A kertészeti növényfajták szerepe a korszerű ökológiai gazdálkodásban, tekintettel a biodiverzitásra

Mottó: „A (lágyszárú) növények tanulmányozása már önmagában is roppant nagy feladat, ha változatosságukat tekintjük, mégpedig számukat, virágukat, illatukat, színüket, nedveiket és hatóanyagaikat tekintve… És ebben az értelemben legelőbb is meg kell védelmeznünk a földet, és segítségére kell lennünk neki, mindenek anyjának…”
Caius Plinius Secundus (Kr. u. 23-79)

A kertészeti növények nemcsak taxonómiai, hanem morfológiai és ökonóm-botanikai értelemben nagyon különbözőek, a legfőbb jellemzőiket így foglalhatjuk össze:

• Sokféle faj, azon belül pedig számtalan fajta a használati értéken, termesztéstechnikán, rezisztencia adottságon túl kínál sokféle életmódbeli lehetőséget.
• Az ide tartozó egyéves és évelő, illetve fás- és lágyszárú növények nemcsak lehetőséget kínálnak, hanem nagyobb ismeretet és tudást kívánnak.
• A termesztésük során a gazdasági és felhasználási célok nagyon különbözőek, mind az adottságok, mind az életvitel tekintetében.
• A mai magas ökobotanikai ismeretek birtokában a különféle termesztési módszerek a származási helytől eltérő klímaövezetben is termeszthetővé tehetik azokat.
• Az épített környezet lényegében kitágítja adott helyen a termeszthetőség határait (kontinentális, óceáni, mediterrán, szubtrópusi és trópusi fajok más övezetben).
• A kertészeti fajok- és fajták nem mindig írhatók le egyszerűen a Raunkier-életforma megadásával (évente lehetséges egy-több termelési ciklus, így valamely lehet elő-fő-utóvetemény is, kerülhet termesztésbe kettős és vegyes termesztési körülmények között is).
• Mozaikos jellegű környezetben is képesek maximális hozamot és hasznot biztosítani, épp a sokféle fajuk és fajtájuk adottságai révén.
• Kellő ismerettel, a kultúrflórában számtalan (mesterséges) idő- és térbeli társulás-forma létrehozása lehetséges általuk = ökológiailag stabil(abb) rendszerek hozhatók létre.
• Betegségeknek, kártevőknek és környezetnek ellenálló fajták, illetve a sokféleség miatt megteremtik a biológiailag szelíd, környezetbarát termesztésben az egészséget kímélő termények előállítását.
• Az ökológiai gazdálkodás képes megteremteni a minimális haszontalan melléktermék előállítással dolgozó kertészeti termelést.
• Az emberi civilizáció gyors gyarapodásában és az emberiség növekedésében eminens szerepet játszott a bizonytalan vadászati és halászati szerencse „kiegészülve” az emberek fizikális és szellemi képességével, amely élet-környezetükben a flóra ismeretéből fakadt. A tápláló, vagy más módon segítő fajok mellett a gyógyító és a veszélyt hordozó növények ismerete is fontos lett. Amíg kb. 8-10 ezer évvel korábban egy km²-nyi terület csak 2-3 embert volt képes eltartani, a tápláló vadnövények nemesítése drámai hatással volt az emberi populációkra, amely talajművelési eszközök fejlődésével is járt; rövid időn belül akár százszoros is lehetett adott terület eltartó képessége.

Miként változhatnak meg a növényeink a domesztikáció során?

