2019 máj 22

Álskorpiókkal a varroa atka ellen

0 Comment

A mezőgazdaság fokozott vegyszerhasználata és a varroa atka elterjedése az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb károkat okoz a méhcsaládok életében. A varroa atka ellen használt szerves savak szintén megterhelik a méheket. 2017-ben egy nyolc hónapig tartó kísérletben azt vizsgálták a kutatók, hogy az álskorpiók milyen módon vethetőek be a varroa atka ellen. Vizsgálták az atkahullás mértékét, és összehasonlították az álskorpiókkal betelepített fa és műanyag kaptárakban élő méheket. Az álskorpiókkal betelepített fa kaptárakban a lehullott atkák száma jóval alacsonyabb volt, mint az álskorpiók nélküli kaptárak esetében.

Korábban több kutató is felvetette már az álskorpiók, egészen pontosan a könyvskorpió (Chelifer cancroides) bevetését a varroa atkák számának csökkentésére, azonban a gyakorlatban ezt még senki nem kutatta. A könyvskorpiók régebben a kaptár lakói voltak, de amikor bevezették a gyalult, így teljesen sima fából készült, illetve később a műanyag (styrofoam) kaptárokat, nem találtak megfelelő búvó- és szaporodóhelyet bennük. Míg a méhészek fonott kasokban, vagy nyers fából készült kaptárokban tartották a méhcsaládokat, azok megfelelő életteret biztosítottak az álskorpiók számára is. A kaptár típusa tehát meghatározó az álskorpiókkal való együttműködés szempontjából.

Amennyiben a könyvskorpiók sikeresen megtelepszenek a kaptárban, vadászni fognak a méhatkára. Minden egyes könyvskorpió 1-9 varroa atkát képes elfogyasztani egy nap alatt. Van Toor DNS vizsgálattal is alátámasztotta a könyvskorpió (Chelifer cancroides) varroa atka fogyasztását a kaptárban.

Fontos azonban, hogy a könyvskorpiók számára megfelelő búvó és fészkelőhelyet biztosítsunk a kaptárban. Ezek az élőlények kedvelik a száraz környezetet. A kutatók ezért a műanyag kaptár helyett mindenképpen a fa kaptárok alkalmazását javasolják, mivel a műanyag építményekben túl magas a páratartalom. Kereteket is átalakítottak, ezeket durva, nyers fával töltik fel, ami megfelel az álskorpiók igényeinek.

Az első, Új-Zélandon végzett kutatások azt mutatták, hogy bár laboratóriumi körülmények között a vizsgált álskorpió faj (Nesochernes gracilis) fogyasztott varroa atkát és sikeresen szaporodott, azonban a méhek rövid idő alatt kiűzték a kaptárból. A van Toor által végzett későbbi vizsgálatok során is azt találták, hogy a varroa atka számát szignifikáns mértékben még nem tudták csökkenteni az álskorpiók segítségével. Ezek a kutatások azonban azt jelzik, hogy fontos volna minél pontosabb ismereteket szereznünk az álskorpiók táplálékszerző viselkedéséről és táplálékpreferenciájáról, valamint az álskorpiók élőhelyének megfelelő kialakításáról. Mindezek ugyanis kulcsfontosságú szerepet töltenek be az álskorpiók méhekkel való együttélésének sikerében, hogy hatékonyan szabályozzák a varroa atkák létszámát.

A vizsgálat módszere

Annak érdekében, hogy statisztikailag is alátámaszthassák a feltevéseiket, a kutatók 3 kaptárt helyeztek ki Hannover térségében 13 különböző helyszínre. Az egyik kaptár fa volt, melybe 150 darab álskorpiót telepítettek, a másik fából, a harmadik pedig styrofoamból készült.

A méhek varroa fertőzésének mértékét a lehullott atkák számának hetenkénti rögzítésével mérték. A lehullott atkák száma mutatta az adott család aktuális fertőzöttségi szintjét. 34 héten át figyelték az atkahullást.

Az álskorpiók

Kép balra: a könyvskorpió (Chelifer cancroides) készen áll a varroa atka elfogyasztására. Fotó: Torben Schiffers, Hobox; honey bee online tanulmányok, Hamburg.

A 13 kaptár darabonként 150 álskorióval való betelepítéséhez kb. 2000 állatra volt szükség. Mivel ezek üzletben nem beszerezhető jószágok, a környéken található gazdaságokban gyűjtötték össze őket. A gyűjtésre a legalkalmasabb helynek az állattartó gazdaságok számítottak, pl. az istállók feletti szalma és szénatárolók (különösen a birkahodályokban).

