A parcellanagyság és a biotikus – abiotikus környezeti hatásokkal szembeni talajellenállóképesség néhány összefüggése

A természet útja
segít, nem sarcol.
A bölcs ember útja
használ, nem harcol.
(Lao-Ce: Tao-te King)

A jelenlegi – nem éppen kedvező – helyzet

Az utóbbi évtizedekben a talajokat érintő degradációs folyamatok mind jelentősebbekké váltak és az előrejelzések szerint, megfelelő intézkedések híján ez a tendencia a jövőben is szinte bizonyosan folytatódni fog (Bridges and Oldeman, 1999; Várallyay 2006, 2007). Az Európai Unió Talajvédelmi Stratégiája (CEC, 2006) alapján az európai talajokat fenyegető nyolc legjelentősebb talajdegradációs folyamat: az erózió, a talaj szervesanyag csökkenése, talajszennyezés, szikesedés, talajtömörödés és szerkezet leromlás, a biodiverzitás csökkenése, talaj-fedés, valamint a különböző hidrológiai kockázatok (árvíz, belvíz, csuszamlás).

A mezőgazdaság az elmúlt 50 évben azzal foglalkozott, hogy a növényt táplálja és nem a talajt. Crawford (2005) szerint minden alkalmazott technológiának az volt a célja, hogy maximalizálják a termőföldről elérhető nyereséget. Hogy a növények még nagyobbra nőjenek, az állatok még több tejet, még több húst produkáljanak. Egyik megoldás sem szolgálta azt, hogy a talajok állapota javuljon.

Európai viszonylatban 17-szeres a talaj túlhasználata. 17-szer gyorsabb a termőréteg pusztulása, mint a képződése. Ráadásul Európán kívül a kevésbé tudományos hozzáállásnak köszönhetően ez az arány még rosszabb is lehet. Ugyancsak Crawford (2005) számításai alapján a jelenlegi termőföld-mennyiség a világon még nagyjából 60 évre lesz elegendő. Ez ugyan csak egy becslés, de ugyanakkor egy nagyon riasztó figyelmeztetés is. Mindenki számára világossá kell válnia, hogy a termőtalaj véges erőforrás, amit mi jelenleg egyáltalán nem fenntartható módon használunk. Ez a hozzáállás sajnos nem csak a mezőgazdasági termelés sajátossága.

Ugyancsak riasztó tény, hogy az élelmiszereink tápanyagtartalma az elmúlt 50 évben 15-60 százalékkal csökkent (Nánási, 2005).

Az okokat a módszerekben kell keresnünk, amelyekkel a termőterületeinket műveljük. A jelenleg uralkodó agrotechnika a természetben zajló folyamatokkal ellentétesen ható folyamatokat generál. A kedvezőtlen termelési gyakorlatnak köszönhetően 1950-re a világ termőföldkészletének fele termesztésre alkalmatlanná vált és egy becslés szerint 2010-ig további 30 százalékot tettünk tönkre (Borsos, 2003).

A termesztési technikák, a talajforgatás, a műtrágyák és vegyszerek egyre nagyobb mértékű használata miatt a termőréteg jelentősen elvékonyodott, a talajok tápanyagtartalma és a termőterület csökkent.

Az amerikai Észak-dakotai Állami Egyetem kutatásai szerint a termőréteg vastagsága Walsh megyében 1960-ban 34 inch (86 cm) volt, míg 2014-ben már csak 15 inch (38 cm). Ez 56%-os csökkenést jelent 54 év alatt. A talaj szervesanyag-tartalma ez alatt az időszak alatt 8%-ról 3% alá csökkent, ami 62%-os veszteségnek számít. Az európai kutatások is hasonló eredményekről számolnak be (Nánási, 2005).

Érvek a nagyipari termelés mellett

A világ mezőgazdaságának egyre nagyobb embertömegeket kell táplálnia, egyre rosszabb feltételek mellett. Az intenzív technológia támogatóinak legnyomósabb érve, hogy a világ egyre gyarapodó népességét csak az egyre intenzívebb mezőgazdasági termelés segítségével lehet élelemmel ellátni. A jelenleg megtermelt élelmiszermennyiséget és annak elosztását figyelembe véve ez az érvelés nem állja meg a helyét, hiszen a megtermelt élelmiszer 40%-a a kukában végzi, miközben a fejlett társadalmakban élők 30-40%-a túlsúlyos. A harmadik világ termőterületein a központ országai számára termelnek luxuscikkeket, mint a kakaó, a tea, vagy a kávé; elvéve ezzel a termőterületet az alapvető élelmiszereket adó termények elől (Nánási, 2005).

