A gazda „disznaja” a magyar kacsa

Az iparszerű baromfitartás kétes korszaka előtt a magyar kacsa a paraszti gazdaságok legfontosabb víziszárnyasa volt. Míg a libát leginkább eladásra és tolláért tartották, addig a kacsanevelés – mely hagyományosan az asszonyok feladata volt – elsősorban a család ellátását szolgálta.

A 19-20. század fordulójának szakírói szerint valamennyi baromfifaj közül a kacsatenyésztés a legkönnyebb, ez okozza a gazdának a legkevesebb gondot. A hagyományos családi gazdaságokban a kacsa a baromfifélék közt a sertés szerepét játssza. Falánk, mindenevő, jól összeállított takarmányon gyorsan megnő, és emellett meg is hízik. Magda János 1904-ben a Szárnyasaink c. szaklapban közölt cikkében a liba- és kacsatenyésztés közti különbséget a következőképpen jellemzi: „Libatenyésztés alkalmas legelő és pásztor nélkül el sem képzelhető, ugyanakkor kacsatenyésztés bármely szűk udvaron, egy kút mellett vagy mesterséges tócsában is könnyen létesíthető. Nagyobb kiterjedésű tavakban, amely minden község területén elő szokott fordulni, a nagybani tenyésztés is, minden nagyobb őrizet nélkül folytatható.” Valamennyi szakíró megjegyzi, hogy a kacsatenyésztés csak olyan területen űzhető haszonnal, ahol természetes vizek találhatók, hiszen nagyobb beruházást, költségesebb műszaki berendezést a hagyományos kacsatenyésztés nem képes kigazdálkodni. Sajnos mára a községi tavak jó részével együtt a kacsatartás tradíciója is eltűnt, de annak a lehetősége, hogy ökológiai típusú tartásban, régi magyar kacsafajtáinkkal – ha ma már esetleg nagyobb költséggel is – a tradíciókat fölélesszük, eredeti ízű, minőségű és egészséges terméket állítsunk elő, még nem tűnt el végérvényesen. Génbankokban őrzött kacsafajtáink ehhez rendelkezésre állnak.

Eredetük, háziasításuk és elterjedésük

Házikacsánk őse az északi féltekén általánosan elterjedt tőkés réce (Anas plathyrhynchos), melyet hazánkban tőkés kacsának, zöldfejű-, dunai-, öreg- és törzsök récének is neveztek.

A tőkés réce a vadon élő kacsafajok közül a legnagyobb testű. A gácsér fényes, feketés-zöld fejét a nyak közepén fehér gyűrű választja el az alsó nyaktól és a begytől. Háta barnás hamuszürke. A szárny evezőtollai kék vagy zöld színűek, fehér szegéllyel. A felső faroktollak zöldes-feketék. A tojó színe rozsdás, sárgásbarna, „vadas” jellegű. Vándormadárnak tekinthető, bár a mérsékelt égöv védettebb völgyeiből télen sem húzódik délre. Májusban költi ki 8–14 fűzöld tojását. Pipéi gyorsan nőnek, 6–7 hetes korukban már repülnek.

A kacsa háziasítása nagy valószínűséggel a rómaiaknál, esetleg még korábban, a görögöknél és a kínaiaknál történt. A földközi-tengeri népek korai írásaiból nem derül ki, hogy ismerték volna a kacsát, a rómaiak azonban már tenyésztették. A háziasított kacsák koponyája lapos, fejük hosszú. Törzsük hossztengelye egyes fajtáknál – így a magyar kacsánál is – vízszintes, másoknál függőleges. Testük arányos, oldalról téglalap alakú. A háziasítás során színre és testnagyságra egyaránt igen sokféle, egymástól jelentősen eltérő kacsafajta és fajtaváltozat alakult ki. A hímek tollszíne a színes fajtáknál mindenkor díszesebb.

A magyar kacsa

A magyar parlagi kacsát a Kárpát-medencében kialakult, őshonos magyar fajtának tekintjük. Kis teste és származásának hiányos, megbízhatatlan adatai miatt korábban „közönséges kacsának” vagy „parasztkacsának” is nevezték. A fellelhető irodalmi adatok szerint az országban honos magyar kacsák eredetét tekintve annyi bizonyosnak látszik, hogy a kétszáz éves török hódoltság idején a nagyobb testű, török eredetű kacsák hatására növekedett a kistestű magyar kacsák testnagysága. Később a Franciaországból importált roueni fajta szintén közrejátszott a magyar kacsák testnagyságának növelésében. A magyar kacsa jelenlegi alakját és többségük tollazatának fehér színét a pekingi fajtával történt keresztezés alakította ki az 1800-as évek végén.

