A méhtartás alapjai
A méhészet egyes szakmai titkai sokáig apáról fiúra öröklődtek, ugyanakkor az intézményes képzési igény sem mai keletű. A hazánkat is érintő első komolyabb, szervezett oktatás a Mária Terézia alapította bécsi méhésziskola volt, majd a keszthelyi Georgikonban is fontos szerepet kapott a méhészeti ismeretek továbbadása. Szarvason Tessedik iskolája is magas szakmai színvonalat képviselt. A 20. század elején, Gödöllőn indult igen alapos, széleskörű bentlakásos képzés kisebb csoportokkal. Később, a Zalaapáti Méhésziskolában is sokan szereztek oklevelet a mai idősebb generációból. Az önálló tanulást is jól megalapozta, segítette – többek között – Örösi Pál Zoltán „Méhek között” című műve, amely az ötvenes évektől máig megtalálható a könyvkínálatban.
Jelenleg a méhészetet az OKJ képzések keretében számos helyen oktatják. Az eddigi képzési időt, óraszámot – a gyakorlatot erősítve – 2013-tól rendeletileg 300 órára emelték. Bár ezek a szakmunkás képesítést adó különböző oktatási formák többnyire igen jó alapokat, ötleteket adnak a méhészet elkezdéséhez, illetve a magasabb szinten történő folytatásához, ne felejtsük: a jó pap is holtig tanul! Igen hasznos lehet – már a saját állomány gondolata előtt – néhány évvel „inasként” segíteni egy méhészetben. Tudásunkat, ismereteinket jól bővíthetjük, frissíthetjük, pl. az Országos Magyar Méhészeti Egyesület (OMME) keretében rendezett előadás-sorozatokon is. A fiatal gazdák, méhészek számára több szakmai rendezvény is volt, az ökológiai gazdálkodásra pályázó, illetve már a nyertesek számára a Biokontroll Hungária Nonprofit Kft. is szervezett előadásokat, melyek a Kft. honlapján megtalálhatók (www. biokontroll.hu). Kiegészítő és hasznos tanácsok, újdonságok találhatóak a két egyesületi honlapon is (www.omme.hu, www.mehtenyesztok.hu).
Méhsűrűség, méhlegelő, vándorlás
Hazánkban a méhcsaládok száma már meghaladta az 1 milliót, így ez a méhsűrűség kiemelkedő Európában, de világviszonylatban is. Ez fokozott felelősséget ró a korábbi és a most induló méhészekre.
Az idei tavasz rendkívüli időjárással indult és szinte április 10-ig alig-alig emelkedett a hőmérséklet 10-15°C fokra. Ez komoly hatással van a méhcsaládok fejlődésére is, bár ismert, hogy a biológiai rendszerek többnyire jelentős alkalmazkodó- és regenerálódó képességgel rendelkeznek.
Az ökológiai tényezők (pl. az időjárási viszonyok) egy része változékony és a másik fontos elem – a méhlegelő – nem bővült, szélesedett a megnövekedett méhállománnyal arányosan. Egyes megyékben az átlag feletti létszámú állományokat már igen nehéz megfelelő hozamú és hosszabb időre virágport és nektárt adó legelőn elhelyezni. Az áruméz-termelést biztosító területeken egyelőre főképp a méhegészségügyi szempontból is kifogásolható zsúfoltság okozhat problémát. Az egyéb, ún. évközi fenntartást, szaporítást, majd betelelést biztosító legelők helyzete már rosszabb, amelyet egy esetleges nyári aszály még tovább nehezíthet. Ide sorolható, hogy egyre többen szeretnének a méhészetből megélni, így az egy méhészre jutó családszám növekszik. A több száz család már állandóan több telephelyet és vándortanyát igényel, ráadásul a vagyonvédelem és a szállítási költségek is színezik a képet.
Hazánkban a vándorméhészet jelentős. Egy helyen, álló méhészetben általában kisebb hozamok érhetők el, illetve a röpkörzetben – kb. 3 km sugarú körben – igen változatos méhlegelőre van szükség, hogy a családok fenntartása mellett pergetett méz, mézfajták is legyenek.
Bár rövidebb távra a kasokat szekérre rakva vándoroltak elődeink, illetve az ókori Egyiptomban hajón is szállítottak már a Níluson, a vándorlás előfeltétele az arra alkalmas kaptár. Boczonádi Szabó Imre 1913-ban ismertette a ma is elterjedt fekvő vándorkaptárát, amely szélesebb lehetőséget nyitott a korszerű vándorméhészetnek.
