A fenntartható fejlődés és a biogazdálkodás kapcsolata
A fenntartható fejlődés fogalma
A fenntarthatóság vagy a fenntartható fejlődés ma már széles körben elterjedt fogalmak, melyeknek mind a hazai, mind a nemzetközi szakirodalomban számos egymásnak ellentmondó meghatározása létezik. Ezek főleg abban térnek el egymástól, hogy mit akarnak fenntartani. Ennek megfelelően a fenntarthatóság különböző koncepciói léteznek egymás mellett.
A fenntartható fejlődés koncepciójának első és mindenki által elismert meghatározását Gro Harlem Bruntland, a Környezet és Fejlődés Világ Bizottság1 elnökasszonya fogalmazta meg az 1987-ben megjelent „Our common future” (Közös jövőnk) című tanulmányában, ahol a fenntartható fejlődést olyan fejlődésnek tekinti, amelynek során a jelen szükségleteit úgy kell kielégíteni, hogy azzal nem veszélyeztetik a jövő generációk azon képességét, hogy saját szükségleteiket kielégíthessék. Ennek a meghatározásnak az az alapvető hiányossága, hogy a minden generáció számára kielégítő és igazságos életszínvonal helyes meghatározása helyett a szükségletekre teszi a hangsúlyt. Közgazdaságilag azonban az ilyenfajta pontosítással sem kapunk jobb meghatározást, hiszen a szükségletek mindenki számára mást jelentenek. Sok közgazdász és politikus (pl. Ghandi) csak az alapvető szükségletekre szűkíti le ezt a fogalmat, míg mások számára a szükséglet a fejlett országokban kialakult pazarló fogyasztást jelenti (Szakál, Laki, 2001).
A fenntarthatósággal kapcsolatban három pillérről beszélhetünk: gazdaság, társadalom, környezet. Aszerint, hogy ennek a három pillérnek milyen a viszonya egymáshoz, „gyenge” és az „erős” fenntarthatóságot különböztetünk meg, melyet Fleischer Tamás2 értelmezése alapján mutatunk be. Az ún. gyenge fenntarthatóság feltételének nevezett követelmény szerint a három pillérnek egyenlő súlyúnak kell lennie és a gazdasági, társadalmi és környezeti tőke összegének időben nem szabad csökkennie. Ez valójában a neoklasszikus közgazdaságtan azon elvét követi, mely szerint a tőke-javak egymással korlátlanul helyettesíthetők.
1. ábra. A fenntarthatóság három pillérének kapcsolata a „gyenge” fenntarthatósági koncepcióban
A gyenge fenntarthatóság követelménye tehát egymással helyettesíthetőnek feltételezi a gazdasági, a humán és a környezeti erőforrásokat, ezért ideológiát ad ahhoz, hogy átmenetileg az egyik-másik tőke akár csökkenhet is, ha azt egy másik pillér ugyanebben az időszakban ellensúlyozza. A gyenge fenntarthatóság keretei között pl. megengedhető a természet részbeni elpusztítása, ha annak gazdasági értéke egy másik tőkefajtába alakul át (1. ábra).
A valóságban az egyes pillérek egymással való helyettesíthetősége igen korlátozott módon áll csak fenn, és mind a környezeti, mind a társadalmi-kulturális javak között vannak mással nem pótolható, úgynevezett kardinális értékek, melyekre vonatkozóan tehát nem igaz az, hogy átmenetileg elvesztegethetők és később újrateremthetők lennének.
A gazdasági, társadalmi és környezeti tőke elemei, ebben a sorrendben, rendre egyre hosszabb idő alatt alakultak ki, egyre hosszabb életciklussal rendelkeznek.
Az „erős” fenntarthatóság elve szerint a három pillér egymásba ágyazottan működik, az alábbiak szerint (2. ábra).
-
A főrendszer a környezet (a bioszféra), amely létfenntartó rendszerként a benne élő emberi alrendszerek létét és létezésének valamennyi feltételét biztosítja.
-
A természetbe ágyazottan, alrendszerként él a társadalom, amely egészséges kontrollt, egyensúlyt tart fenn a bioszféra és a gazdaság között.
-
A társadalomba ágyazottan, alrendszerként működik a gazdaság, amely a teljes társadalom valódi szükségleteit és kiteljesedésének feltételeit biztosítja.
Az „erős” fenntarthatóság elve szerint a természeti tőke nem helyettesíthető más tőke-javakkal, s a természeti tőke értéke időben nem csökkenhet. Herman Daly szerint az „erős“ fenntarthatóság érvényesülése esetén az alábbi három kritériumnak kell teljesülnie:
- amit a környezetbe bocsátunk, az nem haladhatja meg a környezet befogadó/feldolgozó képességét,
- amit a környezetből kitermelünk, az nem haladhatja meg a környezet újratermelő-képességét,
- a nem megújuló erőforrások felhasználásának a mértéke nem haladhatja meg azt az ütemet, amilyen arányban helyettesíteni tudjuk őket megújuló erőforrásokkal.
