2019 okt 29

Búcsú dr. Szőke Lajostól

0 Comment

Dr. Szőke Lajos 1946. december 31-én született ikertestvérével, Józseffel együtt, akit még élete utolsó napjaiban is büszkén emlegetett. Erika nővére is jelentős szerepet töltött be életében. Balázs, Bálint, Szilárd és Szabolcs édesapja, illetve Rita szerető nevelőapja, valamint 9 unoka szeretett nagypapája. Mind hivatása, mind családja nagyon fontos volt számára és mindkét helyen kitűnően megállta a helyét. Soha nem mondott nemet, mindenkit önzetlenül segített ahogy csak tudott, kérni és elfogadni nem szeretett, csak adni és adni.

Két héttel ezelőtt pénteken én nem csak édesapámat vesztettem el, hanem tanáromat és sok szempontból példaképemet is, akire mindig felnéztem. Nem csak felnevelt, megtanított biciklizni és egyéb apai feladatait látta el, hanem támogatott céljaimban is, szinte erején felül segített és oktatott, hogy elérhessem, amit akarok. Mikor megosztottam vele álmaimat, ő azokat nem csak meghallgatta, hanem továbbvitte, sajátjává tette őket és azon volt minden percben, hogy valóra váljanak.

Valóra is váltak. Mert ott volt mellettem és terelgetett. Akkor is mellettem volt, mikor fejembe vettem, hogy Dániába költözök és tudta, hogy nem fogunk gyakran találkozni, hogy megnő a távolság közöttünk. De támogatott, mert önzetlen és segítőkész volt. Még akkor is mellettem volt, mikor mindenki tudta, hogy életem legnagyobb baklövését követem el.

Tőle tudom, amit tudok a szőlészetről, borászatról és – amiért a leghálásabb vagyok – a biogazdálkodásról és környezetvédelemről. Mert ez vált életem mozgatórugójává és bár tudásom töredékét képezi az övének, örülök neki, hogy valamilyen formában továbbvihetem irányvonalát.

Nagyon vigyázott rám, mikor tinédzser voltam. Más szülők óva intik a gyerekeiket az alkoholtól, mondván: „Nehogy berúgjá’ fiam!” Ő viszont egy teli hátizsákkal küldött el otthontól, amit borral és pálinkával pakolt meg és csak annyit fűzött hozzá: „Ezeket igyátok legalább fiam, mert ezek jó borok!”

Mint említettem, tanárom is volt. Szó szerint. Mikor először ültem be az előadására közel 100 másik diákkal, elfogott egy olyan szintű büszkeség, amit bizony kontrollálnom kellett, nehogy felugorjak és elkiáltsam magam: „Az én apukám!”

Máskor pedig, mikor családi körben borozgattunk, kíváncsiságból kérdeztem tőle valamit a borról, amitől nem vártam egyebet, mint egy-két mondatos választ kötetlen beszélgetés formájában, e helyett viszont előbújt belőle a „professzor úr” és egy 5-10 perces előadást tartott a témában olyan hivatalos és választékos nyelvezetben, hogy erősen koncentrálnom kellett, hogy értsem minden szavát. A második pohár bor után inkább csendben maradtam, nehogy lelepleződjön előtte, hogy igazából nekem nincs minden annyira a kisujjamban, mint neki.

Mind hivatása, mind családja nagyon fontos volt számára és mindkét területen kitűnően megállta a helyét. Soha nem mondott nemet, mindenkit önzetlenül segített, ahogy csak tudott, kérni és elfogadni nem szeretett, csak adni és adni. Ez érvényes mind magánéletére, mind szakmai kapcsolataira, úgyhogy ezt az oldalát a jelenlévők nagy része biztosan ismeri. Amit nem mindenki tud – mert a professzor úr gúnyája alól szakmai körökben ritkán kandikált ki a humoros oldala –, azok az aranyköpései, sajátos szófordulatai, melyek eleinte nap mint nap megmosolyogtatták a családot, később viszont családi nyelvjárássá vált, hogy például mikor tisztálkodni készült, ő nem fürödni ment, hanem „pocsolni”. A tévét nem kikapcsolta, hanem „kinyomta a szemét”, amikor pedig kis nyugalomra vágyott és nem akarta, hogy telefonon keressék, akkor „megfojtotta” a készüléket. A Szőke családban nincs kábel, vagy vezeték. Itt minden ilyen és ehhez hasonló az „tyúkbél”.

A kikapcsolódást számára az unokái jelentették. Nem mindegyikkel volt sajnos napi kapcsolatban, de mindegyikkel úgy foglalkozott, mintha csak tegnap találkoztak volna. Úgy játszott velük, mintha egyidősek lennének. Kirándulni, kalandozni vitte őket és játékosan ismertette meg velük a természet csodáit. Engedte, hogy kibontakozzanak, fantáziáljanak és ez szoros kapcsolatot alakított ki köztük.

