A víz az úr marad?

Szeszélyes évek – „ megtévesztett” gyümölcsfák?

Éltesebb korú gazdák, az időjárásra jobban figyelő emberek nehezen hiszik, hogy a nagy változások idejét éljük, amikor az a megszokott négy évszakos változások egymás után következnek, összemosódnak. Egyre több hír érkezik arról, hogy Magyarországon is változhat a termesztett és termeszthető gyümölcsfajok köre: egyesek szinte eltűnnek, mások pedig betörnek egyes vidékeinken: különleges gyümölcsök válnak termeszthetővő (füge, citrom, kumkvat, indián banán, pisztácia stb.). Ugyanakkor egyre nehezebb a minőségi almát, körtét, őszibarackot, szilvát és továbbiakat is termeszteni.

Melegednek az óceánok, tengerek vize, olvadnak a gleccserek, egyre gyakoribbak a tomboló viharok, a megszokott rendet követő évszakok. Számtalan állat- és növényfaj élettere változik, csak a leginkább változóképes egyedek tudják túlélni az új trendeket. Mindamellett a léghőmérséklet rekordokat döntő emelkedése, a szokásos csapadék-járás változása komoly gondot jelent a mezőgazdálkodásban. Az élő vízfolyásaink sem mutatják az évszázadok óta szokott trendeket. Meg kellett tanulnunk a villámárvizek, a pusztító aszályos időszakok beköszöntét, a hómentes teleket, meg a pergően száraz lombozatot a vegetációban, vagy ami az évelő fajoknál is nagy probléma: „nem akar a fák vegetációja leállni”…

A fenti bevezetést lehet nagyon szubjektívnak minősíteni, mégis a változások modellezésében az egyik domináns elem a víz, szerepe kiemelten fontos. A közelmúltban megjelent a Gyümölcsöző sokféleség könyv 2. bővített kiadása, melyben a „második honfoglalás” fejezetben épp a korábbi folyószabályozás történeti tapasztalatokra fókuszáltunk.

A fejezetcím megtévesztő lehet, ugyanis a nagyobb folyóink árterületén a mederszabályozások előtt, időbeli meghatározás nélkül is bizonyítható, hogy a Kárpát-medence
(kb. 320.000 km²) nagyobb része számos vadon termő gyümölcsfajnak termőhelye volt. Az alma, körte, cseresznye, meggy, szilva, dió, csepleszmeggy, mogyoró, ligeti szőlő megélt a folyók közeli erdőkben, ligetekben, esetleg a szigeteken.

Gyümölcstermesztésünk múltjának feltárásában a dunai szigetek, továbbá a Tisza, Körösök, Maros és a Dráva mente szolgáltatnak értékes adatokat.

Kiemelkedő a Tisza és mellékfolyóinak vidéke, a Fekete- és Fehér-Tisza egyesülése után a folyó meder esése 3,7 cm/km, vagyis lassú síkvidéki folyónk. Eredeti hossza 1419 km, majd a szabályozása után a 102 átvágás következtében 962 km-re rövidült, miközben a folyó 136 km-nyi új medret kapott. Az 589 km-es holtág ugyan visszamaradt, azonban a vízfolyás 6 cm/km-regyorsult. A Tisza 597 km szakasza esik ma Magyarország területére. A folyószabályozás után olyan jelenségeket ismertünk meg, mint a halhiány, szikesedés, belvizek jelene (akár 2023 telén), a keményfás ártári ligetek megfogyatkozása, eltűnése és természetesen a mederkép változása. Az egykori folyószabályozás célja volt a hasznosítható termőföldek arányának megnövelése, az árvízi veszélyek csökkentése és a víziút gazdasági kihasználása. 1884-ben az ún. Tisza törvény megerősítette és véglegesítette a folyó és mellékvizeinek helyzetét. A hullámtér és ártér jellegében megmaradt, de 1855-ben, 1888-ban, 1970-ben és 1980-ban mégsem lehetett a nagy árvizeket megakadályozni…

