Elődeink nyomdokain

Tarlóvirág termesztése méhes közelében

„A bölcs természet iránt nagyon hálásak lehetünk mi méhészek. Eltekintve a nagy haszontól, a tarlóvirág mégis olyan gyom, amelyre egy földmívelő sem haragszik – mert a kapás földben csak ritkásan kél, mintha nem akarná bosszantani a földnek mívelőjét, de csak azért marad veszteg, hogy aztán annál tömegesebben kelljen az árpa és rozs földben. Ezeken azonban semmikép sincs kárára a vetésnek. Ismétlem a tarlóvirágot mint gyomot szidni nem hallottam még gazda által.” (Uhlárik Sándor néptanító, 1916)

Féja Géza az 1937-ben megjelent Viharsarok c. művében így jellemzi a nevezetes alföldi vidéket: „A táj nagyjából ma is a végtelen gabonatáblák földje s aratás után a kopasz tarlók vigasztalására tengerré nől némely esztendőben a setétkék szarkaláb s a hófehér tarlóvirág”. Az elmúlt tíz év során többször is lehetőségünk adódott, hogy keresztül-kasul bejárjuk az Alföldet a nyárutói gyomvegetációt tanulmányozva, de mindössze talán 2-3 alkalommal tárult szemünk elé olyan kisebb méretű tarló, ahol figyelemre méltó mértékben virult a tarlóvirág (Stachys annua). Ugyan a faj, mely tarló tisztesfű néven is ismert, nem veszélyeztetett – hisz szálanként még többfelé előfordul –, de gyakorlatilag országszerte nyoma veszett a meszes, kötött talajokon egykor kiterjedt, szőnyegszerű állományainak.

A Dunántúlon a 90-es években és az ezredforduló tájékán még beszélhettünk társulás-szintű jelenlétéről, de az elmúlt 15 év során már ott is jóval előbbre időzítik a tarlóhántásokat. A Kárpát-medencében egyedül talán még a szerbiai Bácskában léteznek erősebb populációi, ahol Molnár Zsolt botanikus 2018-ban figyelt fel nagyméretű állományaira. Ez lehet a magyarázata, hogy egyes vajdasági méhészetek termékskálájában még napjainkban is fellelhető a tisztesfűméz.

Hajdanán a tarlók nemcsak a méheknek, de az apró- és lábasjószágnak is kiváló legelőt szolgáltattak. Márkus Zoltán „A tarlóföld virága” c. írásában ekképpen érzékelteti a tisztesfüves szántón való pásztorkodás letűnt hangulatát: „Gyermek- és ifjúkoromban rengetegszer jártam tarlóföldeken, amelyek némelyikét szinte beterítette a tarlóvirág. Amikor learattunk egy dűlőt, a torzsák közt sápadtan lapult, majd fényhez jutva igen hamar megnőtt és kiteljesedett. Elhullott kalászszedés meg libalegeltetés közben, különösképpen pedig a vadmuhar megerősödése után, amikor szarvasmarhákat őriztünk, már teljes pompájában díszlett a tarlóvirág. Látványa, illata kárpótolt a kalászosok szikkadt töveinek kemény szúrásaiért.”

Az 1990-es években még imitt-amott legeltették a tisztesfűben gazdag tarlókat. Egyes források szerint a növény jó takarmánya volt a juhoknak, ámbár némely krónikák arról számoltak be, hogy csípős íze miatt a tarlóra járó haszonállatok más fajokat preferáltak, a tisztesfüvet csak végső esetben legelték le.

Mint az eddig bemutatott idézetek is sejtetik, a tarlóvirágot általában nem tekintették „kártékony gaznak”, visszaszorulása mégis elkerülhetetlenül bekövetkezett. Ennek fő oka a korai tarlóhántás, amely az intenzív növénytermesztés elmaradhatatlan kelléke, de az ökológiai gazdálkodásban is fontos szerepe van a gyomok és kártevők féken tartásában.