A fenntarthatósági koncepciók döntő többsége leginkább a gazdasági növekedés lehetőségeit érinti. Ugyanakkor az egyes értelmezések nem tesznek világos különbséget a növekedés és a fejlődés között. Maga a növekedés a gazdaság mennyiségi paraméterekkel mérhető bővülését, kiterjedését jelenti.
A fejlődés ezzel szemben szerkezeti változást, következésképpen minőségi javulást jelent. Az ellentmondás abban van, hogy a fenntarthatóság általános koncepciója csak minőségi változást tételez fel egy nem növekvő rendszerben, és csak olyan erőforrás-felhasználás növekedési rátát fogad el, amely „örök időkig” fenntartható (Szakál, Laki, 2001).
A közgazdászok többsége elfogadja azt, hogy a gazdasági növekedésnek korlátai vannak és egy idő után kialakulk a gazdaság egyensúlyi helyzete. A kérdés az, hogy meddig és milyen mértékig lehetséges a gazdasági növekedés? Vagyis a gazdasági növekedés szempontjából a fenntarthatóság olyan értelmet kap, hogy az erőforrásokkal úgy kell gazdálkodni, hogy a gazdasági növekedés minél hosszabb ideig lehetségessé váljék. Ha ebből a megközelítésből vizsgáljuk a fenntarthatóságot, akkor érthető, hogy miért nincs egyértelmű és mindenki által elfogadható definíciója a fenntarthatóságnak.
A fenntarthatóság problémája a mezőgazdaságban
A fenntarthatóság értelmezése tekintetében meglévő sokféle megközelítés a mezőgazdaságra vetítve csak tovább bonyolódik. Mivel még maga a mezőgazdaság, mint rendszer sem egyértelműen és mindenki által elfogadottan tisztázott, a fenntartható mezőgazdaság kérdése meglehetősen összetett probléma vizsgálatát jelenti.
Mindenekelőtt arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy „mi a mezőgazdaság?” Az egyik megközelítés szerint a mezőgazdaság a nemzetgazdaság egyik ága, amely termelésével hozzájárul a nemzetgazdaság bevételeihez, élelmiszert és alapanyagot állít elő közvetlenül a lakosság és közvetve az ipar, valamint más szektorok számára. Ez a meglehetősen „szűkre szabott” szemléletmód is meglehetősen régi, hiszen Albert Thaer már 1810-ben(!) is így jellemzi a mezőgazdaságot: „A mezőgazdaság olyan ipar, amelynek az a célja, hogy növényi és állati eredetű termékek előállításával profitot termeljen.” Ezt az ipart ma „agrobiznisz”-nek hívják, melynek – klasszikus definiciója szerint – három szférája van:
- Ellátó ágazatok (műtrágya, vetőmag, gépek)
- Mezőgazdasági alapanyag (nyersanyag) termelés
- Élelmiszeripar + élelmiszer-kereskedelem
Az agrobiznisz keretén belül, általában iparszerű módon működő mezőgazdasági termelés létjogosultsága érdekében általában a mezőgazdaság jövedelem-termelő képességére hivatkozva szoktak érvelni, mondván, az ország kedvező természeti adottságai olyan versenyelőnyöket jelentenek számunkra, melyeket vétek nem kihasználni, főleg egy költségvetési hiánnyal terhelt időszakban. Ennek érdekében növelni kell a hatékonyságot, a szervezettséget és a koncentrációt, elfogadva, hogy ezzel egyre kevesebb embernek jut, igaz, egyre nagyobb „szelet a tortából”.
A rokonszenvesebb mezőgazdaság-definíciók közös vonása viszont az, hogy a mezőgazdaságot „kiemelik” az ipari környezetből és szélesebb, környezeti és társadalmi aspektusokat is figyelembe véve fogalmazzák meg feladatait. Jól példázza mindezt a következő felsorolás, mely szerint a mezőgazdaság célja:
- értékes beltartalmú, szermaradvány-mentes, egészséges és biztonságos termékek előállítása;
- a meg nem újítható nyersanyagok és energiatakarékos felhasználása;
- a talajt, vizeket, levegőt érintő környezetterhelés csökkentése, ill. elkerülése;
- a kulturtáj ápolása és a biodiverzitás fenntartása;
- a vidék kulturális és agrikulturális értékeinek megőrzése;
- munkalehetőség és elfogadható jövedelem biztosítása a lehető legtöbb ember számára (Harrach, 1992).