Ha a Kárpát-medence természeti viszonyainak történetét tanulmányozzuk, nagyrészt az Alföld igazi vadvízi ország volt, végtelen mocsarak, posványok, lápok, sárrétek, laposok, nádasok és tavak sora sajátos hálózatot alkotott. A természetes zátonyok és fokok a többlet víznek szabad folyást biztosítottak: a Bodrog, a Sárrét, a Tisza, a Berettyó, a Sebes- és Fekete-Körös ritkábban télvíz idején, gyakrabban a téli hóolvadás után zöldárakat okoztak. Igaz, szinte érintetlenül megmaradtak, mert bírták a nagy vizek okozta terhelést az olyan gyümölcsfajok, mint az alma, a körte, a szilva és a diófák.

Lippay János a Gyümölcsös kertben két helyen is foglalkozik az alföldi folyóink értékes gyümölcsöseivel, amit az egyre növekvő számú népesség megkímélt, szemben a keményfás ligetek fáival. „…a’ gyümölcs fák azon, hogy-nem-mint igyenes helyen: mivel a’ völgybe, és lapály helien közel egymáshoz állonak; azért a’ magok árnyékával egymásnak ártanak, a’ ki nem törtenik a’ dombos helyen, a’ hol à fáknak egy része fellyebb áll, más része alább. Innéd vagyon, hogy a’ szőlők lábjában, és a’ hegyek-alatt joban nőlnek a’ gyümölcs fák, és jobb gyümölcs-is terem, hogy-nem mint a’ sík mezőben. Jollehet a’ nagy folyo-vizek-mellet, és szigetekben, kiket az ár-viz éppen el nem fog, avagy ritkán, és kevés ideig, a’ föld-is nem csak iszapos: közönségessen szép gyümölcs fák, és jó gyümölcsök teremnek, mint a’ Duna s-Tisza-mellett, bővenn is.” Majd pedig tényként közli: „A Felföldön Bodrogközbe, a’ Szamosközbe, a’ Tisza mellett, a’ hol sok gyümölcs terem, egy övedzőig való vermet ásnak ott kinn a’ kertbe, száraz helyen, és szellőn, annak szélessége majd másfél ölnyi, hoszszasága három vagy négy, és a’ mint ki-akarja.”

A folyók mentén élők ki is használták, de szenvedtek is mind a nagy, mind a kis vizektől. 1751-ben 18 vármegye 854 települése beadvánnyal élt az árvizek egyre pusztítóbb hatásai miatt. Mezőgazdálkodás ugyanakkor sok termőterületet is kívánt, főleg a gabonafélék, kukorica és burgonya iránti kereslet növekedése következtében. 1770-ben Mária Terézia pedig vizsgálatot indított annak tisztázására, hogy a magyar búza miért olyan drága Ausztriában. A szállítási költségekben találták meg az okát, azért a Királyi Kamara erősen érdekelt volt a folyóink (elsősorban a Duna és Tisza) hajózhatóságának biztosításában. Máramarosból érkező sószállítmányok és a fa-usztatások biztosítása ugyancsak fontos érdek volt. Báró Orczy Lőrinc véleményünk szerint azért is a folyók szabályozása mellé állt, mert a Közép-Tisza vidéken, de a Felső- Tisza vidéken is már felértékelődött a különféle gyümölcsök táplálkozási és piaci szerepe.