Az álskorpiókat üvegekben szállították és négy terráriumban helyezték el őket a kaptárba telepítés előtti időszakban. Az állatokkal együtt a táplálékot és az élőhelyet is biztosították számukra (széna, szalma, fatörmelék), így azok folytatták a táplálkozást. Emellett potenciálisan táplálékot jelentő anyagokat (pl. ezüstös pikkelykéket, poratkákat és portetveket) is elhoztak a gyűjtési helyről és ezeket szintén behelyezték a terráriumokba. A potenciális ragadozókat (pl. pókokat) lehetőség szerint kiválogatták.

Mindezek mellett az álskorpiókat vásárolt muslicákkal, viaszmolyokkal és viaszmoly lárvákkal is etették. A terráriumba tettek régi lépeket is, így a viaszmolyok sikeresen szaporodhattak és táplálékul szolgáltak az álskorpiók számára.

A terráriumban tartott álskorpiók, főleg a táplálékszegény időszakban előforduló kannibalizmusa okozott némi problémát a kutatók számára. Pontos számadatokkal nem rendelkeznek, de arra következtettek, hogy a terráriumokból a kaptárokba telepítéshez befogott könyvskorpiók száma végül alacsonyabb volt, mint a terráriumba behelyezetteké. (Későbbi vizsgálatok során kiderült, hogy a terráriumokban hosszú távon a szaporodás mértéke meghaladja a kannibalizmus mértékét.

A kaptárok

A kaptárok megtervezésénél a kutatók célja az volt, hogy a méhek és az álskorpiók közös életéhez megfelelő környezetet biztosítsanak, de a lehető legkevesebb változást okozzanak a méhek számára. Fontos volt az is, hogy a projekt sikere esetén, az átálló méhészeknek csak kisebb változtatásokat kelljen végezniük.

A kedvezőbb nedvességviszonyok miatt a kutatók fa kaptárokat választottak. A lépek mellett az álskorpiók számára fészkelő és búvóhelyet kellett kialakítani. Mivel az álskorpiók rejtett életmódot folytatnak, fatörmelék, szalma alatt, célszerűnek látták, ha ilyen részeket alakítanak ki a kaptárban, megtöltve ezeket szalmával, törmelékkel és száraz, nem túl korhadt fával, fakéreggel. Ezeket a kereteket a kaptár széleihez közel helyezték el, 6×6 mm-es dróthálót használtak hozzájuk, és megtöltötték az említett anyagokkal.

A kaptárokat kissé átalakították, az elülső és hátsó részt részben kifűrészelték, majd egy új falat helyeztek fel rá kívülről, a közte hagyott rést pedig feltöltötték az említett anyaggal. A réseket lezárták, belülről pedig egy dróthálóval biztosították, hogy a töltőanyagot nem takarítják ki a méhek a kaptárból. Ez a változtatás még vízmentesebbé tette a kaptárokat és javította a hőszigetelést is.

A 13 kísérleti helyszín Hannover körül helyezkedett el, különböző ökoszisztémákban: kertekben (3), városi parkban (2) réten (1), vadvirágos sávokban (2), ugar területen (2), erdőben (2) és a városban egy iskola területén (1). Minden tesztállomáson elhelyezték egymás mellett a három különböző kaptárt.

A lehullott atkákat és egyéb anyagokat hetente gyűjtötték össze a kaptárok aljából, és nagy gonddal végezték ezek vizsgálatát.

Eredmények:

Végül 9 tesztállomás maradt, ahol a vizsgálat időtartama alatt, a 22-től az 52. naptári hétig végig tudták vizsgálni a lehullott varroa atkák számának alakulását.

Az eredmények az egyéb, atkahullásra vonatkozó szakirodalmi forrásokban közöltekhez hasonlóak. A legnagyobb atkahullást szeptemberben tapasztalták, ami a kora nyári legnagyobb fiasítás és népesség következménye.

Az álskorpiókkal betelepített kaptárokban kevesebb atka hullott, mint a hagyományos fa kaptárokban, a legnagyobb atkahullást pedig a styrofoam kaptárban tapasztalták.

A jól megalapozott eredmények alapján kijelenthető, hogy az a statisztikailag szignifikáns eredmény, miszerint a könyvskorpiók lakta kaptárokban alacsonyabb a varroa atka fertőzés, nem tekinthető véletlennek, vagy mérési hibának. Statisztikailag is igazolták tehát, hogy a varroa fertőzés hatékonyan csökkenthető az álskorpiók megfelelően előkészített kaptárokba való telepítésével.

Fordította: Nagy Judit
Forrás: www.beeculture.com
(Biokultúra 2018/6)

[top]