Szántóföldi állókultúrák ökológiai jelentősége és biológiai növényvédelme
Az ökológiai gazdálkodásban a pillangósoknak kitüntetett szerep jut, hiszen termesztésük a talajok nitrogénben való gazdagításának talán legegyszerűbb módja. A vetésszerkezetben másodvetésű zöldtrágyaként is felbukkanhatnak, jellemzőbb azonban, hogy több évet töltenek egy adott táblán. Ilyenkor beszélünk évelő, vagy állókultúráról.
Állókultúrák az ökológiai vetésforgóban
Egy ellenőrzött ökológiai gazdaságban az évelő pillangósoknak (főleg a lucernának) számos előnye van az ott termelt szénán túl:
- néhány év termesztés után a talaj újjászületik, humusztartalma megnő, szerkezete a mélyre hatoló gyökerek és a giliszták nyomán levegős, morzsalékos, tápanyagban gazdag lesz;
- az évi többszöri kaszálás hatékony módszer az évelő gyomok (pl. selyemkóró, mezei aszat) meggyérítésére;
- az évelő pillangósok és a köztük előforduló gyomnövények nektár- és virágporforrást jelentenek rengeteg ízeltlábú számára, melyek további élőlények táplálékforrásai; egy lucernaföld a szántók
- valódi élő színfoltja. Az egyéves növényekkel összehasonlítva kiemelkedően gazdag egy évelő kultúra élővilága.
A lucerna és a vele rokon pillangósok rovarkártevői (pl. lucernaböde, barkók, levéltetvek) ugyan sokan vannak, ám az általuk okozott terméskiesés az esetek túlnyomó többségében mélyen a harcedzett ökológiai gazdálkodó ingerküszöbe alatt marad. Egy kártevő van, amely érzékeny problémát képes okozni: a mezei pocok.
Egy nagy túlélő: a mezei pocok
Ez a rendkívül szapora, a házi egérnél rövidebb farkú, barna szőrű kisemlős földbe ásott járatokban él. Néhány évente elképesztő mértékben megnő a számuk, ez a gradáció.
A mezei pocok az agrárkörnyezetben normál esetben a telepített gyepek és pillangós állókultúrák lakója, hiszen számára lényeges, hogy lakókamráit ne tegye tönkre az évenkénti többszöri talajmunka. Ezek az évelő táblák a gradációk kiindulási pontjai, utána már a pocok gyakorlatilag minden szántóföldi növényben (kalászosok, kapások, repce, zöldségek) megjelenik.
Az ellene való védekezés évtizedeken át mérgeken alapult, de sajnos gradációkor ma is meg szokták adni az eseti engedélyt a véralvadásgátláson alapuló rodenticidekre, amivel súlyos károk érik környezetünket. Ilyenkor elhullott vadak (őz, mezei nyúl, fácán), másodlagos mérgezést kapott védett ragadozók (ölyvek, kerecsensólyom) jelzik az emberi felelőtlenséget, a nem megfelelő szerkijuttatást. A mezei pocok gradációja mindig magától összeomlik, ám a baj csúcspontján is van vegyszermentes, környezet- és természetbarát segítségünk: maga a Természet.
A pocok természetes ellenségei
A gradáció összeomlása jórészt egészségügyi okból történik (a népes, stressz által sújtott pocoktömegben az egyedek ellenállóképessége csökken, jobban terjednek a betegségek), de azért ehhez jócskán hozzájárulnak azok az állatok is, amelyek ilyen években szinte kizárólag mezei pocokkal táplálkoznak. Az emlősök közül a menyét, a hermelin, a róka és az aranysakál érdemel említést. A madarak közül több csoport is kiemelendő.
Vágómadarak
Nagyon aktív pocokvadász a nálunk előforduló négy rétihéja, a legnagyobb jelentősége a gyakori fészkelő barna rétihéjának és az egész telet nálunk töltő kékes rétihéjának van. Az ölyvek közül az egerészölyv egész évben, a gatyás ölyv télen figyelhető meg folyamatosan a lucernaföldeknél. Ritka, fokozottan védett, de pocokfogásban jeleskedő a barna és vörös kánya, illetve a békászó sas.