Természetesen ekkora horderejű természetátalakítás, ami várt az Alföldre, nem ment viták, konfliktusok nélkül. Ma is Titel környékén szinte megáll a Tisza vize, ugyanilyen jelenséget idéztek elő egykor a vízimalmok: elmocsarasították a folyót. A kiélezett szakmai vitákban Vásárhelyi Pál (1795-1846) és Pietro Paleocapa (1788-1869) képviselte a fő álláspontot. A Mirhó-fok átvágása, majd visszaállítás után a Tisza szabályozás napja 1846. augusztus 27-ével kezdődött. Addigra már kialakították az árvízvédelmi és folyószabályozási társulatokat, de csak a szabadságharc bukása után folytatódott. A legnagyobb problémát a gátnak való föld biztosítása és odahordása jelentette; a frissen kiépített gátak védelme és folyamatos erősítése – még mai is – feladatként jelentkezett. Az ártéri és hullámtéri nyárfások, füzesek hajtástömege, rőzséje a rombolt oldalakon a gátak védelmét szolgálta és egyben tüzelőt is adott. Ahol azonban alkalmas területek maradtak, ott nemcsak az ártéri növénytermesztés, hanem a szőlő-és gyümölcstermesztés is fellendült.

A Tisza folyórendszerének változása mellett a Duna völgyének, szigeteinek pomológiai hasznosítására is érdemes figyelemmel lenni, még ha ez mára régmúlt hagyománnyá is vált. Andrásfalvy Bertalan monográfiáiban feldolgozta a dunai ártéri gyümölcstermesztést, amit régebben okkal az ártéri erdők részének minősített. Az áradásokból származó víz feltöltötte a talajt nedvességgel és főképp az alma, körte, szilva, húsos som, berkenye és a dió – Dunaföldvártól délre a szigeteken sajátos gazdálkodást teremtettek. Az ottani népesség megélhetését nagyban segítette a gyümölcsfélék haszonvétele. Andrásfalvy a szilvát a Dráva mentén tekintette vezető fajnak, mégpedig néhai Nyujtó Ferenc szóbeli közléseiből tudható, hogy cseresznyeszilvák (vadszilvák, myrobalánok) folyómenti erdőséget alkottak a II. világháború körüli években. Az Ormányság népének megélhetését szolgálták a vadszilvafák. Bőséges adatot dolgozott fel a szerző, de mert arra nincs lehetőség, hogy a Duna menti és a Tisza-völgyi ártéri gyümölcstermesztést összehasonlítsuk, inkább arra a nagy génbank kincsre hívjuk fel a figyelmet, amely még mindig jelen van a pionír egyedekkel az ártéren.

Andrásfalvy a 2007-ben megjelent kötetben mintegy húsz település elemzése alapján 56 alma-, 46 körte-, 19 szilva-, 7 cseresznye-, 8 meggy-, 4 őszibarack-, 2 sárgabarack, 14 dió változat jegyzékét adta. A lista szinte vad alakban a húsos somot, egrest és ribiszkét (amelyek vadon élt alakok voltak itt!), kányabangitát, berkenyéket, galagonyát, vadrózsát és sulymot is tartalmazta. Bizony jó lenne, ha génbanki ültetvényekben még meglenne a Métett-alma, Tök-alma, Vér-alma; Gyűszű-körte, Piros belű körte; Dancsi és Kenyérbél-szilva; Vérbarack; Lóggós cseresznye és a Fekete meggy. 180 fajta és változat van a jegyzékben és ennek közel a fele akkor begyűjtésre és elszaporításra került, a sárközi ültetvény még évekig megvolt, majd ugyanúgy az enyészeté lett, mint Bereczki Máté nagy fajtagyűjteménye, vagy a Kamaraerdei Erzsébet királyné fajtagyűjtemény.

Összefoglalva, a mára a Duna menti archaikus gyümölcs művelés a következő okok miatt hanyatlott le: a folyószabályozás, a Duna természetes mederváltozásai, a szövetkezeti gazdálkodás ellentétes stratégiája, a gyümölcsfajták felgyorsult és folytonos cserélődése, a művelésmód változásai, az életmód és a piaci igények átalakulása.

