Biotyúk, biotojás

Az ökológiai baromfitartásról háztájon kezdőknek és áttérőknek

Alább olvasható írásunk Zámbó Sándor tollából származik, mely a BioPorta füzetek sorozat 6. (2011) részében jelent meg.

Az országot járva gyakran láthatja az utazó, hogy a korábbiaktól eltérően a tanyák kezdenek elnéptelenedni, azokat inkább csak pihenésre, nem pedig termelésre használják. A falusi udvarokban egyre kevesebb baromfit látni. Az emberek döntő többsége inkább kétes eredetű és minőségű terméket vásárol. Sajnos úgy néz ki, mintha a magyar ember csak a fazékban, illetve a tányéron szeretné az apró jószágot, de a vele való foglalatosságot már nem szívesen műveli. Az utóbbi idők élelmiszerbotrányai kapcsán nem hangsúlyozhatjuk eléggé, mennyire fontos a kiváló minőségű élelmiszer, illetve élelmiszeralapanyag-előállítás.

Az ökológiai termelés célja éppen ez, vagyis hogy a háztáji baromfitartó a házi szükségleten felüli biotojásokat saját maga az 52/2010 FVM-rendelet rendelkezéseinek megfelelően kistermelőként a végső fogyasztónak legálisan értékesíteni tudja. Az ökológiai baromfitartás más szemléletmódot követel, mint amit az utóbbi idők „iparszerű” tartási módja. Mivel magyarázható, hogy a háztáji baromfitartás szerepe az utóbbi időben mégis felértékelődik? A falusi turizmus sajátságaiból adódóan a legtöbb esetben a házigazda maga is gazdálkodik. Így ha a vendégnek kedve tartja, ő is aktívan bekapcsolódhat az állatok gondozásába. Így közvetlen közelből láthatja, hogy a felszolgált, kitűnő minőségű sült vagy lágy tojás milyen körülmények között termelődött. Ezért is válhat a falusi vendégfogadás egyik elemévé az ökológiai baromfitartás, amely így közvetve a tájjelleg erősítéséhez is hozzájárul.

Az ökológiai baromfitartás ökológiai növénytermesztés nélkül szinte elképzelhetetlen. Törekedjünk arra, hogy a szükséges takarmánymennyiséget saját gazdaságon belül próbáljuk megtermelni úgy, hogy a helyi éghajlati és talajviszonyoknak megfelelő, változatos takarmányféleségeket termeljünk. A gazdaságon belül igyekezzünk a növénytermesztést és az állattenyésztést egyensúlyban tartani, hiszen az állatok létszámának összhangban kell lennie a trágyázandó területek nagyságával.

Ügyeljünk arra, hogy a trágya ne károsítsa a környezetet, vagyis a gazdaságban keletkező istállótrágya mennyisége ne lépje túl a 170 kg/N/ha/év egyenértéket.

Naposcsibe:	kelés után megszáradt, még nem etetett és 48 óránál nem idősebb állat.
Csirke:	napos kortól 8-12 hetes korig minden fiatal állat ivartól függetlenül.
Növendék:	ált. 10-12 hetes kort meghaladó, de még nem ivarérett – árutojás-termelési, vagy tenyésztési célra nevelt – állat.
Növendék kakas:	hímivarú növendék.
Jérce:	nőivarú növendék.
Tojó, vagy tyúk:	ált. 20 hetesnél idősebb, ivarérett, kifejlett, tojást termelő, vagy kiselejtezett nőivarú állat.
Kakas:	ált. 20 hetesnél idősebb, ivarérett hímivarú állat.
Kappan:	ivartalanított kakas.
Kotlós:	tojásokon ülő tojó, a természetes keltetés főszereplője.
Rántani való csirke:	vágásra alkalmas – 0,9-1,2 kg súlyig – nevelt csirke. (A régi magyar tyúkfajták ezt a súlyt 10-12 hetes korban érik el.)
Pecsenyecsirke (hagyományos):	vágásra szánt – 1,6-2 kg-s súlyig – 12-18 hetes korig nevelt állat  fajtától és ivartól függetlenül.
Pecsenyecsirke (broiler):	vágásra szánt – 1-3,5 kg-s súlyig – 9 hetesnél nem idősebb állat.
Húscsirke:	vágásra szánt – 2,5-3,5 kg-s súlyig – 9-12 hetes korig nevelt állat.

