Az avarszint szerepe a közönséges takácsatka elleni védekezésben

A világon mindenütt az almaültetvények növényvédelmében az atkák, különösen a takácsatkák elleni védelem sikere egyes években meghatározó jelentőségű. A kártevő atkafajok elleni eredményes védekezés egyaránt történhet kémiai és biológiai növényvédelemi módszerekkel is. A takácsatkák (Tetranychidae) fajai elleni védekezés tervezésekor a fajok biológiájának, etológiájának ismeretét is jól hasznosíthatjuk. A figyelmet érdemlő, kulcsfontosságú tényezők közül kiemelhetjük a fajok telelőhelyének, tápnövénykörének, a természetes ellenségeinek ismeretét, továbbá a rezisztencia kialakítására való hajlamát.

A lombkoronában a közönséges takácsatka (Tetranychus urticae) egyedsűrűségét számos tényező befolyásolja, jelen írásomban a gyomszint, az ott elszaporodó atkák és azok onnan történő elvándorlásának szerepét szeretném kiemelni.

Néhány tengeren túli kutatási eredmény azt láttatja, hogy az alma levelein kialakuló takácsatka-egyedsűrűséget erőteljesebben befolyásolja a T. urticae lombkoronába vándorlása, mint akár a ragadozóatkák tevékenysége, vagy maga az időjárás. A jelenség természetesen nem csak az almaültetvényekben hangsúlyos. A közönséges takácsatka lombkoronába vándorlásának biológiai hátterében leginkább az ültetvény avarszintjében kimerülő táplálékforrás áll. A vándorlás mértékében eltérést jelenthet a különböző gyomszabályozási módszerek alkalmazása. Régóta tudjuk, hogy a gyomok nagyfokú károsodása, a hőség és a szárazság, esetleg a gyomirtó szerrel történő kezelés következtében pusztuló növények a takácsatkákat vándorlásra késztetik. Általánosságban azonban mégsem jelenthetjük ki, hogy a gyomosodás, illetve a sorköz füvesítése eleve megnöveli a takácsatka veszélyt, ugyanis az egyes gyomfajok eltérő mértékben kínálnak élőhelyet a közönséges takácsatka számára. A teljesség igénye nélkül hadd nevezzek meg néhány gyomnemzetséget, melyek e tekintetben három csoportba sorolhatók. Veszélytelennek minősíthetők a tarackbúza, a rozsnok, a muhar, a csenkesz, a bakszakáll, közepes veszélyt jelentenek a disznóparéj, pitypang, perje, keserűfű és veronika fajok, míg a legveszélyesebbek a szulák, a here, a kakaslábfű, az ujjasmuhar és a selyemkóró fajok, ezeken óriási egyedszámban figyelhetők meg olykor a kétfoltos takácsatka populációi.

A takácsatkák elleni védekezés elemzésekor meg kell említenünk, hogy az akaricidekkel szembeni rezisztencia kialakulásában jelentős tényező lehet a gyomszintre jutó hatóanyagok lombkoronához mért kisebb mennyisége is.

Az almán károsító atkák elleni biológiai védelem területén a Phytoseiidae családba tartozó ragadozó atkafajok már bizonyították kiemelkedő szerepüket, a világ legfontosabb almatermesztő körzeteiben egyöntetű figyelmet érdemeltek ki. A leggyakoribb fajok az európai ültetvényekben a Typhlodromus pyri és az Amblyseius andersoni, emellett az Euseius finlandicus és a Kampimodromus aberrans is gyakran előfordul. Az A. andersoni fajnak a piros gyümölcsfa-takácsatka (Panonychus ulmi), továbbá az almástermésűek levélatkája (Aculus schlechtendali) korlátozásában kiemelkedő szerepe van.

Ragasztott fatörzs

A Budapesti Corvinus Egyetem Rovartani Tanszékén a kártevő atkák környezetkímélő korlátozásának lehetőségeit kutató munkánk keretében az avarszintben és a gyomokon előforduló takácsatkák szerepét kívántuk néhány vizsgálattal górcső alá venni. Kíváncsiak voltunk, hogy a gyomokon elszaporodó atkák milyen mértékben befolyásolják a lombkoronában kialakuló egyedsűrűséget. Vizsgálatunkat több üzemi almaültetvényben is elvégeztük.

Módszerünk a következő volt: a parcellák kijelölését követően az almafák törzsét nem száradó ragasztóanyaggal kezeltük, annak érdekében, hogy a gyomokon élő atkák ne tudjanak a vegetációs idő során a lombkoronába vándorolni. Az atkák lombon kialakuló egyedszámát pedig hetenként, levélmintákkal figyeltük meg. Kezelésünk a kontroll parcellához (itt az atkák szabadon vándorolhattak a törzsön keresztül) képest szignifikáns különbséget idézett elő az almaültetvényeinket meghatározó növényevő és hasznos atkafajok populációinak alakulásában. A kontroll parcellákban a közönséges takácsatka egyedszáma elérte a levelenkénti 17-et, mely a védekezési küszöbértéket már meghaladta. A kísérlet eredményességének elérése miatt akaricides kezelés ugyan nem történt a területen, de az üzemi ültetvényben a takácsatkák ilyen mértékű elszaporodásakor nem halasztható a növényvédőszeres kezelés.

Kezelt parcella

Azokon a fákon, amelyeken megszüntettük a gyepszint és a lombkorona közti kapcsolatot megteremtő törzs alkalmasságát az atkák vándorlására, szignifikánsan kevesebb takácsatka károsította a leveleket. Ez esetben egyedszámuk nem érte el a védekezési küszöbértéket (1. ábra).

1. ábra. Közönséges takácsatka (Tetranychus urticae) egyedszámának alakulása
a ragasztott törzsű és a kontroll almafákon (Soroksár, 2009)

Feltételezzük ennek okán, hogy a lombkoronában telelő takácsatkák a gyep-, vagy avarszintből a vegetációs időszak során érkező utánpótlás nélkül nem képesek nagymértékű tömegszaporodásra. Az ültetvények avarszintjének művelése és állapota tehát meghatározhatja a takácsatkák elleni védelem sikerét. A fatörzs nem száradó ragasztóval történő kezelése feltehetőleg más ízeltlábúakra is hatással lehetett, így a hangyákra és a vértetvekre is. A ragasztózás jelen vizsgálatunkban csak azt a kísérleti célt szolgálta, hogy a gyomokon élő, majd a lombkoronába vándorolt takácsatka-populáció hatását képesek legyünk felmérni. A kezelésnek tehát mellékhatásai is lehetnek, melyek további vizsgálatok tárgyát képezik.

Eredményeink alapján hangsúlyozzuk olyan soralja-művelés bevezetését, mely fontos szempontnak tekinti a takácsatkák lombozatba vándorlásának gátlását, illetve a takácsatkák soraljában történő elszaporodásának megakadályozását. Ez természetesen a fák ágain-vesszein, pete alakban telelő piros gyümölcsfa-takácsatka egyedsűrűségére nincs hatással.

Szabó Árpád Ph.D. BCE
Rovartani Tanszék
(Biokultúra 2010/5)