Az tény, hogy a magyar kacsát évszázadok óta tenyésztik a Kárpát-medencében, és különösen a mocsaras, vizes vidékek egyik legfontosabb baromfiféléje volt. Hazánkban is kialakultak a helyi parlagi változatok, színtípusok. A magyar kacsa legelterjedtebb változata a fehér és a tarka vagy vadas színű volt, ritkábban barna, fekete és szürke színben is előfordult.

A 20. század elején elfogadott tenyésztési gyakorlat szerint a magyar kacsa fehér színű változatának tartása és pekingi kacsával történő keresztezése részben megváltoztatta a parlagi állományokat is, azonban a színes tollú magyar kacsaféléket kevésbé próbálták külföldi fajtákkal nemesíteni, ezért feltételezzük, hogy ezek a változatok őrizték meg leginkább eredeti, őshonos jellegüket, mind a mai napig.

Bár a parlagi magyar kacsa létszáma az elmúlt évtizedekben erősen lecsökkent, egyedei, kisebb állományai az alföldi tanyákon és Erdélyben még megtalálhatók. Az 1973-ban elfogadott génmegőrzési programokban a magyar kacsa nem szerepelt, ezért összegyűjtésük a fajta megmentése érdekében elengedhetetlenné vált. A magyar kacsa génbanki állományának kialakítását – tarka és fehér színváltozatokban – Fehér Sándor tápiógyörgyei tenyésztő kezdte el, részben Erdélyből behozott egyedekből. Erre az állományra alapozva jött létre 1998-ban a KÁTKI magyar kacsa génbankja Gödöllőn. A kutatóintézet a fajtát jelenleg három színváltozatban (fehér, fekete-tarka és vadas színű) tartja fönn. Egy másik, némileg nagyobb testű tarka magyar kacsaállományt Kiss László hozott létre Szarvason (Szarvasi Kacsafarm Kft.) alföldi tanyákról összegyűjtött állatokból. A magyar kacsák tenyésztő szervezete – a többi régi magyar baromfifajtához hasonlóan – a Magyar Kisállatnemesítők Génmegőrző Egyesülete (MGE), a fajta hivatalos bejelentése magyar kacsa néven 2004-ben történt.

A fajta leírása

A magyar kacsa parlagi fajtának tekinthető, testsúlya alapján a kisebb testű kacsafajtákhoz tartozik. Végtagjai rövidek, csőre színe a fehér változatnál sárgásvörös, a tarka változatnál szürkés-zöld, sárga pigment nélküli.

A magyar kacsa kitűnően hizlalható és tömhető, húsa rendkívül ízletes, lédús és finom rostú. Nagy ellenálló képességű és jó élelemkereső fajta. Egyedei még kisebb létszámban föllelhetők Erdélyben és az alföldi tanyavilágban. A gödöllői génbankban fehér és tarka (vadas és fekete-tarka színű) változatát tartjuk fönn.

Az ivarérett magyar kacsa testsúlya a tojók esetében 2,30–3,00 kg, a gácséroké 2,50–3,20 kg. Feje széles, nagy és kerek, csőre rövid és széles, a tarka fajtánál sárga pigmenttől általában mentes. Szeme fényes, nagy, mélyen ülő, sötét grafit színű. Arca tollas, nyaka középhosszú. Törzse széles, középhosszú, mély, zömök és téglalap alakú, melle erősen izmolt és nagy, háta hosszú és széles. Szárnya zárt, viszonylag rövid. A farok kiterjesztett, szorosan a háthoz hajló. Combja rövid és izmos, lábszára erős, egyenes és sárgás színű, rövid lábujjait úszóhártya köti össze.

A tojó testformája lényegesen nem különbözik a gácsérétól. A vadas színváltozat esetében a tojó tollazatának színe lényegesen szerényebb, egyszerűbb mint a gácséré (kifejezett ivari dimorfizmus). A leírások szerint a magyar kacsa fehér, tarka (vadas és fekete-tarka), barna, esetleg fekete színváltozatban fordul elő. A magyar kacsa génbaki állományainak testsúly- és tojástermelési adatait az 1. és 2. ábrán mutatjuk be. A magyar kacsa tenyésztésével kapcsolatos további információkat az érdeklődők az MGE honlapján: www.mgegodollo.hu találják meg.

Dr. Szalay István
az MGE elnöke
(Biokultúra 2009/2)