Mindazonáltal fontos hangsúlyozni, hogy a tisztesfüves tarlók maradványai a legutolsó olyan élőhelyszigetek közé tartoznak, ahol ritka gyomok, vadon élő beporzók és veszélyeztetett madarak találnak menedékhelyet és táplálékforrást az egyre sivárabbá váló szántóföldi agroökoszisztémákban. A tarlóvirág állományainak megóvására már 2010-ben is tettünk javaslatokat, de indítványunkat sajnos nem követte különösebb szakmai érdeklődés. Egy évtized elteltével most négy népszerűsítő cikkben is szeretnénk felhívni a figyelmet a növényre, abban reménykedve, hátha ezúttal elindul egy szélesebb körű összefogás. Az Élet és Tudomány folyóiratban nemrégiben a faj vándorméhészettel összefonódott kultúrtörténeti jelentőségéről és visszaszorulásának krónikájáról tudósítottunk. A Méhész újság hasábjain beszámolunk a tarlómézkészítés felelevenítése érdekében tett kísérletünkről, a Méhészet lapban pedig javasoljuk a „tarlóvirágos tarló megőrzése” c. előíráscsoport felvételét az agrár-környezetgazdálkodási programokba. Üdvös lenne a tarlóvirág néhány állományának fenntartása szántóföldi környezetben, de ezzel párhuzamban az is nagy előrelépést jelentene, ha méhészetek környékén újra termesztésbe kerülhetne. Ezért ebben a cikkben csokorba szedtük azokat a rég elfeledett szemelvényeket, melyekben hajdani méhészek adtak útmutatót a tarlóvirág termesztésére. Mindazonáltal – mint ahogy az alább kronológiai sorrendben rendezett szemelvények némelyikében is olvasható – termesztésének egyik legfőbb akadálya a növényről történő magfogás nehézsége. Amennyiben ennek technikai eljárását sikerülne kidolgozni, a növény vetőmagjának forgalmazása és vetett méhlegelőként való hasznosítása ismét fellendülhetne.

A tarló tisztesfű kultiválásának hasznosságáról elsőként 1887-ben, a Magyar Méh folyóirat „Levelek a szerkesztőhöz” rovatában olvashatunk Ludvig Ede, gerlai néptanító tollából: „A méhészkedésről szólva, meg kell emlitnem, hogy a múlt év tavaszán nálunk gyümölcsfavirág nem volt, a repcze kifagyott, az akáczvirágot is tönkre tette a májusi fagy; a nyári szárazságban pedig kiveszett a tisztesfű. A méhek egyre-másra pusztultak, csak az enyimek nem, mert kertemben külömböző időben tisztesfűmagot vetettem, melyből június elejétől októberig volt folytonosan virág. Jövőre még többet vettek; a kerti veteménynyel jól megfér a tisztesfű”.