Édesanyámat, Évát is szerette és segítette. Átéltek együtt sok vidám, boldog és örömteli évet, de volt köztük kihívással teli, nehézségekkel megspékelt és kudarcos is. De kitartott, nem adta fel és átküzdötte magát ezeken, mert a végső cél lebegett a szeme előtt: másoknak segíteni, jót tenni, értéket teremteni. Önzetlensége már-már kihívást jelentett édesanyámnak, mert mikor például szeretetét akarván kifejezni, fejedelmi vacsorával várta haza férjét, édesapám első gondolata az volt, hogy „azt hadd egyék a gyerekek” és megnézte van-e valami romlásnak indult maradék amit – szójárása szerint „el kell pusztítani”. Ha nem volt, akkor evett a friss vacsorából egy „madár adagot”, viszont ha volt valami romlandó, akkor sikerült 3 adagot is belapátolni, miután csak annyit mondott: „Na, pukk!”

Édesanyám külön köszönetét szeretné neki kifejezni az összes gyermekéért, mert ahogy mondta: „Mind csodálatos!”

Szerencsésnek tartom magam, hogy egy ilyen ember bocsájtott utamra, és azért is, mert vele lehettem nem csak a jóban, hanem a rosszban is. Sajnos nem volt időm és alkalmam visszaadni neki mindazt, amit tőle kaptam, és néha úgy érzem későn kaptam észhez, hogy törleszteni kéne, mert megérdemli.

El voltam túlságosan foglalva magammal, az előre haladással, a jövővel és nem néztem vissza. Nem láttam, ki és kik által jutottam ide. Azt hittem, ez az én érdemem – de nem. Ez nagy részben a szülők érdeme. Örülök, hogy ott lehettem édesapámmal betegsége kezdetén és segíthettem, ahogy tudtam, de sajnálom, hogy nem köszöntem meg neki, és nem adtam hálát azért, amit tőle kaptam.

Fogadja meg tanácsomat, aki úgy érzi hasonló helyzetben van, mint én: törlessz! Adj hálát, és segíts annak, aki felnevelt és utadra bocsájtott. Amíg nem késő…

Nagy értéket veszítettünk. De örüljünk annak, amit eddig kaptunk tőle. Örüljünk mindannak, amivel ezt a világot gazdagította. Mert nem csak a családjáért tett sokat, hanem az egész országért mindazzal a tudással, amit átadott és segített több száz, vagy merem kijelenteni, több ezer embernek a szakmában. Ahogy dr. Roszík Péter úr, a Biokontroll Hungária Nonprofit Kft. ügyvezetője fogalmazott: „ő a bioszőlészet és bioborászat szülőatyja” és tanítása még sok éven keresztül terjedni fog mindazon könyvek által, amiket az évek során megjelentetett.

Sokáig őrizzük emlékét és köszönjük, hogy volt nekünk!

Szőke Szabolcs


Kedves Gyászoló Család, Barátok, Ismerősök, Kollégák!

Három hete kaptam a megdöbbentő, akkor hihetetlennek tűnő hírt, hogy Lajos menthetetlenül beteg, rá három napra már a halálhíréről értesítettek. Nem tudtam elképzelni, hogy az az egészséges, terveket szövő, és a jövőt annyira akaró ember nincs többé. Nemrég, néhány hete ajándékozott meg Bioszőlő és biobor című könyvével, amit oly szeretettel és büszkeséggel nyújtott át.

Egy ilyen hír hallatán megbénul az ember, összezavarodnak gondolatai és nem tud mással, mint a tragédiával foglalkozni. Elővettem Lajos könyvét, kinyitottam, és az első oldalon ott állt: „Terbe István barátomnak őszinte tisztelettel: Lajos”. Elérzékenyültem, ami az utóbbi időben egyre gyakrabban megtörténik velem. Belelapoztam az igényes, sok-sok színes képpel gazdagon illusztrált munkába és megelevenedett személye, életpályája. Noha mindig tudtam, hogy szakmájában a legjobbak közé tartozik, mégis bámulattal olvastam a kutatási eredményeit, publikációinak hosszú sorát, az előadásainak tömegét, a kiváló kollégák és szerzőtársak nevét.

A könyv jól tükrözi, hogy a szőlészeti szakmának teljes elhivatottja volt. Szinte minden kutatási téma érdekelte. 1997-ben, amikor az Országos Szőlészeti és Borászati Kutató Intézetet átszervezték, és a Központot Kecskemétre telepítették, akkor Lajos is átköltözött Egerből Kecskemétre. Ekkor már nagy gyakorlattal rendelkezett, így az új intézetben megkapta a Szőlészeti Főosztály vezetését. Az Agrotechnikai Osztály, a Szőlőnemesítési és Fajtafenntartási Osztály, a Növényélettani Osztály, a Növényvédelmi Osztály, valamint a Szőlészeti Kutatásokat kiszolgáló Központi Labor tartozott a vezetése alá. Nem csak a tápanyagokkal és azok hasznosulásával foglalkozott, klónszelekciót is végzett több borszőlőfajtával.