Fontos a menekülőhely, a szellőzés, a stabil rögzíthetőség. A közutak ugyan sokat változtak az elmúlt évszázadban, a vasúti szállítás is már a múlté, de a vándortanyák nagy részére nem aszfaltút vezet. Ráadásul a szállítás éjjel vagy hajnalban történik, amikor fokozottabb a fáradtság és nagyobb a balesetveszély. A rakodás területén is igen változatosak a méhészetek. Hagyományosan, ha van munkaerő, kézzel történik az egyes kaptárak teherautóra történő pakolása. Nem könnyű feladat, néha a méhek is kijöhetnek és zuhoghat az eső is! Nem véletlen, hogy számos technikai fejlesztés történt ezen a téren. Nálunk csak a nagyobb méhészetekre jellemző a raklap, amelyen pl. négy család lehet és villás targoncával végezhető a rakodás. Ez Amerikában általános, 1-2 ember pakolja a több kamionból álló szállítmányokat. Vázon álló több család/kaptár jól emelhető a gépkocsin lévő daruval is, ez is lényegesen könnyíti és gyorsítja a munkát. Ez utóbbi is nagyon fontos, mivel az időjárás szeszélye miatt sokszor az így nyert idő is eldöntheti, hogy a meglátogatott legelőn kihasználható-e a néhány napi jó hordás. Bővül a guruló és a platóra rakható konténerrel méhészkedők köre. Itt már egyben van az elszállítandó egység, tehát ez biztosítja a leggyorsabb mozgást. Természetesen a konténer plusz költséget jelent a kaptárak mellett, ez azonban több helyen is megtérülhet (olcsóbb kaptárak építhetők be, több, hatékonyabb vándorlás tervezhető, nincs rakodási költség, illetve hőszigeteléssel is jobban védettek a családok a telelés, tavaszi fejlődés alatt stb.).
Hazánkban jelentős az eltérés a vándorlási szokások és gyakoriság között. Egyik jellegzetesség az egy akácra vándorlás és az eltérő időben virágzó akácerdők (déli, északi), azaz a hosszabb virágzási, gyűjtési időszak kihasználása. A sikerben a szerencse mellett a szaktudás, tapasztalat és a technikai háttér emelhető ki. A vándorlás komoly kihívás, szépségéhez természetesen az is hozzátartozik, hogy általában nincs két egyforma év.
Az akác mellett gyakori a nagy vetésterületű olajos növényekre történő vándorlás (repce, napraforgó), valamint sokan próbálnak szerencsét a szeszélyesebb selyemkórón (vaddohány) is. Az első kettőn a növényvédelmi technológiák, a fajták/hibridek és a termőhely érdemel külön figyelmet, míg a selyemkórónál a túlterhelés, az időjárás és annak következtében kialakuló, változó egyéb növénykultúra okozhat meglepetéseket is.
Az akác utáni legelőkön a kedvező hordás mellett sem szabad elfelejteni a családok biológiai igényét. A gyűlő nektár mellett gondoljunk a fészekre, annak bővítésére is. Ha van hordás, általában nem gond az építés, így az anya is aktívabban petézhet. Kell az új generáció, mivel a többször is igénybe vett gyűjtő népesség élettartama korlátozott. Sok méhész szerint a következő év július 1-jén kezdődik. A szerény, vagy éppen 0 eredménnyel végződő nyári vándorlás sokszor rossz tanácsadó. Ha nem sikerült a tervezett pergetés, de a családok szépen fejlődtek és van tartalék méz is, ne essünk kétségbe! Az elöregedett, csökkent népességű családok ugyanis hordás, serkentés nélkül nem tudják biztosítani az augusztusi, szeptemberi telelő méhek mennyiségét és minőségét. Érdemes felkutatni újabb legelőket, vagy az élelempótlás más eszközeit kell alkalmazni, figyelembe véve a hordástalanság, valamint aszály esetén jelentkező kutatás- és rablásveszélyt. A nagy méhsűrűség és a különböző kezelési módok miatt a nyúlós költésrothadás megjelenésére, terjedésére is számíthatunk.
A vándorlást rendeleti előírások szabályozzák. Ezek védelmet jelenthetnek a fertőző méhbetegségek elterjedése ellen (nyúlós költésrothadás), illetve a település jegyzőjén keresztül a különböző méhlegelők foglalását, terhelését jelzik, a méheket érintő növényvédelmi permetezések veszélyére hívhatják fel a figyelmet. Régi intézkedések, de csak annyit érnek amennyire betartjuk őket!