Milyen fajtát válasszunk?

A fajták vagy vonalak kiválasztásakor figyelembe kell venni a helyi körülményekhez való alkalmazkodó képességet, a vitalitást és betegségekkel szembeni ellenálló képességet. Ezeknek a követelményeknek az élénk vérmérsékletű, szorgalmasan kereső, edzett fajták felelnek meg. Lehetőség szerint kerüljük az intenzív fajtákat, mert ezen állatok nem kalandoznak el hosszabb táplálékkereső utakra, nagy melegben pedig az ólban keresnek menedéket. Ha módunk van rá, részesítsük előnyben az őshonos fajtákat. Az életerős tyúkféle érdeklődik környezete iránt, járkál, kapar, élénken fut, eleséget keresve távolra elkalandozik. Reggel elsőként indul keresni, esténként pedig utolsóként telepszik az ülőrúdra. Háztáji tyúktartásra főleg a kettős hasznosítású fajták ajánlottak, hiszen ezen állatok húsa és tojása is kiválóan felhasználható.

Az ökológiai tyúktartásra ajánlott fajták:

Magyar őshonos fajták (1-6 kép): magyar tyúk (fehér, sárga, kendermagos, fogolyszínű változatai), erdélyi kopasznyakú (fekete, fehér, kendermagos változatai).

Az őshonos fajták a régi magyar parlagi tyúkfajtákból a múlt század első felében nemesített állományok génbankokban fenntartott változatai.

Kettőshasznú fajták: hőgyészi new hampshire, gödöllői new hampshire, gödöllői fehér plymouth és keresztezéseik.

A kettőshasznú fajták hús és tojástermelésre egyaránt alkalmas, nem hibridként forgalmazott, fajtatiszta állományok.

Háztáji hibridek: Tetra H, Shaver Farm. A háztáji hibridek hústípusú (broiler) kakas és tojóhibrid keresztezésének eredményei.

Ha valaki a fent leírtakkal ellentétben mégis tojó­hibridet szeretne tartani, akkor a Tetra-SL javasolható, mert ez a fajta nyugodt vérmérsékletű és jól alkalmazkodik a háztáji körülményekhez. Az egyes fajták között nagyon sok különbség lehet. Az egyik kevésbé igényes, edzett, de kevés hasznot hoz, a másik sok hasznot hoz, ám kényes. Az egyik fajta lassan, a másik gyorsan fejlődik. A kisebb hozam azonban általában lényegesen jobb termékminőséggel párosul, különösen ökológiai tartásban.

Legyen kellemes az ól és tágas az udvar

A tyúktartás fő szabálya, hogy annyi és olyan fajtájú tyúkot tartsunk, amennyit az anyagi és helyi viszonyok megengednek. Nem az állatok létszáma a fontos, hanem hogy megpróbáljuk az állatokat természetes életmódjukhoz közeli körülmények között tartani.

Egészséges állat csak olyan épületben nevelhető, amely véd az időjárás viszontagságaitól, világos, tiszta levegőjű, száraz, könnyen tisztítható és fertőtleníthető, valamint elég tágas és kényelmes ahhoz, hogy elegendő helyet biztosítson az állatok számára. Ha őszinték akarunk lenni, el kell ismerni, hogy a jelenlegi háztáji tyúkólak döntő többsége nem ebbe a kategóriába sorolható. Az utóbbi időben egyre kevesebb új építésű óllal találkozhatunk. Ilyen új típusú megoldás az ún. vándor­ól (7. kép).

A gazdák inkább a régebbi, más funkcióval rendelkező épületeket alakítják át, vagy a meglévőt korszerűsítik. Az ólat úgy kell berendezni, hogy mindig megfeleljen az állatok fejlődési, élettani és viselkedési igényeinek.