Fucsek Gyula, jászalsószentgyörgyi igazgatótanító 1901-ben egyenesen a „Tisztesfű termelése” címmel írt cikket a Kert magazinban: „Az alábbi sorokban elmondom a tisztesfü termelési módját, melyet én egy gyakorlott okszerű méhész tanácsa folytán már évek óta alkalmazok igen kitűnő eredménynyel. (…) Vadon tenyésző tisztesfüvet összeszedjük, napos helyen megszárítjuk s azután kicsépeljük; az igy nyert magot tavaszig ritka vászonzacskóban elhelyezve, valami száraz szellős helyre, pl. padlásra aggatjuk; tavaszkor pedig a következő módon, a méhes közelében elvetjük: A talajt, hová a magot elvetni szándékszunk, őszszel érett trágyával behordjuk, s aztán jó mélyre felássuk, hogy a trágya alákerüljön. (…) Igy darabosan felásva hagyjuk az illető területet tavaszig: a vetést megelőző napig, a midőn újra jó mélyen felkapáljuk, (…) elegyengetjük, meggereblyézzük, s azután benne kis kapa segélyével 3-4 cm sortávolságban 3-4 cm mélységű árkocskákat huzunk, ezekbe a magot elvetjük és 1 cm vastagságban, humusban gazdag porhanyó földdel betakarjuk. (…) A mag kikelése után a további teendőnk csupán annyiból áll, hogy a talajt időnkint megkapáljuk.(…) Az ily módon tenyésztett tisztesfü sokkal bujábban nő és háromszor oly nagyra fejlődik, mint az, a mely a tarlón vadon terem. (…) A tisztesfü magvának az a jó tulajdonsága van, hogy azon a helyen, hová egyszer elvettetett, évről-évre maga-magát veti s tovább tenyészik; nekünk tehát csak a földjét kell tavaszszal felásni s a tisztesfü-mag szépen kikel; gyorsan fejlődik s már májusban bőven gyűjthetnek arról kicsiny méheink. A tisztesfü e mód szerinti mesterséges termelését méhésztársaimnak a legmelegebben ajánlom. (…) Ne sajnálják azt a kis földet, mit a tisztesfü igénybe vesz, bőven kárpótolva lesznek érte”. (Meg kell jegyeznünk, hogy ebben és a soron következő cikk címében a Stachys recta tudományos fajnév van feltüntetve, de akkoriban olykor a tarló tisztesfüvet is ezzel az elnevezéssel illették).

Szabó György Galántáról, 1907-ben, szintén a Kert magazinban számolt be tapasztalatairól: „Mikor megszáradt a növény, kicsépeltem s magot vettem belőle. Ezt a magot elvetettem 1906. márczius közepén s kikelt néhány hét múlva s virágzott már május közepén. A méheknek egész októberig állandó jó legelőjük lett azáltal, hogy hajtáshegyein, úgy a fő, mint az elágazási hajtásokon, folyton új, meg új virágokat hozott. (…) Azért tehát érdemes magvát szedni a mondott módon és ahol akarjuk; hogy viruljon, oda vessük. (…) És ez a növény aztán a mézontó. (…) A méhek ezrei lepik”.

A Magyar Méh folyóirat 1916-ban megjelent számában az alábbi apróhirdetést olvashatjuk: „Tarlóvirág-(tisztesfű-) magot őszi vetésre, egy adagot 60 fillérért bérmentve szállít Uhlárik Sándor, Vízkelet, Pozsony megye”. Mindez egyik kiragadott példája annak, hogy akkoriban nemcsak a tarlómézzel, de olykor a tisztesfű magjával is kereskedtek, és amaz összegyűjtésének viszontagságaiba a hirdetés feladójának szerkesztőségbe küldött leveléből nyerhetünk betekintést: „Amely méhésztárs netalán rút anyagi kapzsisággal vádolná meg azt, aki tisztesfű­magot pénzért bocsát más méhésztárs rendelkezésére, annak fölvilágosításul szolgáljon s vegye tudomásul, hogy a tarlóvirágmag gyűjtése egyike a legkörülményesebb dolgoknak. Hogy szót ne szaporítsak, egyedül ezért nincs forgalomban tarlóvirágmag sehol. Van-e magkereskedés, amely kifejezetten tarlóvirágmagot árul? Bizony nincs. És ha volna, az oly magas árú, hogy a legtöbb méhésztársnak elmegy a vétel kedve. Pedig a kereskedő nem kér túl magas árt. Hiszen, ha könnyű volna a tisztesfűmag beszerzése, vele jelentékenyen lehetne jövedelmünket gyarapítani. Ámde melyik lelkes méhész vállalkozott még eddig tisztesfűmag gyűjtésre ott is, ahol derékig járhatni annak idején a tarlóvirág között?”.