A méhészek körében általánosan ismert a vándorlásra kiadott állategészségügyi igazolás, illetve a helyi be- és kijelentkezési kötelezettség. Külön jogszabály vonatkozik az álló méhészetektől történő letelepedési távolságra és a méhanyanevelő-telepek röpkörzetének tiszteletben tartására is. Sok még a tennivaló ebben az ügyben! Az elhelyezésnél, letelepedésnél figyeljünk a „civil társadalomra” is. Ez utóbbi – véletlenül is – számos probléma forrása volt, illetve lehet és erősen ronthatja a méhészet társadalmi megítélését, szükségtelen félelmet kelthet a kívülállókban. Néhány országban kisebb állományokat, néhány méhcsaládot akár közparkokban is láthatunk.
Állandó parazita: a varroa atka
A mézelő méhek legjelentősebb, általánosan elterjedt parazitája a varroa atka (Varroa destructor). Méhészkedésünk sikere nagymértékben az atka elleni védekezésen is múlik. Ez az atka a keleti mézelő méhfajról (Apis cerana) a hatvanas években „került át” a másik, a világ nagyobb részén tenyésztett, ún. nyugati mézelő méhre (Apis mellifera).
Magyarországon először 1978-ban, Pocsaj községben találták meg. Az eltelt három évtized alatt számos kudarc, tapasztalat, kísérlet, kutatás, új védekező szerek, pontosabb ismeretek jellemezték a hazai és a nemzetközi – atkával foglalkozó – méhész közösséget. A főképp a viaszban felhalmozódó vegyszerek kutatásában is új mérföldkő volt az varroa atka ellen forgalomba hozott vegyületek nyomon követése. Nem véletlen, hogy egyes országok között, az általánosan (nem a bio méhészetben) engedélyezett védekező szerek között lényeges eltéréseket láthatunk.
A bio méhészetekben is alkalmazható engedélyezett készítmények köre évről évre nő. Nagyon fontos, hogy az igazán hatékony atkairtást a fedett fiasítást nem tartalmazó családokban érhetjük el. Ez általánosan a telelő időszak, ekkor pl. 3,5%-os oxálsav oldattal 95% feletti atkagyérítést érhetünk el. Fiasítás nélküli rövidebb időszakkal – tehát a hatékonyabb kezelés lehetőségével – máskor is találkozhatunk (anyakorlátozás, szaporítás, anyaváltás stb.), illetve a méhész kezében, technológiájában lehet a jó megoldás. Ezeket a lehetőségeket nyáron a védekezésre is használjuk ki. A másik, nálunk kevésbé elterjedt lehetőség a tömény (65-85%) hangyasav párologtatása. Ez a nyári időszakban a fedett fiasítás viaszfedelén is átjut, hátránya, hogy a párolgás sebessége, mennyisége függ a külső hőmérséklettől is. Optimális hőmérsékleten optimális ideig kezeljünk, igen meleg nyári napokon ne használjuk! Hosszabb ideig a kaptárban tarthatóak a timolt (a kakukkfű illóolaja) tartalmazó készítmények, bár a hatékonyságuk kisebb.
Kezdetben, tavasszal a herefiasítás vonza leginkább az atkát. Ne csak a méhcsalád természetes ösztönére bízzuk, hogy zugépítményekben herét is petézzen az anya, hanem ezt üres, vagy építtető kerettel irányítottan is segítsük. Így könnyebben ellenőrizhetjük a készülő herés építményt, lépeket, majd, a viasztermelést is növelve, elvehetjük az egyre gyorsabban szaporodó atkákkal együtt. A higiénikus aljdeszka az állomány egy részénél jól tájékoztat a természetes atkahullásról és a kezelések utáni változásokról is. A bio méhészetben engedélyezett szereknél (pl. oxálsav) fontos, hogy a kezelés után, még 2-3 héttel! is mérhető az atkairtó hatás, tehát nem elég csupán az 1-2 napi lehullás alapján minősíteni a kezelést és a család helyzetét.
A betegségek leküzdésének, megelőzésének alapja a jó kondícióban lévő, tartalékokkal (méz, virágpor) rendelkező népes méhcsalád. Az állományunkban évről évre végzett szelekció, a tervszerű here- és anyanevelés is jelentősen hozzájárulhat az egészséges állapot fenntartásához és a javuló termelési eredményekhez. Hazánkban sajnos viszonylag rövid a fejlődést is ösztönző méhészeti szezon, bár ezt a kedvező méhlegelők hosszabbá tehetik. A méhcsalád fejlődési ütemét ismerve számos munkacsúcs jelentkezik május-júniusban, amit akkor és ott kell elvégezni, mivel az elszalasztott idő, lehetőség később már alig pótolható eredményesen.
Dr. Szalai Tamás
(Biokultúra 2013/3)