Figyelembe véve, hogy hazánkban – a legkedvezőbb időjárás mellett is – a tyúk életének több mint a felét az ólban kénytelen tölteni, bizony nem közömbös a tojástermelés szempontjából, hogy ezt az időt huzatos, félig nyitott helyiségben vagy pedig jól megépített száraz, világos ólban tölti-e el.

Ügyeljünk arra, hogy az ól körül megfelelő kifutót létesítsünk (7. kép). Ahol teljesen szabad kifutót nem adhatunk az állatoknak, ott kerítsük el az udvar egy részét megfelelő nagyságú (150-200 cm magas) kerítéssel, melyet toldjunk meg átrepülést gátló, 45° alatt befele hajló, 4-5 szál kihúzott dróttal. Az ól számára lehetőleg déli vagy keleti lejtőt válasszunk, hogy az állatok ne legyenek kitéve az északi, illetve a nyugati szélnek. Sík területen úgy építsünk ólat, hogy az uralkodó szélirány ne az ól frontját érje. A szél ellen jó szolgálatot tesz, ha sövényt, bokrokat ültetünk, vagy a kerítést befuttatjuk zölddel, így a kert összhangját sem rontja el az oda telepített ól.

A tyúkfélék elhelyezésének különleges biofeltételei:

• tilos a ketreces tartás;
• az ól padozatának harmadrésze legyen tömör (vagyis ne legyen rúd- vagy rácspadozat) és almozott;
• az ólban legyen a csoport és állatok fejlettségével arányos méretű és számú ülőrúd (18 cm egyedenként);
• az épületen legyen kibúvónyílás (10 m2-ként 0,4 fm);
• a természetes fényt mesterséges fénnyel maximum napi 16 órára lehet kiegészíteni úgy, hogy az állatok számára legalább 8 órás éjszakára eső pihenést kell biztosítani;
• a kifutónak növényzettel borítottnak kell lennie.

Az ól megépítése

Az ól építőanyagának kiválasztásakor a célszerűségen kívül a költségtényezőket is vegyük figyelembe. Ólat építhetünk téglából, fából (8. kép), vályogból vagy készíthetünk tömésfalat is. Ahol a költségek kiemelten fontosak – és fából építjük a baromfiólat –, ott mindenképp dupla falat kell alkalmaznunk. A fát természetesen kezelni kell, hogy ellenálló legyen az időjárás viszontagságaival szemben. A két deszkafal közé olyan szigetelőanyagot rakjunk, amelyben az élősködők nem tudnak megtelepedni, a rágcsálók pedig nem tudják átrágni magukat. Akármilyen anyagból építjük az ólat, a talaj színe felett 30-50 cm magasságban építsünk be szigetelő anyagot, amely lehet kátránypapír vagy bitumenes lemez is. A fal szigetelése nagyon fontos. A nedvesség nem hatolhat a falba, tehát a téglát a vakolat nem nedvesítheti át, nem teheti az ól levegőjét nyirkossá. Átalakításnál a falak természetesen már adottak.

Amennyiben lehetőségünk van rá, az ól belső falát, illetve mennyezetét vakolni kell, mert a sima részek könnyen tisztán tarthatóak és fertőtleníthetőek. Az üregek, repedések ugyanis a kórokozók és paraziták lakhelyévé válnak. A tyúkól átlagos belső magassága 2-2,2 m körül legyen. A cseréptető akkor alkalmas az ól fedésére, ha hőszigetelt, bevakolható födémet is építünk, mert a cseréptetőnek meglehetősen meredeknek kell lennie. Ebben az esetben azonban megnövekszik az ól belső légtere, ami miatt az állatok télen fázhatnak. Ezért a különböző anyagokból elkészült, 6 m-nél keskenyebb épületek esetében a lapos tető alkalmasabb az ólak fedésére. Bármilyen tetőt alkalmazunk is, ügyeljünk arra, hogy meglehetősen széles ereszt hagyjunk, nehogy az eső és a hólé a falakon folyjon le.