Az éhezés világméretű problémája sokkal inkább a hibás termelési és elosztási struktúra következménye, elvileg biológia oka nincs annak, hogy ne tudnánk akár a növekvő népességet is ellátni (Bartha, 2017).

Felvidéki gazdálkodók véleménye a nagy parcellák használatáról

A Kisalföld szlovákiai részén, a Mátyusföldön élő gazdálkodókat kérdeztünk az ottani szántóföldi termelés gazdasági és szakmai körülményeiről. A következő érveket hozták fel a nagyobb méretű parcellák használata mellett:

• A hektáronkénti nyereség annyira alacsony, hogy csak hatalmas, nagy teljesítményű gépekkel, kevés munkaerőt alkalmazó gazdálkodók számíthatnak jó gazdasági eredményre, de arra is csak az uniós területalapú agrártámogatások igénybevételével.
• Az egyik parcelláról a másikra való átállás költséges és időt rabló, több munkaerőt igényel, viszont ez megint költségnövelő tényező és munkaerőt nehéz találni.
• Az ilyen nagy parcellákon hatékony és jelenleg a tulajdonukban lévő 24 vagy 36 méter széles gépsorok, permetezőgépek kis parcellákon nem használhatók.
• Keskeny parcellákon állandó probléma a permetlé­elsodródás. Hogy ezt kivédjék, inkább elhagyják a széleket, amelyek a gyomok és kórokozók terjedésének gócai lehetnek. Ha átpermeteznek, kárt okozhatnak a szomszédnak és mivel ez potenciális konfliktusforrás, kerülni igyekeznek.

A mátyusföldi gazdálkodók véleménye a kis­parcellás termelésről

• Megfelelő növénykeverékkel és vetésforgóval jelentősen javíthatók a talajok minőségi, egészségi, vízgazdálkodási mutatói. A mélyen gyökerezők a vízháztartásra vannak jó hatással, a hüvelyesek a hasznos mikroorganizmusok elszaporodását segítik.
• A talaj széntartalmának növelése CO2-t köt meg, a humusztartalom emelése növeli a talajtermékenységet és a vízmegtartó képességet.
• Kialakulhatnak olyan kedvező, nagy fajgazdagsággal rendelkező élőhelyek, ahonnan hamarabb visszatelepül a biológiai élet a környező parcellákra. Innen újraéledhet a nagyobb, esetleg degradálódott szomszédos rész.
• A mezsgye a beporzás ökológia szolgáltatását biztosító méhek, egyéb rovarok élőhelye, búvóhelye, szaporodásának helye lehet.
• Kialakíthatók vadetetőként és búvóhelyként szolgáló – nem művelt kukorica és egyéb vadkeverék használatával – olyan területek, ahol elbújhatnak, pihenhetnek az állatok. Az itt talált táplálék és harmat csökkenheti a guttációs cseppek lecsipegetése miatti vadkárt.

Létezik más alternatíva

Az eddig gyakorlatok megkérdőjelezése elindíthat egy folyamatot, ami az iparszerű agrotechnikának köszönhetően elértéktelenedő földek kedvezőtlen állapotának megfordulását eredményezheti. Akár egy bevált rendszerhez is igazodhatnánk, amely a természetben ezer év óta biztosítja a fenntartható tápanyagforgalmat.

Tanuljunk a természettől – a NO TILL mozgalom

Gyulai Iván, az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány elnöke szerint az erdei talajviszonyokat érdemes megfigyelni és utánozni saját gazdálkodásunkban. Az avar – ökológiai szolgáltatásként – biztosítja a talaj védelmét a víz és a szél erodáló hatása ellen, meggátolja a tömörödést és a nedvességet is a talajban tartja. A lebomló maradványokat a talajélet a felső réteggel összekeveri, anyagcserefolyamataival létrehozva a humuszt. Minél több szervesanyag kerül lebontásra a talajban, annál vastagabb lesz ez a humuszréteg. A talajra hulló csapadék a tápanyagokat a mélyebb rétegekbe mossa, ahol a gazdaságilag művelt talajokon a termesztett növények gyökerei számára nehezen elérhetővé válnak. Amikor szántunk, vagy megássuk a kertünket, az ebben az alsóbb rétegben felhalmozódó tápanyagokat hozzuk a felszíni 20–30 centiméterbe.

