Az afrikai madár: a gyöngytyúk

A gyöngytyúk tartása nem sokban különbözik a többi baromfiétól. Számos előnye ellenére a gyöngyös általában mégis hiányzik a családi baromfiudvarokról, elsősorban a tartó számára hátrányosnak tűnő viselkedése, pl. kellemetlen hangja, ijedős, veszekedő természete és mozgékonysága, repülő hajlama miatt.

Az említettek részben a gyöngytyúk domesztikációjának alacsony fokával magyarázhatók, mely egyúttal lehetővé tette, hogy a faj háziszárnyasként is megőrizze alapvető vadmadár ösztöneit, viselkedési formáit az évszázadok során. Éppen ez teszi a gyöngytyúkot az ökológiai baromfitartás egyik legkiválóbb madarává.

Származása és háziasítása

A gyöngytyúk eredeti hazája Afrika, ahol vadon élő madárként 15-20 egyedből álló családokba verődve cserjés-bozótos területeken barangol. Apró, csupasz fejét jellegzetes sisaktaréj védi. Háta félgömbszerűen domborodó, farka ék alakban hegyesedik. A kakasok nem viselnek sarkantyút. Dús tollazata sötét alapon világosan pettyezett, de fehér-, krém-, sárga-, tarka- és ibolyaszínű változatai vadon is előfordulnak.

A gyöngytyúk (Numida meleagris) az egyetlen baromfifaj, melyet nem eredeti hazájában domesztikáltak. Az ókori görögöknél már háziállat volt, és áldozati célra tenyésztették. A monda szerint a gyöngyözöttség Meleagrosz király nővérének megszilárdult könnycseppjeitől ered, amelyeket fivére halálakor ontott. Állítólag ezért nevezte Arisztotelész ezt az állatot Meleagrisnak.

A Római Birodalomba egyesek szerint a pun háborúk idején került a gyöngytyúk és „afrikai madár” néven vált ismertté. Mások szerint a rómaiak a gyöngytyúkot a görögöktől vették át. Húsa és tojása a római lakomák csemegéje volt. A gyöngytyúk már a kora-középkorban ismert volt Európában, így a Kárpát-medencében is, ahol kialakult helyi, parlagi változata. Elsősorban kékesszürke, esetleg fehér színváltozata terjedt el (melyet a kékesszürkénél szelídebbnek tartottak). Léteznek egyéb színváltozatok is, pl. sávozott, ezüstszürke, barnásszürke, tarka és bronzszínű. A gyakorlati tapasztalatok szerint a sötétebb színű változatok edzettebbek, könnyebben nevelhetők, és a ragadozók is nehezebben találnak rájuk.

Háziasítása során a gyöngytyúk valamivel nagyobb testűvé vált, egyébként azonban alig változott. Ennek oka e faj kisfokú változékonysága, monofiletikus származása, viszonylag késői domesztikálása és az a tény, hogy tenyésztésével kevesen foglalkoztak.

A háziasított gyöngytyúk nagyon értékes, ízletes húsú baromfiféle. A parlagi változat a tojástermelést április végén kezdi, évente mintegy 60–80 szürkés-sárgás héjú, 40–50 g súlyú tojást tojik. Szeret rejtve tojni. Tojásainak héja vastag, ezért a gyöngytyúktojás hosszabb ideig eltartható. Nagyon edzett, veszekedő, vad természetű, kitűnő élelemkereső és rovarirtó baromfiféle, melyet célszerű szabadon tartani.

A gyöngytyúkok teste vízszintes tartású és zárt, hátuk feldomborodó. A kakasok testsúlya 1,30–1,60 kg, a tojóké 1,20–1,40 kg. Fejük rövid és széles, csőrük rövid, erős, erősen hajlott, szaruszínű, a hegye vörös. Fejükön sisakot viselnek, mely szarus, vörös, háromszögletű, a kakasoknál nagyobb és meredekebb állású. Arcuk tollatlan, szürkéskék, vagy kékesfehér, égszínkék foltokkal, amelyek a nyak felső harmadának csupasz bőrére is átterjednek. Füllebenyeik szorosan a fejhez simulók, szemeik nagyok, sötétbarnák. A tojóknál kifejezettebben lelógó kétoldali áll-lebenyek rövidek, tömöttek, vaskosak, színük vörös, a közepén fehér folttal. A nyak vékony, izgalomban egyenes tartású, kakasoknál sötétkékes, tojóknál világosabb bőrszínnel, alsó része erősen tollas, felső része csupasz, finom szőrökkel sűrűn benőtt. A törzs erős, a mell nagy, kerekded, telt. A hát széles, erősen boltozatos, hátrafelé erősen lejt. A szárnyak hosszúak, szélesek, szorosan testhez simulók. A farok rövid és lefelé irányuló, középső tollai a szélsőknél hosszabbak. A lábszárak viszonylag rövidek, színük vöröses vagy palaszürke, a kakasnak nincs sarkantyúja.