Avagy a vad és termesztett fajok különbségei

Joggal merül fel a kérdés, mert ha a kertészeti növényfajok keletkezése és tökéletesedése evolúciós folyamat, ami meg is egyezik a természetben zajló lassabb, de hasonló folyamatokkal. Okkal tekinthető bármiféle nemesítői módszer irányított evolúciós eszköznek a vad fajok táplálkozási értékeinek növelésében. A kultúrnövénnyé válás a domesztikáció hosszú és sokirányú folyamatának eredménye. A kultúrnövényeknél pozitív korreláció mutatható ki a hasznosított szervek és az egész növény fejlődése között; leginkább allometrikusnak mondható a növekedés, máskor valamely szerv csökevényesedése formájában jelentkezik. A növények levelei kevésbé nőnek meg a gyümölcshöz képest, vagy a gyümölcshús jobban megnő, mint a gyümölcs magvai. A kukoricának ma egyetlen szeme több tápértéket rejt, mint az archaikus vad alakok bármelyike. A beltartalmi értékek növekedésének is ára van: csökkenhet a régi vad formák ellenálló képessége, vagy azok a segítő szervek fejlődnek vissza, amelyek védő szerepet töltenek be. Viszont olyan kompetitív hatások is mutatkozhatnak, aminek az eredménye lehet valamikori kétlaki egylakivá, vagy egylaki váltivarúvá válása, esetleg öntermékenyülő és önmeddő alakok egymásba való alakulása.

A domesztikációs hatások elősegítői a pozitív vagy negatív szelekció, a megváltozott környezet kiváltotta változások megőrzése, spontán mutációk, művelési eszközök, tudatos hibridizációs módszerek teremtette új formák kiemelése. Az ún. epigénikus stressz memória (ESM) a folytonos egyed szelekciót és a fajtafenntartást szükségessé teszi, ennek fontosságát a gyümölcsfajtákkal, vagy a zöldség- és virágmagvak előállításával foglalkozó szakemberek nem is vitatják. Ráadásul megmarad a növényekben az evolúció során kialakult génikus meghatározottság, de a változékonyság is.

Összegezve a legfontosabb változásokat, a „következmények” így jelentkeznek:

• növényalkat és egyes szervek méretbeli változásai;
• generatív jelleg megváltozása (egylaki, kétlaki, hímnős);
• termékenyülési sajátságok megváltozásai öntermékenyüléstől az önmeddőségig;
• ivaros képesség csökkenése (apomixis, partanokarpia);
• vegetatív készség erősödése (gyökér, sarjazás, vegetatív szervek megnagyobbodása);
• termelési célt jelentő növényrészek változásai;
• módosult gyökér;
• levél és hajtástömeg növekedése;
• (biológiai) termés méret és beltartalom növekedése;
• rezisztencia sajátságok változásai.

Az elvadulás kérdése

Fajták, de tájfajták kialakulásában, majd megőrzésében az emberi közreműködésnek a szerepe vitathatatlan. Elfogadott nézet, ha valamely kultúrfaj fajtája „fiatal”, könnyen, illetve könnyebben elvadulhat, mint az a fajta, ami gén-pooljában évszázadok során stabilizálódott. A természetes környezet szelekciós nyomása a nemesítési munkában manifesztálódott, a kultúrevolúcióval ellentétes irányú folyamatok nemcsak az ősi alakok visszanyerését, hanem valamilyen szempontból a nemes fajtáknál kedvezőbb tulajdonságú egyedeket adhatnak. Viszont ezzel fel is kell hívni arra a figyelmet, hogy hiába van biztonságosan kezelt fajtaazonos, vegetatív szaporítóanyag a termelő kezében, jó néhány szaporítási periódust követően pozitív-negatív értékű változatok jelennek meg. Tovább bonyolítja a kérdést, ha a kérdéses fajta öntermékenyülő vagy önmeddő, ugyanis merőben más változások hoznak hasonló vagy eltérő variációkat.

Az elvadulás jelensége abban az esetben sokkal korlátozottabb és kevésbé diverz, ha a generatív szaporodó képessége adott fajtának gyenge, vagy nem maradt meg (hímsteril, csak sarjakról szaporítható stb.). Példaként állhat a több ciklusban vegetatív módon szaporított Érdi V. sajmeggy, melynek épp a kultúrába vétele hozta meg a recesszív génhatással a sárga gyümölcsű változatot. De valódi elvadulásnak és spontán kereszteződések partnerévé vált egyedek olyan helyen és környezetben is megjelennek, ahol telepítéssel is nehezen tűnhettek volna fel. Az „igazi gazda” folyton járja a területeit, akkor esélye van, hogy a népszerű Stanley szilva plusz variánsait, a Jonathán alma színes fedőszínű, vagy bármilyen kertészeti növényfaj – akár mutánsaira is rátaláljon, amit azután érdemes lehet leszaporítani is.