Érvek a nagyipari gazdálkodás ellen

Az ipari gazdálkodásra a nagy teljesítményű munkagépek, a vegyszerhasználat, a rengeteg műtrágyázás és a nemesített hibrid növények használata a jellemző. Az ellenzők szerint éppen ezzel a gyakorlattal tesszük tönkre a termőföldet. A NO TILL mozgalom hívei szerint a talaj mennyiségi és minőségi pusztulásának oka a talajforgatásos gazdálkodás. Ezzel természetesen a szántás hívei nem értenek egyet.

A NO TILL helyeslői szerint ez a beavatkozás rombolja a talajainkat. Az, hogy mennyi szerves anyag jut a talajba, attól függ, mennyi van a talajon és hogy mennyi talajélet van a talajban. Rovarokról, férgekről, aerob és anaerob mikroorganizmusokról beszélünk. Az alsóbb rétegekből felszántott mikróbák az oxigén jelenlétében elszaporodva elhasználják a talaj szervesanyagkészletét, amely így szegényedik. Elűzzük a rovarokat és tönkre tesszük nemcsak a gilisztákat, de a járataikat is, amelyek a talaj levegővel való ellátottságát segítik.

Gyulai Iván szerint egy hektár erdei talajban nagyságrendileg 15–35 tonna élőlényt találunk. Ugyanez egy szántóföldön 2–4 tonna, vagyis a tizede. A földigiliszta a másfél méteres függőleges járataiba lehúzott leveleket megemésztve, egy hektár területen 40 tonna ürüléket rak ki a talajra a járatai mellé. Ez tápanyagban mérve 4–5-szöröse a talaj tápanyagtartalmának (Gyulai, 2006).

Nem csak a talaj minőségét rontjuk, hanem a mennyiségét is csökkentjük. A forgatástól romlik a talaj szerkezete és az így keletkezett port könnyen elhordja a szél. A takaratlan, rossz szerkezetű talajra hulló csapadékvíz még ennél nagyobb szemcséket is elvisz. Az így elhordott talaj örökre elvész. Ezért is fontosak a szélfogók, hiszen a nagy parcellákon nincs, ami megtörje a szél lendületét. Nem beszélve a szélfogóként fenntartott fa és cserjesorok számtalan egyéb ökológiai szolgáltatásáról.

A jelenlegi talajállapotok a nagyüzemi parcellákon

Sokan elképzelhetetlennek tartják a szántás nélküli talajművelést. „100 évig jó volt?” – érvelnek, de a gyakorlat sok helyütt azt mutatja, hogy a szántással művelt talajok termőrétege elvékonyodott, oxigénszegény altalajukban minimális biológia élettel, rossz vízháztartással. A szántóföldön termesztett növények számára a tápanyagot jórészt a műtrágya jelenti.

A szántás következménye

A szántás közben kialakuló eketalp elzárja a rétegeket egymástól. Élesen elhatárolódnak egymástól, mert a talajlakó élőlények nem keverik a talajt. Az eketalp alatti réteg tápanyagban szegényebb, száraz és levegőtlen. A talaj nem tartja meg a vizet a csökkent humusztartalom miatt. A gyenge talajélet miatt a rosszul lebomlott szármaradványokon olyan gombák szaporodnak el, mint egyes Fusarium fajok, amelyek a tavasszal szárba szökkenő gabonában jelentős kárt okozhatnak.

Vízerózió és tápanyagfeldúsulás a felszíni vizekben

Az elrontott vízháztartás egyenes út a tápanyagvesztéshez és az eutrofizációhoz. A tönkretett talajba nem szívódik be az esővíz, a talajfelszínen elfolyva és az alacsonyabb térszinteken összegyűlve belvizeket okoz. A drága pénzen vett tápanyagot elviszi a víz a parcelláról, ahol hiányzik, viszont a felszíni vizekben feldúsulva azok eutrofizációját okozza. A megnövekedett műtrágyahasználat drágítja a termelést, a gépek fosszilis üzemanyagot használnak, amelyek elégetése növeli az üvegházhatást és a nagy talajnyomás tönkreteszi a talajszerkezetet. Mint látjuk, minden mindennel összefügg. Ha egy komponenst megváltoztunk, az egész rendszer felborul, események sorozatát indítva el.