A kékesszürke gyöngytyúkok tollszíne kékesszürke alapon egyenletesen fehéren pettyezett, gyöngyözött. Az evező- és faroktollak barnás színűek, szélükön fehéres tarkázottsággal. Mell- és nyakszíneződésük foltok nélküli ibolyaszürke. Csibéi kikeléskor barnás színűek, hátukon hosszanti sötétebb sávokkal.

A fehér színű gyöngytyúk kevésbé gyakori, tollszíne bársonyos csillogású, tejfelsárga alapszínű, rajta ezüstfehér pettyekkel. A naposcsibék színe szürkés, hátukon világosabb sávokkal.

Tenyésztésük rövid története

A gyöngytyúkot régen honosult háziszárnyasunknak tekinthetjük. A XX. század elején már hazánkban is tenyésztették, és a század első felében külföldre vadhúsként, fojtva szállították. Ezt megelőzően azonban inkább díszmadárként tartották, egyes források szerint a kolostorok kertjeiben a XIII. századtól, főúri vadaskertekben pedig a XVI. századtól. Paraszti gazdaságokban szórványosan a XIX. század végén, nagyobb arányban pedig a két világháború közötti időszakban terjedt el, főként a Duna–Tisza köze és a Tiszántúl tanyás gazdálkodási helyein.

Krenedits Ödön 1920-ban még azt írja róla: „Mi a gyöngytyúkot úgy mint a pávát, díszmadárként tartjuk. Pedig kellemetlen hangjuk ugyan nem díszes. Ámde a gyöngytyúknak haszna nem is díszes voltában, hanem tojásaiban, húsában és tollában rejlik. Erre azonban a magyar gazda eddig nem sokat adott, de annál többre becsülte az olasz, angol és francia.”

A gyöngytyúk az iparszerű baromfitenyésztés kezdetéig volt kedvelt háziszárnyas, az 1960-as évektől azonban a tenyészetek száma világszerte rohamosan csökkent. Magyarország az 1970-es években még a gyöngytyúktenyésztés és -árutermelés európai élvonalához tartozott. A tenyésztés és szaporítás központja a Hortobágyi Állami Gazdaság volt, az árutermelésben több hazai mezőgazdasági üzem vett részt. Az 1980-as évektől azonban a gyöngytyúk tenyésztése annyira visszaszorult, hogy ma már csak génbanki állományai találhatók Magyarországon.
A Hortobágyi Állami Gazdaság H 1-5 néven forgalmazott gyöngytyúk hibridjének alapvonalait a jogutód Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Kht. tartotta fenn a legutóbbi időkig. A fajtát egy Hortobágy környékén összegyűjtött gyöngytyúk állományból nemesítették, az eredeti kiinduló állomány hortobágyi kékesszürke gyöngyös fajtanévvel ma is létezik. A KÁTKI az 1990-es évek elején kezdte gyöngytyúk génbanki programját. A hazánkban honos fajtaváltozatokat alföldi tanyákon gyűjtötték össze. Jelenleg a kutatóintézet baromfi génbankjában a gyöngytyúk több színváltozata megtalálható.

Az MGE 2004-től a védett fajtaként regisztrált magyar parlagi gyöngytyúk hivatalos tenyésztő szervezeteként irányítja a génbanki gyöngytyúkállományok megőrzését, ami lehetővé teszi újbóli hasznosítását is. Ennek alapja pedig az, hogy a gyöngytyúk faji, biológiai és etológiai sajátosságait tekintve tökéletesen megfelel a prémium minőségű termékek előállítása iránt támasztott piaci igényeknek, hiszen hús- és tojásminősége egyedülálló, az állatok pedig – viselkedésük, természetük és életmódjuk alapján – ökológiai típusú tartásra kifejezetten alkalmasak; egy korábbi cikkünkre hivatkozva úgy is fogalmazhatunk: arra születtek.

Szalai István
(Biokultúra 2009/3)