Sólyomfélék
A tudomány mai állása szerint a sólymok a papagájokkal közös őstől származnak, küllemük azonban „ragadozós”. Néha az ősmagyarok által szentként tisztelt kerecsensólyom is vadászik pocokra, ám az igazi szakértő a kék és a vörös vércse (utóbbiról a cikk második felében bővebben esik majd szó).
Baglyok
Hazánk leggyakoribb baglya az erdei fülesbagoly, amely szinte csak mezei pockon él. Gradációs években ugyanilyen „egysíkú” étrendre tér az amúgy változatosabb táplálkozású kuvik, gyöngybagoly és a nálunk ritka fészkelő réti fülesbagoly is.
Gázlómadarak
A fehér gólya a lucernakaszálások szívesen látott vendége, a pockok „nyakon csípésében” valódi specialista. Az utóbbi évtizedekben ugyanilyen étrendre tért rá a nagy kócsag és a szürke gém, melyekből egy-egy nagyobb lucernatáblán akár 100-150 példány is vadászgathat.
Énekesek és alkalmi vadászok
Első helyre kívánkozik a nagy őrgébics, ez a harcias, kampós csőrű, „húsevő énekes”, amely Magyarországon jellemzően téli vendég. Egy-egy példány egy lucernatáblán ősztől kora tavaszig kitart és lelkesen vadássza a pockokat. Emellett a szalakóta, a varjúfélék (dolmányos varjú, szarka) és a sirályok is szívesen színesítik pocokkal étlapjukat.
Biológiai növényvédelem az állókultúrákban
Felmerülhet a kérdés, hogy a gazda hogyan csábíthatja pocokkal fertőzött földjére ezt a népes madársereget. Az esetek jó részében a kisujját sem kell mozdítania, a madarak ugyanis sokkal hamarabb észrevették a kínálkozó lehetőséget. A kaszálás különösen védtelen helyzetbe hozza a rágcsálókat, hiszen pillanatokon belül láthatóvá válnak a járataikba vezető lyukak, amiket addig a magas növényzet eltakart.
Sok olyan madár van, amely egy megfelelően magas ponton (ezt nevezik vártának) üldögélve vár türelmesen áldozatára, majd az elcsípett pockot is ott fogyasztja el. Számukra a földön hagyott bálák is remekül megfelelnek a célnak, csakhogy a pockok hajlamosak a hálóba tekert körbála földdel érintkező részébe berágni, ami lehordáskor kellemetlen meglepetéseket okozhat. Jobb megoldás ezért a kifejezetten a madaraknak kitalált T-fa.
Nevét alakjáról kapta, a függőleges része hosszabb, mint a tetején levő, vízszintes ülőrész. Elsősorban az egerészölyv, az erdei fülesbagoly és a nagy őrgébics tud ilyenről sikeresen zsákmányolni. A T-fát oda érdemes kihelyezni, ahol más magas vártapont nincsen (tehát keskeny, két oldalról fasorral szegélyezett parcellára felesleges). Magassága legyen legalább másfél méter; egy ekkora karót kalapáccsal is be lehet verni a talajba, majd utólag lehet rögzíteni az ülőrészt. Hektáronként ekkora T-fából 6-8 darab is elférhet, őket kaszálás előtt be kell szedni, hogy a munkát ne akadályozzák. Másik hátránya, hogy a szél, vagy a nekidörzsölődző állatok kidönthetik, ekkor pedig nehéz megtalálni.
Jóval magasabb T-fákat is kitehetünk, ezeket azonban tartósan le kell ásni (legalább fél méter mélyre) és alul gyámokkal kell ellátni. Akit nem zavar a traktorral elvégzett kerülő manőver, akár a tábla közepére is teheti, de jobban elfér a szegélyben. Nehezebb kihelyezni, de tartós, nem kell kaszáláskor kiszedni, ráadásul sokkal kevesebb kell belőle, hiszen a ráülő madár jóval nagyobb körben belátja a vadászterületét. Ugyancsak fix ülőhelyként szolgálhatnak a mezsgyeoszlopok, vagy a táblák sarkához ültetett facsemeték támkarói.
