Bene Géza (1900-1960)
Tanítói oklevelének megszerzése után 1920-ban felvételt nyert a Lyka Károly által éppen újjászervezett Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1925-ben végzett Vaszary János és Olgyai Viktor tanítványaként. 1926-tól rendszeresen állított ki a Képzőművészek Új Társaságával (KUT), melyben 1927-ben törzstagnak választották, de szintén tagja és rendszeres kiállítója volt az Új Művészek Egyesületének (UME) is.
Dinamikus képeire igen gyorsan felfigyelt a művészeti élet, és a két világháború közötti művészet progresszív szárnyának meghatározó alakjává nőtte ki magát – Bálint Endre és Kállai Ernő is méltatta.
1947-től a politikai vezetés a művészetpolitikát erőszakosan a szocialista realizmus felé kényszerítette, s ezzel párhuzamosan az absztrakt művészetet mind inkább háttérbe szorította, aminek következtében Bene visszavonult a „hivatalos” művészeti élettől, s egészen 1957-ig nem szerepelt műveivel nyilvános képzőművészeti eseményeken. Visszavonultan élve, a rajztanítás mellett festett. 1958-ban a Műcsarnokban rendezett önálló gyűjteményes kiállítása nagy sikert aratott, hatalmas és rendkívüli életműve azonban talán a mai napig sem került jelentőségéhez méltó helyre.
Bene Gézát elsősorban tájképfestőként tartják számon, egyéni természetábrázolásának felfogása később a Gadányi Jenő és Barcsay Jenő képviselte művészeti vonallal mutat rokonságot. Szokták a szentendrei művészkörbe is sorolni, bár a művésztelepnek nem volt tagja. Konstruktív tájkompozícióiban felismerhetők a stilizált biológiai formák, vagyis megközelítése nonfiguratívnak nem, inkább jellegzetesen egyéni szürrealista látásmódnak nevezhető. Kodály Zoltán az 1958-as műcsarnoki kiállítás vendégkönyvébe írt szavai szerint: „Ez nemcsak festészet, hanem tiszta zene is.”
(bioKontroll Folyóirat 2011. március)