Negatív láncreakció

A gyomnövények kedvelik a magas nitrogénszintet. Minél többet műtrágyázunk, annál nagyobb gondjaink lesznek a gyomokkal. Vagyis többet kell permeteznünk, sok esetben kelátokat használva, amelyek megkötik a fémes nyomelemeket, amelyek így nem lesznek felvehetők a növények számára. Azok immunrendszere gyengül és a segítségünkre szorulnak, mi pedig gombaölő szereket permetezünk rájuk. A gombaölők tönkre teszik a talajbiológia legfontosabb részét, a mindent átszövő micéliumokat. A legyengült növényeket további peszticidekkel próbáljuk védeni. Elpusztítjuk azokat a rovarokat, amelyek megvédenék a növényeinket, ráadásul a vegyszerek bekerülnek a terményekbe, amit emberi fogyasztásra szánunk. Ugyanezek a rovarirtók pusztítják a megporzóinkat, amelyek nélkül nincs megfelelő termés.

A mezőgazdasági parcella is ökológia rendszer – lenne…

Az ökológiai önszabályozásnak az a lényege, hogy a természetben a különböző folyamatok, élőlények segítve, vagy korlátozva, azokat stabil egyensúlyi helyzetben tartják. Az elv mindenképpen az, hogy a rendszer védje meg magát a biotikus és abiotikus stressztől, legyen a negatív hatásokkal szemben ellenálló.

„Resilient soil”

John W. Crawford 2005-ben használja először a „resilient soil” kifejezést, ami ellenálló talajt jelent. Ennek feltétele többek közt a gombafonalak megléte, ehhez humusz kell, nedvesség és oxigén. Energia is kell, a napfény energiája, amit a növények szerves szénné alakítanak és a gyökereken keresztül tápanyaggal látják el a mikróbákat. Vagyis szenet juttatunk a légkörből, ahol amúgy is túl sok van, a talajba. „Úgysem csináltunk mást az elmúlt évben, csak ennek a folyamatnak a fordítottját”.

A csökkent ellenállóképességű – rezilienciájú – talaj nem képes a környezeti stressznek, a kevés és egyenlőtlen eloszlású csapadéknak, a tápanyag kimosódásnak, a szikesedésnek, vagy a szél és vízeróziónak ellenállni, ezért minőségi mutatói fokozott ütemben romlanak (Várallyay, 2007).

„Gyulai Iván tanár urat idézve ismét: „Nem tudok csak úgy egy kertet létrehozni a puszta közepén, annak a kertnek mindig lesz környezete, amely nélkül nem értelmezhető, azzal szorosan együttműködik. Szántóföldön nem működik semmi! Azt el kell felejteni! Teljesen nyilvánvaló, hogy több száz hektáros gabonaföldek, anélkül, hogy azok felszíne meg lenne törve fasorokkal, bokrokkal, kis természetes társulásokkal, nedves élőhelyekkel, nem tudnak rendszerként működni. Minden egyes négyzetméterért harcot folytatunk, hogy azt felszánthassuk és bevethessük és restek vagyunk arra, hogy áldozzunk egy is területet arra, hogy a természet ott lehessen mellette. Pedig akkor a mi dolgunk is kevesebb lenne, hiszen akkor tudna az eredeti rendszer működni. Szántóföld szántóföld mellett, ameddig a szem ellát, nem tud érdemben ökológia szolgáltatásokat nyújtani.” (Gyulai, 2014)

A GDP szent és sérthetetlen

Az ökológia rendszerekben intenzív szervesanyag körforgás van. Ezzel szemben a termőföld mára csak vázzá, színhellyé, a termelés színhelyévé vált. Kiirtottuk belőle az életet, azok a segítők, amelyek a tápanyagok felvételét megoldják, már nincsenek ott. Ezért a tápanyagokat mesterségesen kell bevinnünk. Ez egyre bonyolultabb, komplexebb technológiákat igényel. Próbáljuk utánozni a természetet, de ezt soha nem leszünk képesek tökéletesen megoldani, ráadásul ez a folyamat erőforrásokat igényel, környezeti terhelést jelent. A másik oldalon pedig, amikor maga az élet segít minket, ez ingyen van. És ezt az ingyen szolgáltatást cseréljük le valami olyanra, amit mi emberek állítunk elő. Amit a természettől kapunk, attól nem nő a GDP. Olyan világban élünk, amikor mindent az anyagi javak és ezen keresztül a gazdasági növekedés vezérel, akkor értelemszerűen azok az ökológiai szolgáltatások, amiket a természet nyújt, és amikért nem lehet pénzt kérni, háttérben szorulnak. Lecseréljük őket olyanokra, amik gazdasági hasznot hajtanak. Ráadásul, ha nem követnénk el ezeket a hibákat, akkor nem is kéne őket kijavítani. De az is remek üzlet, hogy anyagi ellenszolgáltatásért kijavítjuk a hibákat.

