A Disznódi fűszerestől a Szomolyai feketéig
A vadcseresznye egész Eurázsiában honos. Régészek a budai várnegyed egyik kútjából 66 cseresznye és 100 meggymagot gyűjtöttek össze. Az első magyar nyelvű kertészeti könyvünkben – a Posoni Kertben – Lippay János így ír: „A cseresznye közönségesen kétféle: oltott és oltatlan. Ezek közül némelyek öregek, némelyek középszerűek, némelyek aprók. Színekben pedig ki fekete, ki vörös, kinek fele fejér, fele vörös, ki éppen fejér. Találkozik éppen zöld is: de még olyat nem láttam. Az íze édes leves, és egy kevéssé savanyúcska szabású: főképpen az ótott fekete, öreg és porcogós. A későn érő, leginkább ki Szent Mihály nap tájában érik, jó kemény, de középszerű, és a csutkáján mintegy fodra vagyon, ritka minálunk. Az ótott mindenkor jobb a magon költnél. A cseresznye a hűvös eget, avagy a középszerűt szereti. A felette meleget nem igen szenvedheti, ezért az agyagos földet sem kedveli, inkább valamennyire a nedveset.”
A cseresznyefajták elnevezéséről sokan vitatkoztak. Bereczki Máté (1824-1895) a Gyümölcstermesztési Vázlatok-ban (1877-87) a Fekete baltavárit Entz feketecseresznyének, a piros tarkát Giocker Károly óriás cseresznyéjének nevezte el. A XIX században a világospiros „Nagy hercegnő” elnevezésű cseresznyét is termesztették, de mindinkább a nyugati fajták váltak uralkodóvá: a Germersdorfi óriás, a Heidelfingeni cseresznye, a Bop-parti és a Belke Tivadar által megtalált Badacsonyi óriás. Nagykőrös szőleiben a Pongrác cseresznyét ismerték. Ritter Gusztáv a Disznódi fűszerest írta le. A Cserszegi mézest pedig Villási Pál tette ismertté.
A cseresznyét az egész ország területén termesztik, főleg házikertekben. Eger és Gyöngyös vidéke, Szeged környéke, a Balaton északi partja, a Nyírség déli része és Buda környéke ismertek mint termőtájak.
A termesztésben lévő fajták száma igen nagy. Érési idejük szerint csoportosítva: korai érésűek: Pomázi hosszúszárú, Bigarreu Burlat, Münchebergi korai, Szomolyai fekete, Van május végén – június elején teremnek. A középkorai, június derekán érők: Jabulay, Egri korai, Kordia. Középkései fajták: Germersdorfi, Solymári gömbölyű június végétől érők.
A cseresznye újabb fajtáinak születésénél már személyesen is jelen voltam. A Kertészeti Kutató Intézet Költségvetési Üzemének főmérnökeként az Érd-Elvirai terület is hozzám tartozott és itt volt tanárom, később munkatársam dr. Maliga Pál és volt földim, évfolyamtársam dr. Brózik Sándor nemesítésének helyszíne. Mohácsy Mátyás a gyümölcstermesztési kézikönyvében (1936) így ír: „Minél korábban tudjuk a cseresznyét piacra szállítani, annál magasabb árak érhetők el… Nem szabad figyelmen kívül hagyni… kisebb gyümölcsűek… nem olyan jóízűek… előnyük, hogy nem kukacosodnak annyira, mint a későn érők. Egyes fajták saját virágporuktól nem tudnak megtermékenyülni. Az egyidőben virágzó terméketlen és termékenyítő fajtákat soronként váltakozva ültetik.”
A talajigényére ezt írja: „Áteresztő, nem nedves, de nem is száraz talajokban, a murvás vagy homokos agyagtalajokban, ahol elegendő mész is van.” Fajtákat ismertetve a Badacsonyi óriást, a Cserszegi mézest, a Kóburgi korait, a Disznódi fűszerest, a Germersdorfi óriást, a Glocker óriást, a Heidelfingeni óriást, a Jabulay ropogóst, a Nagy fekete ropogóst és a Nagyhercegnőt sorolja fel. A Kertészeti Kutatóban, majd utódjában a fajtákat a koraiság, az öntermékenyülés, tetszetőség céljának meghatározásával állították elő. A Rita a legkorábbi érésű, május 22.-én Rita napján már ehető, 23-24 mm átmérőjű, középkemény, fényes héjú, kellemes ízű a termése. A Kármen június 2.-án, névnapján kezd érni, sötétpiros a gyümölcse. Brózik Sándor utódjával Apostol Jánossal úgy állapodott meg, hogy leánynevek jelezzék az önmeddő, tehát porzófajtákat igénylőket. A fiúnevek viszont az öntermékenységre utalnak, azaz ezek akkor is teremnek, ha csak egyetlen cseresznyefa van a kertünkben. Ilyen az eredetileg Alex-nek, a nemesítő Sándor nevére utaló – de mivel ilyen fajta már szerepelt az EU fajták között – Axel. Korán termőre forduló, rendszeresen és bőven hozza július elejétől 7-8 g-os, 24-25 mm átmérőt elérő, sötétbordó, sötétpiros, kemény húsú, kellemesen édes-savanykás terméseit. A sztigmás levélbetegséggel ellenálló, de brumeriella ellen védeni kell.