Az óriási feladat mellett részt vett az Intézet Szaktanácsadói Csoportjának munkájában – talán ez volt az a tevékenysége, ami legközelebb állt a szívéhez, egyéniségéhez:

Egy debreceni kiszállást követő hazafelé úton mondta: „Az új eredményeket minél előbb kivinni az intézet falai közül a gazdaságokba és azt közérthető módon megfogalmazva átadni a termesztőknek!”

A laboratóriumi vizsgálatok során begyűjtött rengeteg analitikai adat és azok elemzésének birtokában, elismert szakemberként tekintettek rá a termesztők az egész országban.

Megunva az intézet többszöri átszervezését, az oktatói pályára lépett, előbb Gyöngyösön, majd Kecskeméten tanszékvezető főiskolai docensként és tanárként, később több egyetemen és főiskolán, így Debrecenben, Nyíregyházán, Budapesten és Keszthelyen óraadóként oktatta a szőlőtermesztést.

Korábbi – tápanyag gazdálkodással kapcsolatos kutatási munkái alapján, mely témáját képezte egyetemi doktori és kandidátusi dolgozatának is – részt vett a Magyar Tudományos Akadémia Talajtani és Agrokémiai Intézetével – a szabadalmi védelmet élvező – „PRO-PLANTA” tápanyag-gazdálkodási szoftver kidolgozásában. Ennek részeként a szőlő tápanyag-gazdálkodását maga szerkesztette meg.

Tekintélyes nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett. Német, osztrák, cseh és szlovák szakemberekkel fejlesztették ki a „GALATI VITIS” számítógépes növényvédelmi előrejelző programot.

Szívügye volt a környezetvédelem, már 30 évvel ezelőtt elkezdte az ökológiai szőlőtermesztés hazai megszervezését. Kapcsolatot alakított ki, és együtt dolgozott a Biokultúra Egyesülettel, számos közös pályázatot nyertek.

Dolgozataiban, tudományos és szakmai cikkeiben jól nyomon követhető kutatási eredményei, nemzetközi kapcsolatai. A közel 400 publikációból 70 db idegen nyelven jelent meg. 15 könyvet és jegyzetet készített, mint szerző és társszerző, ebből 3 idegen nyelven íródott.

Egy átlagos ember 60-as éveinek végével nyugalomba vonul, pihen, emlékeiből él. Lajosnál ez másként alakult. Szőke Bio KFT néven családi vállalkozást alapított, amelynek fő tevékenysége a kutatásfejlesztés, de ennek keretében fiával kertgondozást, kertfenntartást és szaktanácsadási szolgáltatást is végeztek. Nem kis munkával – adatszolgáltatás céljából – az Országos Meteorológiai Szolgálattal és a Pannon Egyetem Kutató Csoportjával közösen meteorológiai, obszervatóriumi műszereket telepített gazdaságukba.

Kedves Lajos!

Végig gondolva munkádat, eredményeidet, és ha szabad a kifejezést használni: életfilozófiádat, talán leginkább a következő idézet kívánkozik a megemlékezés végére: „Időt kell szakítani az embertársaidra. Tégy valamit másokért, ha még olyan apróságot is, olyan valamit, amiért nem jár fizetség, csupán az a boldog érzés tölt el, hogy megtehetted.”

Kedves Gyászoló Család, Barátok és Ismerősök!

Itt abba kellene hagynom Lajos eredményeihez képest meglehetősen szűkre és szürkére sikerült méltatást, de egy fontos magyarázattal tartozom Önöknek. Miért én, a kertészeti szakma egészen más ágában tevékenykedő tartom a laudációt? Lajosnak évfolyamtársa, csoporttársa, sőt a kollégiumban 4 éven keresztül szobatársa voltam. A jelenlévőkkel, Varga Pistával, Séllyei Gabival és Takátsy Tamással, valamint már közülünk 5 éve eltávozott Lisicza Pistával mindig csodáltuk Lajos szorgalmát, akaratát, igyekezetét és kitartását. Irigyeltük azt az alázatot és tiszteletet, amit a szakmája, a szőlészet iránt tanúsított. Egyéniségére és munkájára gondolva Ady sorai jutnak eszembe: „Ami fél azt ne fogadd, egészet adj és egészet akarj!”

Lajos! Még néhány hete nem gondoltam, hogy Tőled is ilyen hamar és végleg el kell köszönnöm. A Te földi utad volt rövidebb, az enyém maradt a hosszabb, s nekem jutott osztályrészül, hogy emlékekből a család, az ismerősök, a kollégák és a barátok nevében koszorút kössek számodra.

Terbe István
(Biokultúra 2019/4-5)

 

[top]