Mrena János, a Békésszentandrási Méhészegyesület elnöke, 1937-ben mélyreható útmutatást adott közre a növény termesztéséről. Lássuk ennek néhány részletét: „Vetés ideje: Február hó második fele vagy március eleje. A téli hó kiolvadása után azonnal, mihelyt a föld annyira megszikkadt, hogy az elvetett tisztesfűmag 1-2 centiméter mélységre elgereblyézhető. A később vetett tisztesfű magkikelése már bizonytalan, mert az 1-2 centiméternél mélyebb vetést nem igénylő magocska megcsírásodásához, a föld felületének 10-12 napi állandó nedvessége szükséges, ami a tavasz előre haladásával már csak ritkán fordul elő. Legszebben díszlik a száraz, meleg, félagyagos talajokban (vályogtalaj). Kelésének ideje: A melegebb tavaszi időszakra, rendszerint április első felére esik. Azonban, ha a földben lévő már ázott (megpuhult héjjú) tarlóvirágmag későbbi (tavaszi vagy nyári) szántások alkalmával a föld felszínére kerül, nedves időjárás esetén, az általános tavaszi kelési időtől eltérően (nyáron), bármikor kikelhet. Nagysága: A talaj minőségétől, és az időjárástól függve, a tarlókon is 20-40 centiméter, — míg a ritka sorokban vetett és a gyomtól tisztított tisztesfű — 50-60 centiméternyire is megnő. (…) Virágzástartama: Általában június közepétől az erősebb fagyok beálltáig is tarthat. A vetett vagy a gabonaritkásokban, fejlődésében vissza nem tartott tisztesfű a kikeléstől számított 10-ik hétre, tehát június közepén már virágzásba jön. Míg a gabona által gátolt fejlődésű, tarlón növő, nagy tömegű tisztesfű fővirágzási ideje a nyári bőséges csapadék megindulásától függve, hol előbb, hol később is lehet. A virágzás július és augusztus hónapban 4 hétig, míg a később indult fővirágzás az idő hűvössége folytán már 5-6 hétig, sőt ennél is tovább tarthat. Magja: Minden egyes levirágzott magtokban 6-7 napra megérik, s a legkisebb mozgástól a magtokból kihull. Ennélfogva a mag gyűjtése sok fáradsággal jár, s nagyon körülményes. Aratása és összegyűjtése mindig harmatos reggelen vagy nedves időben végzendő. A tisztesfű magtermésének a legjobb esetben is csak fele fogható meg. A vetett vagy az elnyomó gyomoktól megtisztított tarlóvirág magtermésmennyisége 100-ölenként 10 kg-ra tehető. Magjának cséplése: Jól kiszáradt állapotban lucerna fejtőgéppel vagy kisebb mennyiségnél kézzel is végezhető. Kézzel történt cséplésnél a magtok legkönnyebben a lefektetett rostalapon dörzsölhető ki”.

Mrena János arról is beszámolt, hogy akkortájt némely gazdaságokban és gazdasági tanintézetekben kísérleteztek a tarlóvirág termesztésével, annak megállapítására, hogy hasznosítható-e takarmány- vagy zöldtrágyanövényként. Ujvárosi Miklós is javasolta az 1973-ban kiadott könyvében, hogy érdemes lenne termesztésével foglalkozni méhészeti célokból és akár olajnövényként is, de szántóföldi művelését az egyenlőtlenül csírázó magvai hátráltatták, mivel gyomként lépett fel az utóveteményben. Ez utóbbi jelenség ugyanakkor nem okozna gondot a méheskertekben.

Pinke Gyula – Dunai Éva
Széchenyi István Egyetem, MÉK
Mosonmagyaróvár
(A fotók a szerző felvételei)
(Biokultúra 2020/4-5)

A főszerkesztő megjegyzése: A korai tarlóhántás mellett a konvencionális gazdálkodásban alkalmazott gyomirtószerek is jelentősen mértékben felelősek a tarlóvirág eltűnésében; és nem csak a gabonában, hanem a gabonák előveteményeiben is használtak is. Ezért a herbicideket nem alkalmazó biogazdálkodás lenne a remek terepe a tarlóvirág reneszánszának, nem is beszélve arról, hogy az innen gyűjtött méz bio minősítést szerezhetne és így növelni lehetne a világszerte keresett magyar bioméz termelését egy különlegeséggel.