Látható, hogy az agrobiznisz fő „motorja”, a profittermelés itt egyáltalán nem jelenik meg és a jövedelem-termelés is pusztán munkavégzéshez kötött formában. Ennek a mezőgazdaság-felfogásnak a fő „motorja” az életminőség javításban rejlik, kimondva, hogy ennek csak egyik – és nem is a legfontosabb – elemét alkotják a pénzügyi szempontok. A megvalósítás eszköztára pedig alapvetően a helyi erőforrásokon alapul, ellentétben az agrobiznisz globális szempontokat előtérbe helyező megközelítésével.
A lokális szempontok nem lebecsülhető fontosságat jól mutatja a globális-lokális paradoxon-ként ismert jelenség, mely szerint miközben a globális iparágakban (ide értve az agrobizniszt is) szinte ugyanazok a vállalatok versenyeznek, a tartós vállalati versenyelőnyök fenntartásában a lokális együttműködés, a helyi beágyazottság – a világot egységes egésznek tekintve – náluk is előtérbe kerül, felismerve azt, hogy a versenyképesség egyre inkább a lokális üzleti környezet minőségétől függ. Ettől persze az agrobiznisz lényege semmit sem változik, hiszen továbbra is a termékek (áruk) előállítása és azok szabad kereskedelme révén megvalósítható profitszerzés áll a középpontban, előidézve azt a meglehetősen abszurd helyzetet, miszerint az agrártermékek – bekerülve az áruk globális piacára – ugyanolyan árucikké váltak, mint az elektronikai termékek: ott állítják elő, ahol a legmagasabb profit biztosítható.
Az ezzel ellentétes, a mezőgazdaság multifunkciós jellegét hangsúlyozó koncepció a helyi lakosság helyi élelmiszerrel történő ellátását helyezi előtérbe, támogatva a helyi élelmiszer rendszereket és az ezeket működtető helyi közösségeket. A koncepció alapelve tehát a „lokalitás“, valamint annak a felismerése, hogy a környezet-biztonság és élelmiszerbiztonság együttes érvényesülésének legfontosabb záloga az adottságoknak megfelelő gazdálkodási mód és intenzitás. Mindezek együttesen alkotják az életminőség meghatározó pilléreit.
A koncepció megvalósítása érdekében éppen az ellenkezőjét kellene tenni annak, mint ami a WTO által szorgalmazott, a szabadkereskedelem kiteljesítését célzó vámliberalizációs törekvésekben megjelenik. Annak érdekében ugyanis, hogy a gazda megélhetését a helyi termelési költségeken alapuló méltányos mezőgazdasági ár biztosítani tudja, agrárvámokat kellene alkalmazni. Így az egyes országok kétoldalú egyezményekkel tudnák szabályozni az agrártermékek és élelmiszerek nemzetközi kereskedelmét. Kérdés persze, hogy a jelenlegi helyzet megváltoztatásához mikor sikerül a „kritikus tömeget“ elérniük a különféle, ez irányba mutató kezdeményezéseknek. Addig viszont számtalan lehetőség rejlik az önkéntes megoldásokban, a fenntartható gazdálkodási stratégiákban, mint amilyen pl. a biogazdálkodás is.
A biogazdálkodás, mint a leginkább fenntartható gazdálkodási stratégia
- a diverzitás (sokféleség) megőrzése a mezőgazdasági területeken;
- a térfunkciók harmóniájára törekvő földhasználat, térszerkezet;
- az ágazati arányok ökológiai harmonizációja;
- körfolyamatokra épülő agrárökoszisztémák:
– talajművelés (a forgatás körbejárása az üzemben),
– vetésforgó (a növények forgása az üzemben),
– trágyázás (az istállótrágya forgása az üzemben), - táji, termőhelyi alkalmazkodás:
– a tájba illő biológiai alapok (növény-, állatfaj és fajtastruktúra),
– vetésforgó (sokszínűség),
– biológiailag „szelíd” talajművelés, talajvédelem,
– műtrágyázás helyett „talajerő-gazdálkodás”,
– állateltartó képesség – állatlétszám harmóniája; - emberléptékűség: üzem- és táblaméretek kialakítása, a tér újraszervezése ökológiai, talajvédelmi szempontok, hagyományok, kultúrökológiai szempontok, tájképi, esztétikai, valamint termelési, technológiai szempontok szerint.
Nem kétséges, hogy a fenti követelményeknek az összes létező gazdálkodási rendszer közül az ökológiai (bio) gazdálkodás tud a legkönnyebben megfelelni. Egyben azt is látjuk, hogy a biogazdálkodás – a környezeti szempontok elődlegessége miatt – az erős fenntarthatóság elvárásainak is megfelel.
Dr. Podmaniczky László
egyetemi docens,
intézetigazgató-helyettes
1 World Commission on Environment and Development
2 Forrás: Fleischer Tamás: Fenntartható fejlődés: környezeti, társadalmi és gazdasági tényezők. In: Háttértanul-mányok a magyar külstratégiához I.: Magyarország globális környezete 2020-ig. MTA Világgazdasági Kutatóintézet, 2007.