A tájfajták meghatározására egy definíciót is adtunk már korábban:

„Jól körülhatárolható kisebb földrajzi területen kialakult fajta, klónfajta, változat, amelynek genetikai forrása lehet őshonos fajta (Milotai dió), vagy legalább másfél évszázada meghonosodott fajta (Jonathán), klónfajta, változat, s mindkét csoportban felismerhetők a geno- és fenotipusos jellemzők, így a sajátos morfológiai, biológiai, fenológiai és beltartalmi bélyegek. Az alapfajtától eltérő gazdasági és használati értékek, művelési módszerek ugyancsak beletartoznak a disztinkcionális kritérium-rendszerbe.
A tájfajta kialakulásában a genetikai alap labilitásából levezethető változékonyság, a környezeti tényezők indukálta rügyben vagy hajtáson bekövetkezett mutáció (Mariska őszibarack), a félvad alakok többgenerációs vegetatív szaporítása (Érdi V. sajmeggy sárga klónja), esetleg a kérdéses fajta sajátos szaporítási módja – magfák révén (sárga- és őszibarack, meggy) játszik szerepet. A tájfajták kialakulását a természetes és kultúrvegetáció egymásra hatása ökológiai és genetikai értelemben, a génfolyás (gesztenye, eperfa) és a termesztett fajták elvadulásából (őszi- és sárgabarack, cseresznye, meggy) keletkezett új alakok is elősegítik.
Egy tájfajta termesztési körzetének hajdani és majdani mérete nem képez további kritériumot.”

Ezeknek igazán az a legnagyobb jelentősége, hogy:

1. a vezető fajtáktól eltérő időben virágoznak és hozzák termésüket;
2. életformájuk különbözik az alapfaj fajtáitól;
3. a kívánatos termesztési módszerei specifikusak;
4. sajátos betegség, kártevő és környezet iránti rezisztenciával bírnak;
5. felhasználási és táplálkozási értékeiben sajátságosan elkülönülők;
6. a termelésben keletkező melléktemékek hasznosítása és a környezet kímélése maximális;
7. a tradicionális fajták használatának ára is van: művelésük fizikai erőben és szaktudásban többet kíván.

Igazodás az ökogazdálkodáshoz

A továbbiakban néhány, az ökológiai gazdálkodást és vele a sokféleséget is segítő szabályozást mutatunk be, ami az előbbi elméleti ismereteket is jól kiegészíti. Ezek az adatok az Ökológiai gazdálkodás támogatásához kézikönyv, 2015 kiadványból valók, ez 3 ágazatra ad iránymutatást (támogatható): „Az átállás hossza a 889/2008 EK rendelet 36 (1.) bekezdése szerint”:

Földhasználat	Átállás
Gyep	max. 2 év
Szántó	max. 2 év
Gyümölcsös	max. 3 év

A támogatási összegek nagysága, €/ha/év:

Kultúra neve	Átállás	Fenntartás
Szántóföld	242	172
Zöldségfélék	516	366
Almatermésűek	1040	802
Szőlő	873	674
Egyéb gyümölcsfajok	734	568
Gyepgazdálkodás – kaszálás	84	84
Gyepgazdálkodás – legeltetés	147	147

(min. terület a támogatáshoz befogadásra: 0,3 ÁE/ha).

A következőkben átvettük a Biokontroll Hungária Nonprofit Kft. adatait a visszakerülés idejére, amiben csak a lágyszárú növényfajok szerepelnek. A gyümölcstermő növények és részben a szőlő esetében sajnos igen gyakran nem veszik figyelembe a talajuntság jelenségét.

Némileg sajátosnak tekinthető a gyümölcsfajok besorolása az Útmutató szerint, ugyanis nem teljesen világos a szempontrendszer, hiszen a talajuntság, a legfenyegetőbb kórokozók és kártevők szerint másként szükséges ezeket kialakítani. Most azonban az eredeti beosztást közöljük, néhány megjegyzést fűzve hozzá.