A Tisza-völgyi gyümölcstermesztés hagyományairól átfogó feldolgozást Bellin Tibor készített (2003). A szerző úgy látja, hogy az ártéri gyümölcstermesztésről a Tisza völgyében ugyancsak keveset tudunk. Ebben nemcsak a szeszélyes vízjárásoknak volt, vagy lehetett szerepe, hanem a sajátos népélelmezési igények változásának is. Pedig a Tisza, Szamos, Bodrog, Körösök, Maros ártere még ma is megfelelő talaj- és nedvesség-viszonyokat biztosítana. Bél Mátyás Szatmár vármegyéről írta, hogy sűrűn látni almát, körtét, szilvát, diót, amit szekereken vitte eladni. Nagybánya környékén a szelídgesztenye a sulymos tavakban termő vízigesztenyét jól bővítette. A Maros menti almás ligetek és a dió tájfajták gazdagsága megfelelő segítség volt az embereknek. Különösen a Felső-Tiszavidék az előbb említett terményekből bőséget kínált, amit az évszázadok során kialakult tárolási (vermelés), feldolgozási (lekvár, sajt, aszalvány és pálinka) és táplálkozási szokások az ártéren élőknek gazdagodást tett lehetővé. A közeli és távolabbi célú piacok pedig az árucsere gyakorlatát fejlesztette (vö. Viga Gyula kutatásaival), így a só, ásványkincsek és faanyag viszonylag ólcsón érhetett a távolabbi piacokra is.

A Tisza néprajzában Bellon listázta a legfontosabb fajtákat, néhány jellemzőjük megadásával. 64 alma-, 34 körte-, 18 szilva- és 6 diófajtát ismertetett. Az ártéri gyümölcsösök – még ha szórvány egyedekként is – számos pomológiai különlegességet képviselnek. „Érdekesebb” fajták: a 350 g-os Fontos alma, vagy a Cigány piros, Kenézi piros, Kormos alma, Selymes alma, Nyári savany, Sóvári és Véralma; Ananász, Csengő, Lútökű, Mézkörte, Szegfűkörte és Vérbélű körte, érdekesség, hogy ültették a Kieffer körtét is; a szilvafajták közül kiemelendő a Bódi, Berbencei, Panyolai, Penyigei, Nemtudom, Bóna-móna és Fosó szilva (nem azonos a myrobalánnal!), valamint a Milotai diók, Kődió és Tökös dió.

Az ártéren a gyümölcsök érését számon tartották-tartják és sok helyen őrzik az ismereteket. A Felső-Tiszavidéken szilvához (Nemtudom változatai), Nagykörűben a cseresznye, Csongrád környékén a meggy tájfajták művelése és hasznosítása még mindig nagyon jelentősnek tekinthető. De az elmúlt évszázad nem múlt el nyomtalanul, a Tarpa környéki húsos som, az ártéren egykor domináns cserje alkotó hamvas szeder eltűnőben van, mert agresszív özönnövények (gyalogakác, földitök stb., amerikai juhar) kiszorították azokat. Még az ’50-es években is a strandidénnyel összekapcsolva rendszeresen gyűjtötték a szedret lekvárnak, bornak…

Mégis a települések népesség megtartásában még mindig szerepet játszik az aszaló fajták begyűjtése, a szilvatermés összegyűjtése, mert a szatmári lekvár és a valódi szilvapálinka újra keresett cikk lett. Penyigén és Tarpán a szilva, Milotán a dió és Nagykörűn a cseresznye nemcsak gyümölcsvásárt, konyhai találkozókat, hanem kulturális rendezvényeket is feltámasztott. Örvendetes, hogy más régiókban is megindult a hagyományok feltámasztása.

Bellon és munkatársai a népi (ártéri) gyümölcstermesztés munka mozzanatait is tudták gyűjteni, aminek azért van jelentősége, mert az ártéri földek mára felértékelődtek, ahol az öntözés sem annyira fontos. Jelenleg inkább csak szóbeszédből adatolható borszőlő ártéri termesztése, pl. Szentes és Szegvár térségében.

Surányi Dezső
(Biokultúra 2024/1)