (fehér, fekete, szürke, barna, tarka) a későbbiekben önálló fajtaként is tenyészthetők.

A szarvasmarha, a juh és a kecske székelyföldi tájfajtái mellett pozitív példaként kell említenünk egyes baromfifélék génmentését, amit a gödöllői Haszonállat-génmegőrzési Központ (HáGK) és a régi magyar baromfifajták tenyésztő szervezete, a Magyar Haszonállat-génmegőrző Egyesület (MGE) hosszú évek óta végez. Léva környékén gyűjtött ludakból a HáGK egy génbanki állományt hozott létre garammenti magyar lúd néven, melynek fajtabejelentése folyamatban van. Erdélyben, a Mezőségen és a Székelyföldön, egészen a Gyimesekig, a mai napig jellemzően előfordul a Kárpát-medencei parlagi pulykák egy különleges, fehér alapon általában fekete- vagy barnás tarka változata, amely talán az alföldi területekről időközben eltűnt fehér és fekete színű magyar parlagi pulykák örökségét is hordozza. A Géngyűrű Programban jelenleg a tarka erdélyi pulyka génbanki állományának kialakítása folyik.

A fajtamentési programok további céljai és lehetőségei

A Géngyűrűhöz hasonló önálló programként más szervezetek és tenyésztők további tájfajták és ökotípusok génmentését is végzik: a fent említett tájfajták mellett a régi típusú, kisebb testű erdélyi bivaly, a szívós munkaképességéről máig híres székely ló, a régi fajták felhasználásával Erdélyben kialakított báznai sertés és a bánáti lúd tapasztalataink szerint ma még megmenthető. A Székely Géngyűrű távlati célja az erdélyi mintaprogramok kiterjesztése a Kárpát-medence más térségeire, a még létező tájfajták felderítése és hasznosításuk szervezése érdekében.

A XX. századi és azt megelőző, a családok, közösségek önellátását jelentő paraszti életforma változásával és a külföldről behozott, nagy teljesítményű fajták elterjedésével a régi fajták gazdasági jelentősége fokozatosan csökkent, tenyésztésük megszűnt, nagyobb állományaik eltűntek. A megmenthető és tenyésztésbe vonható egyedek összegyűjtése, génbanki állományaik kialakítása, génmegőrzési programjaik kidolgozása és felszaporítása azonnali cselekvést igényel ahhoz, hogy a tájfajták és a bennük rejlő különleges és értékes tulajdonságok, a hozzájuk kapcsolható életmód és szokások ne tűnjenek el örökre, hiszen már ma is többnyire keverék (keresztezett) egyedeik fordulnak elő az eldugott hegyi legelőkön és falusi portákon. Ezért a génmentési és fajtavédelmi tevékenység hosszú távú sikere a megőrzött fajták XXI. századi feltételek közötti hasznosításának megteremtésében rejlik. Erre biztosítékot jelentenek a régi fajták öröklött tulajdonságai, termékeik különleges minősége, a természetadta tartási és takarmányozási adottságok és a helyi gazdákban még élő ősi tudás és szakértelem, ami nem hagyja veszni és tálcán kínálja új tenyészetek kialakításának feltételeit, az ökológiai gazdálkodásból származó, tájjellegű, kézműves és egészséges élelmiszerek termelésének ma még szinte „készen kapható” lehetőségét.

(Fotók forrása: Szalay I. szerk. 2017: Génbanki kutatások régi haszonállataink védelmében. Mezőgazda Lap- és Könyvkiadó, Budapest; HáGK, Gödöllő Szalay I. szerk. 2018: A Székely Géngyűrű. Mezőgazda Lap- és Könyvkiadó, Budapest; MGE, Gödöllő)

Szalay István – Barta Ildikó –
Emődi Andrea – Koppány Gábor
Haszonállat-génmegőrzési Központ (HáGK)
www.genmegorzes.hu
Magyar Haszonállat-génmegőrző Egyesület (MGE)
www.mgegodollo.hu
(Biokultúra 2018/6)