A csonthéjasokat minden évben károsító monília eredményes védekezéséhez kulcsfontosságú, hogy a metszést, a lemosó permetezést összehangolva végezzük el. A metszés során el kell távolítani az előző év fertőzési maradványait, a fertőzést mutató vesszőket, gallyakat. Fontos a rügyfakadáskor végzett rezes (bordói-leves) permetezés. A bordói lé készítéséhez égetett mészre és rézgálicra, valamint két fa- vagy műanyaghordóra van szükség. Az egyik hordóba 1 kg nagykristályos, megtört rézgálicot 50 liter meleg vízbe áztatunk, 2-3 órán át, amíg fel nem oldódik. A másik hordóban szintén 50 liter vízben 2 kg előzőleg kevés vízben megoltott égetett meszet csomómentesre keverünk, majd a rézgálic oldatát folyamatos keverés közben hozzáadagoljuk a mésztejhez. „A rezesbanda megy a meszesgödörbe” – mondotta volt az öreg kertészünk, mert különben összecsomósodik a permetlé. Az égszínkék oldat kémhatását lakmuszpapírral ellenőrizhetjük. A piros lakmusz kékre színeződése a közömbös (7) kémhatást jelzi, így nem perzseljük le a növényt. A monília elleni tormaleves permetezést is helyenként bevetették, mert nem zavarta a méhek látogatását, ami a termékenyítést igénylő fajtáknál nagyon is indokolt volt.
A legnagyobb gondot a cseresznyelégy kártétele jelentette és jelenti még most is. Nagyon sok levelet kaptam, ezért írásban válaszoltam a kérdésekre, amit jónéhány újságban közhasznúvá tettem: „A cseresznyelégy (Rhagoletis cerasi L.) szinte kizárólagos tápnövénye a cseresznye, kisebb mértékben a meggy. Minden cseresznyefán előfordul, főleg a meleg helyeken. A kifejlődött, három-négy milliméter hosszúságú, jellegzetes szárnymintázatú, a tor mögött elhelyezkedő sárga színű pajzsot viselő egyedei a talajban telelő bábból a tavaszi hőmérséklet tizenkét fok fölé emelkedésénél, áprilistól kelnek ki. A talaj nedvességtartalma, fekvése, árnyékoltsága közvetve, a báb körüli talajréteg felmelegedése révén befolyásolja a kikelést.
A bábból előbújó legyek a talaj felszínén valamilyen magasabb ponton napoznak néhány órát, hogy szárnyaik repülőképesek legyenek, és elnyerjék jellegzetes színüket. Távolra nem szívesen repülnek, a fakorona csúcsán, a levelek fonákján és az árnyékban levő gyümölcsökön tartózkodnak. Párosodásuk már a kikeléskor elkezdődik, de a nőstények csak táplálékfelvétel után válnak termékennyé. Kelés után öt-tíz nap múlva a nőstény a gyümölcs héja alá egyesével rakja le tojásait, és potrohával körkörösen bevonja illatával a cseresznyét, jelezve, hogy az már ’foglalt’. A tojásokból kikelnek az öt-hét milliméter hosszú, két-három milliméter széles fehér, majd sárgásfehér nyüvek, majd fejlődésüket befejezve és károsítva a gyümölcsöt, kifurakodva a talaj felső öt centiméteres rétegében bábbá alakulnak. A bábok egy része a következő tavaszon, más része csak két év múlva fejlődik léggyé. A természetkedvelő védekezést a cseresznyelégy életmódjának ismeretében végezzük. A fa alatti talajhőmérsékletet „sátorcsapdával” előbbre hozva a rajzás idejére és mértékére következtethetünk. A talaj vastagabb takarásával késleltethetjük a felmelegedést, hogy a lárvák később keljenek. A várható kelés idejére a fa alatti talajt folyamatosan gereblyézve, a kikelő, napozó legyeket gyérítjük. A cseresznyefa koronájába ragasztóval bekent, sárga lapokat függesszünk. Cseresznyeszedés után távolítsuk el, mert egyéb rovarokat is összefognak. Április végétől permetezzük a gyümölcsöket ürömteával, hogy elriasszuk a peterakástól a legyeket. Az ürömteát 30 g fehérüröm-szárítmányból tíz liter vízben forrázva készítjük. Hígítás nélkül alkalmazzuk. A termést idejében szüreteljük le. A lehullott gyümölcsöket szedjük fel, ha van baromfink, engedjük a kertbe, a nyüveket, legyeket összekapkodva állati fehérjéhez juttatjuk őket. Reményt keltő annak az illatanyagnak az előállítása, amivel a nőstények bevonják a már tojásukat tartalmazó gyümölcsöt. Ez esetben, ha betartják az ösztönük parancsolta szabályokat, nem rakják le a már ’foglalt’ gyümölcsbe tojásaikat.”
dr. Győrffy Sándor Péter
(Biokultúra 2010/1)