Ahhoz, hogy a tyúkól tiszta levegőjű, napfényes legyen, megfelelően elhelyezett és felülről kifelé nyitható ablakokra van szükség. Az ablakokat úgy készítsük el, hogy azokat könnyedén leszedhessük. A nagy nyári forróságban szükség lehet az ablakok leszedésére, ilyenkor azonban dróthálót kell az ablakkeretre erősíteni az éjszakai ragadozók ellen.

Az ablakokat mindig dél, kelet vagy dél-kelet felé kell elhelyezni, hogy minél több világosság, meleg érje az ólat. Az ablakokat viszonylag alacsonyan kell elhelyezni, mert a tyúkok és csirkék a talaj közelében tartózkodnak, és így oda kell a napfényt összpontosítani, hogy az állatok állandóan napfényben „fürödhessenek”. Fontos szabály, hogy az ólaknál a lehető legtöbb fényen kívül friss levegőre is szükség van, ezért – ha lehetőségünk van rá – az ablakok felett készítsünk megfelelő méretű szellőztetőket. Ezek kb. 20 cm magasak, elhúzhatóak és az ablakokkal egyforma szélesek legyenek. Természetesen a szellőztetőket olyan módon szabályozzuk, ahogy az időjárás megköveteli.

Az ajtót lehetőleg az ólak keskenyebb végén, tehát a keleti vagy nyugati oldalon helyezzük el. A nagyobb ólakban azonban az elülső oldalon helyezzük el az ajtókat, az ablakok között, hogy az ól ne legyen huzatos, vagyis három oldalról teljesen szigetelt legyen. A huzat ugyanis a tyúkfélék egyik legnagyobb ellensége. Szükség van arra is, hogy a déli oldalon kibúvónyílásokat helyezzünk el. Legalább 0,4 fm kibúvónyílás jusson 10 m2 alapterületre.

Az ól padlózatát többféle módon is elkészíthetjük. Fontos, hogy az ól padlója mindenképpen száraz legyen, és a ragadozók (róka, menyét, görény, patkány) távoltartásáról is gondoskodni kell. Az ól padozatának leggyakrabban salakbetont, téglát, illetve döngölt agyagot használunk. A döngölt agyag a legolcsóbb, amellett meleg, de könnyen átnedvesedik, és nehéz tisztán tartani, ezért időnként a 2-3 cm-es felső réteget cseréljük újra.

Ugyanez a hibája a habarccsal kiöntött téglapadozatnak is. A deszka fapadló általában nem jó, mert magába veszi a szagokat, nedvességet és fertőző anyagokat. Nem jó, ha az állat közvetlenül a padlóval (főleg ha cement vagy tégla) érintkezik az ólban. Egyrészt mert ezek hidegek, másrészt mert a tyúk folyton ürít, és ha nincs, ami felszívja az ürülék híg részét, hamar elpiszkolódik, elbűzösödik az ól. Ez utóbbiak elkerülése, továbbá az ürülék trágyaértékének megőrzése miatt almozzuk a padlót és időszakosan újítsuk meg.

Almozásra használhatunk szecskázott szalmát, fűrészport, 1-2 cm-es kukoricacsutkát, tőzeget. Az almot szükség szerint ráhordással frissítsük, de minden nap lazítsuk fel. Az összecsomósodott részeket hordjuk ki. Az alomra és a trágyarács alá szórjunk minden héten egyszer zeolitos kőzetőrleményt. Ez az anyag ugyanis megköti az ammóniát az alomban, valamint mikro- és makroelemeket biztosít a tyúkok számára.

A kifutó

A tyúkoknak az épületben hat tyúkonként 1 m2 alapterületre, a szabadban pedig egyedenként 4 m2 területre van szükségük. A gyakorlati tapasztalatok szerint azonban jobb, ha egy tyúk számára legalább 6-8 m² kifutóterülettel számolunk. Ügyeljünk rá, hogy a kifutó területe napos legyen, ám a tyúkoknak nemcsak napfény, de árnyék és víz (9. kép) is kell!

Az árnyékot szolgálják a kifutóban lévő gyümölcsfák, bokrok (10. kép). Ezek hiányában építsünk mesterséges árnyékoló helyeket.