A pocok elleni védekezés magasiskolája: a vörös vércse telepítése
A vörös vércse (Falco tinnunculus) gerle méretű, karcsú, remekül repülő madarunk. A hímek feje szürke, a tojóké vörösesbarna, amúgy alapszínük rozsdavörös. Gyakran megfigyelhető, amint nyílt területek fölött egy helyben lebeg, azaz „szitál”, majd hirtelen zuhanni kezd a megpillantott prédára.
Hazánkban az egyik legkönnyebben telepíthető madárfaj, ugyanis saját fészket nem épít, varjúfélék elhagyott otthonait foglalja el, továbbá nagyon jó arányban foglalja el a megfelelő helyre kitett speciális költőládákat, az ún. „vércseládát”. Ahol állókultúrák is színesítik a vetésszerkezetet, a vércse megtelepedésére komoly az esély. Lucernatáblánknak, gyepterületünknek így meglehet a maga saját vércsepárja, elegendő az alábbi szabályok betartása:
- A láda kerüljön legalább 3,5 – 4 méter magasra, fára, különálló oszlopra, esetleg szigetelt villanyoszlopra. (Figyelem! Ne helyezzük olyan középfeszültségű oszlopra, amelynek keresztvasa szigeteletlen! A vörös vércse az áramütések egyik leggyakoribb áldozata.)
- A láda nyílása ne nézzen az uralkodó szélirány felé.
- Igyekezzünk olyan helyet kiválasztani, ami emberi zavarástól mentes. Kerüljük a forgalmas utak melletti fákat; ha nincs más alkalmas fa, a láda ne nézzen az útra, hanem fordítson neki hátat.
- A láda aljára tegyünk legalább 5 cm vastagon mosott 1-2 cm-es gyöngykavicsot, ennek hiányában faforgácsot, apróra tört szalmát, vagy más száraz növényi maradványt.
A vörös vércse enyhe teleken nem vonul el, hanem a költőhely környékén marad. Költési időben a pár folyamatosan hordja a mindig éhes 2-6 fiókájának az eleséget, ami gradációs években zömmel mezei pocok, egyébként gyíkokat, rovarokat (pl. cserebogár, lótücsök) is eszik.
Nem telepes faj, a ládák között legyen 300-400 méternyi távolság, hogy elejét vegyük a szomszédok között borítékolható konfliktusoknak. A láda komoly karbantartást nem igényel, ám a madarak ürüléke és köpetei hatására a kavics összecementálódhat. Néhány évente érdemes költési időn kívül felmászni és friss aljzatot beletenni. A ládák élettartama kb. 15-20 év, utána az illesztéseknél elkezdenek korhadni.
Amire még figyelni kell
Egy tehenészet számára egy százhektáros lucernatábla növedékének mielőbbi betakarítása kulcskérdés, ám a nagy sebességgel vontatott kaszák nagy munkaszélessége és az esetleges éjszakai munkavégzés miatt ott semmilyen bujkáló gerinces állat nem fog életben maradni. Emberi léptékű ökológiai gazdaságunkban akkor is alkalmazzunk természetbarát módszereket, ha erre nem kötelez bennünket agrár-környezetgazdálkodási előírás:
- a láncfüggönyös vadriasztó a kasza előtt haladva átmozgatja a növényzetet, felrebbenti a rovarokat, a legtöbb esetben megugrasztja az emlősöket, madarakat;
- a lassú, belülről kifelé haladó kaszálási mód lehetőséget ad a bujkáló madaraknak, hogy elhagyják a táblát;
- a meghagyott foltokban, sávokban a növényzet újrasarjadásáig pótköltésbe kezdhetnek a pacsirták, sordélyok; táplálékot találhatnak a rovarok.
A „VÖLGY-HÍD” Természetvédelmi Alapítvány Fejér megyében már két vércsevédelmi akciót indított gazdák számára. Örömmel segítünk minden hazai ökológiai gazdálkodónak abban, hogy gazdaságát madárbarátabbá tegye.
Kovács Gergely Károly
+36 30/598-6002
jarosi.kovacs@gmail.com
(Biokultúra 2022/4-5)