Nem üzlet a szalmaégetés, de jó a PR-ja

Az erdő minden évben betakarja a talajt, de mi a szántóföldeket csupaszon hagyjuk. Terem ott szerves anyag, nem is kevés, ezzel takarást és védelmet biztosítva a termőrétegnek. Ehelyett mi lehordjuk a földekről és hőerőművekben elégetjük. A pécsi erőmű például évente 200 000 tonna szalmát éget el. Ha figyelembe vesszük az olyan externáliákat, mint az úthasználat, az üzemanyag, a munkaerő, a betakarítás gépesítése, akkor érthetővé válik, hogy a szalmából, mint alacsony energiasűrűségű biomasszából nem tudunk gazdaságilag előnyös módon energiát nyerni, viszont ez az adat jól mutat az EU felé beadandó kimutatásokban, mint megújuló energiaforrás-használat.

A gazdák jó része szerint, ha a földön hagyják a szármaradványokat, akkor nehezebb szántani, mert lassú a szervesanyag lebomlása, ami a talaj csökkent biológia aktivitásának számlájára írható. A szükséges tápanyagokat viszont pótolni kell és erre a műtrágya tűnik a legalkalmasabb megoldásnak. Csakhogy – egyes vélemények szerint – a műtrágyahasználat és a növények lecsökkent védekezőképessége között pozitív korreláció van (nem publikált saját gyűjtés, 2019).

A jól kezelt talajban nagy mennyiségű szén kötődik meg, így az üvegházhatás is csökkenthető. A rétegek nehezen megkülönböztethetők, gombafonalakkal gazdagon átszőttek, ami az oxigén meglétének egyértelmű bizonyítéka. Sok járatot látunk és a humusztartalma is magas (Duiker, 2000).

Lokális bevételek

A kisparcellák megléte, látványa a légifelvételeken egy régió egyik gazdasági mutatója. Amennyiben sok kis parcellát látunk, az azt jelenti, hogy ott helyi gazdák dolgoznak, termelnek, akik helyben fizetik az adót, hozzájárulva a régió általános és környezetvédelmi fejlődéséhez is. Helyiként érdekük a termelési környezet és a természet védelme. Sokan, mint vadászok, horgászok közvetlenül is érdekeltek a konkrét élőhelyek védelmében.

Ezzel ellentétben, ha nagy parcellákat látunk, az az esetek nagy részében azt jelenti, hogy nagybefektető van a területen, aki távolról irányított, ipari jellegű növénytermesztést folytat, ahol a nyereségorientált termelés az egyetlen cél, a környezetvédelem, vidék- és régiófejlesztés másodlagos. Nem utolsósorban, ezek a cégek nem helyben vannak bejegyezve, az adójukat is máshol fizetik, vagyis még pénzt is vonnak ki a régióból.

Miért nem használunk istállótrágyát?

Mert nincs. Az állattenyésztési ágazat már évek óta nem rentábilis és az állattartó telepeket jórészt mindenhol felszámolták. Szerencsésnek számít az a gazdaság, amelynek még megmaradt az állattartó telepe, viszont, ahol nincs trágyatermelés, ott a szervesanyagutánpótlás komoly gondot jelent.

Amikor az egyre nagyobb állattartó telepek létrejöttek, a trágyát egyre nehezebb volt megfelelően kezelni, túl messzire kellett szállítani, körülményes volt elszórni és inkább környezetszennyezésként, gondként fogták fel, mint áldásként.