Az I. csoportban az almatermésűek szerepelnek együtt, közülük két faj fontos, de a másik két gyümölcs az öko­gazdál­kodás és biodiverzitás szemlélete miatt ugyancsak jelentős. A II. csoport magába foglalja az érzékeny és kevésbé érzékeny csonthéjasokat, a héjas gyümölcsűeket és ide került besorolásra az igazi, nagy diverzitású ültetvényforma. A III.-IV. csoport a fajok ökobotanikai természete szerint pontos besorolásúak. Az eredeti csoportok a következők:

I.	II.	III.	IV.
alma	cseresznye	ribiszke	bor- és csemegeszőlő
körte	meggy	rikő
birs	sárgabarack	egres
naspolya	őszibarack	málna
	nektarin	szeder
	szilva	bodza
	dió	homoktövis
	mandula
	mogyoró
	gesztenye
	vegyes gyümölcsös

A javasolt visszakerülési (talaj pihentetési) igény a következő zöldségfélék, fűszer- és szántóföldi növények esetében:

• 6 év után: olajlen, borsmenta;
• 5 év után: napraforgó, takarmány káposzta, takarmány kelkáposzta, gumós zeller, petrezselyem és sárgadinnye;
• 4 év után: bab, baltacim, borsó, burgonya, cikória, csicseriborsó, csillafürt, lencse, cukorrépa, lóbab, lucerna, repce, ricinus, rostlen, seprőcirok, vöröshere, tarlórépa, szarvaskerep, szegletes lednek, szója, takarmány répa, bimbóskel, brokkoli, cékla, cukkini, fejeskáposzta, fokhagyma, görögdinnye, halványító zeller, karfiol, patisszon, kelkáposzta, paprika, paradicsom, pasztinák, sárgarépa, spárga, uborka, borsos menta, vöröshagyma, citromfű, izsóp, kerti kakukkfű, koriander, kömény, lestány és szekliceimola;
• 3 év után: árpa, bíborhere, földimogyoró, homoki bab, kender, mák, mustár, olajtök, nyúlszapuka, olajretek, pohánka, takarmány tök, tavaszi takarmány repce, fejes saláta, korai burgonya, laska- és sütőtök, retek, spárgatök, tojásgyümölcs, vajrépa, fekete mályvarózsa, közönséges édeskömény, mór mályva, muskotályzsálya, orvosi angyalgyökér, orvosi macskagyökér, szöszös ökörfarkkóró és vöröslő ligetszépe;
• 2 év után: búza, cirokfélék, köles, kukorica, rizs, rozs, tritikálé, zab, borsfű, kerti körömvirág, kerti majoránna, máriatövis, piros gyűszűvirág, sáfrányos szeklice.

A biológiai sokféleség szerepe és haszna az ökológiai gazdálkodásban

Tisztán tudományos kérdésként kezelve a témát, eltekinthetnénk akár a záró gondolatoktól; viszont az ökológiai gazdálkodás világszerte már kinőtt a házikerti méretekből. Ez nagyban indokolja, hogy tegyük nyilvánvalóvá ez nem passzió, hanem megélhetési forma az egészséges táplálkozás érdekében. A biológiai sokféleség, melynek színes világát már 2002-ben bemutattuk a Gyümölcsöző sokféleségben, amit hasonlóan a gyümölcsfajok példái után indokolt lenne összefoglalni a zöldség-, fűszer-, gyógyító- és bizonyos dísznövények esetében is. Tapasztalataink szerint a legfontosabb hasznossági jellemzők:

• Változatos termények biztosítása a háztartás és a piac számára.
• Optimális a környezeti adottságok kihasználása.
• Kíméli a talajszerkezetet, optimális a tápanyag felhasználása, a talajtermékenységet biztosítja.
• Nem metabolizálódó kémiai anyagok hatásos használata.
• A fajok egymás számára is védelmet nyújthatnak.
• A patoszféra gyengítése és a járványos fertőzések akadályozása.
• A rezisztencia-nemesítés és a környezetbiológia elősegítése.
• Egészséges termények, termékek fogyasztásának biztosítása.
• A másod- és harmadlagos termékek és hulladékok hasznosulása.
• Nagyobb az élőmunka szükséglet.
• Viszont talán kevésbé gépesíthető.

Surányi Dezső
(Biokultúra 2017/1)