Egyes növénytáplálási szakemberek szerint a szerves trágyával a talajt többféle gombabetegséggel, fonálféreggel fertőzzük és bizonytalan, mikor kezd el a trágya tápanyagtartalma feltáródni. A vízoldékony műtrágya azonnal felvehető, steril, pontosan adagolható. Sokkal könnyebb a műtrágyával dolgozni. A műtrágya tápanyagait a növények közvetlenül fel tudják venni, nincs szükség a talajban élő mikroorganizmusok segítségére. A növény megkap mindent, gépek törik fel neki a felszínt, a tápanyagokat a gyökeréhez kapja, a kártevők ellen vegyszerrel védik. Semmi dolga nem maradt, csak minél nagyobbra nőni. Viszont ezeknek a folyamatoknak hála a talajok elszegényedtek és töredékére csökkent bennük az élet. Így nem csak mennyiségileg, hanem minőségileg is pusztítjuk a talajainkat (nem publikált saját kutatási anyag, 2019).

Gyengébb talajon rossz minőségű élelmiszert termelünk

Gyengébb minőségű talajokon rosszabb minőségű élelmiszert tudunk termelni, és ez a hiányzó tápanyagok miatt az immunrendszer legyengüléséhez és betegségek kialakulásához vezet, ami viszont alacsonyabb életminőséget eredményez. Az élelmiszer alapanyagokban található vegyszermaradványok tovább rontják a helyzetet.

Az ember 11 ezer évvel ezelőtt a mezopotámiai termékeny félhold területén kezdett el földműveléssel foglalkozni és két és fél ezer éve használ ekét. Egy olyan, harmonikusan működő rendszerbe nyúlt bele, aminek a működését nem értjük teljes komplexitásában, de a természet folyamatainak megfigyelésével, a megfelelő tanulságok levonásával akár egy nagyüzemi gazdaságban is – igaz, hosszú évek munkájával – a termőföld állapotát vissza lehet állítani és kevesebb munkával, géphasználattal, vegyszerrel lehet megtermelni a terményeket.

Valójában a mezőgazdasági rendszerek is ökológiai rendszerek, amelyeket természeti törvények irányítanak és komplex egységként működnek, melyekben minden mindennel összefügg. A nagyipari módszerekkel elkülönítettük a növényeinket és a földjeinket a környezetüktől. A természet ökológiai rendszerébe való beavatkozással a biológiai, sőt fizikai törvényekhez alkalmazkodott rendszerbe nyúlunk bele. A megbontott energiaegyensúlyú mesterséges rendszerek folyamatai csak jelentős energiatöbblet felhasználásával tarthatók fenn. Ezeket a járulékos költségeket a termelési árba jelenleg be nem épített externáliákként kell felfognunk. A rossz termelési és gazdasági gyakorlat hosszútávú következményei, amelyek környezetszennyezésként, az élelmiszerek és az emberi életminőség romlásaként jelentkeznek a csak adatokból értő közgazdász-társadalom számára is érthető gazdasági veszteségként számszerűsíthetők. Ebben a megközelítésben nézve kijelenthetjük, hogy a nagyüzemi mezőgazdasági termelés hosszú távon nem kifizetődő.

A fejlett társadalmak éves költségvetésük jelentős részét költik egészségbiztosításra. Az olyan betegségek, mint az ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitási zavar), a daganatos betegségek, a degeneratív betegségek, mint a Parkinson- vagy az Alzheimer-kór, az egyre nagyobb teret öltő autoimmun betegségek az életminőséget leginkább rontó tényezőkké váltak. Ez elfogadhatatlan, mindannyiunk és a természet érdeke is, hogy ennek a nem kívánt folyamatnak véget vessünk. Az alternatíva, amelyet a természet megfigyelése kínál, ezer évek óta a rendelkezésünkre áll. (A cikk szerzője sok hasznos gondolatot merített a téma idézett szakembereinek világhálón elérhető filmjeiből, videóiból, illetve tudományos publikációiból és az olvasók szíves figyelmébe ajánlja őket.)

Takács Attila
Szent István Egyetem,
Georgikon Campus, Keszthely
(Biokultúra 2020/4-5)

A főszerkesztő megjegyzése: a cikknek helyt adtunk újságunkban, ugyanis a legnagyobb értékünk a termőfölddel felelős bánás szükségességére hívja fel a figyelmet, nagyon jó hivatkozásokkal. Ugyanakkor néhány megállapításával nem feltétlenül értünk egyet. Ilyenek, hogy hiányoljuk a biogazdálkodás hasznosságának kiemelését, a „no till” gazdálkodáshoz rendszeresen kapcsolódó totális herbicid használat említését, a szakértelem nélkül vegyszerezett „kis parcellák” kockázatát az egészség és környezet területén, a hasznosként kiemelt rendszerek gyakorlatba ültethetőségét stb. (RP)