Tyúkokat kaparászó hely nélkül nem tarthatunk. Sajnos erről a gazdák egy része megfeledkezik. Legtermészetesebb kaparóhely az istállótrágya-, illetve komposztdomb.

A baromfiudvarban feltétlenül építsünk a csapadéktól megfelelő védelemmel ellátott külső porfürdőt (11. kép). Ez a tyúkok számához mérten különböző nagyságú legyen.

A porfürdőbe homokot, fahamut, mészport, rovarvirágport is tehetünk.

Berendezések

Az állatnak bizonyos berendezésekre is szüksége van ahhoz, hogy az ólban jól érezze magát.

Az ülőrudak lehetőség szerint a talajtól kb. 120 cm magasságban legyenek egymástól 30 cm távolságban. Az ülőrudakat 5-7 cm szélesre, 3-4 cm vastagra a felső két sarkát megfelelően legömbölyítve és simára gyalulva készítsük el, természetesen megfelelő alátámasztással. Az ülőrudakat lehetőleg vízszintesen és egy sorban helyezzük el, mert a tyúkok mindig a magasabb helyet keresik, így létrás elrendezés esetén összezsúfolódhatnak. Ezen okok miatt nem tudnak kellően pihenni, ami befolyásolhatja a tojástermelésüket.

Kisebb ólakban az ülőrudak alá trágyadeszkát szoktak helyezni, hogy az ól padozata tiszta maradjon. Célszerű a trágyafogó deszkát homokkal, pelyvával beszórni, hogy könnyebben tisztítható legyen. Ezekről a deszkákról gyakran söpörjük le az ürüléket, és szórjuk ki a trágyadombra. Nagyobb állomány esetén természetesen célszerűbb trágyaaknát kialakítani.

Az ól berendezésének fontos tartozéka a tojófészek (12-15. kép), melyekből 7 tojótyúkonként legalább egyet helyezzünk el vagy családi tojófészek esetén 120 cm2 fészekterület jusson egyedenként. Fontos, hogy a fészek tetejét lejtősre alakítsuk ki, hogy az állatok ne ülhessenek rá.

Az egyedi tojófészek mérete 35×50 vagy 40×40 cm legyen. A fészket lehetőleg 60 cm magasságban helyezzük el. Elkészíthetjük őket úgy is, hogy a tojás kiguruljon belőlük. A tojófészkeket elhelyezhetjük kívül az épülethez kapcsolódóan is. Így a tojásszedés alkalmával nem stresszeljük feleslegesen az állományt. A tojófészkek a legkülönfélébb anyagokból készülhetnek: deszka, tégla, farostlemez stb. A fészek aljára szalmát vagy tönkölybúzapelyvát rakjunk.

Az ól berendezései közé tartozik természetesen a megfelelő számú etető- és itató berendezés is. A talajra kihelyezett önitatókat lehetőség szerint fémhálóval fedett, 10 cm magas „zsámolyra” helyezzük, amely az itatónál 15-20 cm-rel szélesebb legyen, mert így az állatok nem tudnak közvetlenül érintkezni az átnedvesedett alommal, ahol a kórokozók nagyobb mértékben elszaporodhatnak. Természetesen a talajon elhelyezett itató- és etető berendezések helyett használhatunk függesztett kivitelűeket is. Semmi esetre se feledkezzünk meg a zöld- vagy szálas takarmány adagolására alkalmas szénarács vagy falra erősített drótháló kialakításáról sem. A lédús takarmányokat (pl sárgarépa) egy deszkán átvert szegre helyezhetjük. Végül, de nem utolsósorban készítsünk a kaparóhelyen belső porfürdőt, amely nem egyéb, mint a földbe süllyesztett kb. 50×80 cm-es láda, amely a külső porfürdőnél már említett anyagokat tartalmazhatja. A porfürdőt gyakran cserélni kell, mert felszaporodnak benne az élősködők.

Az ólak fertőtlenítésére különösen oda kell figyelni, hogy a paraziták és kórokozók ne telepedhessenek meg.

Az ökológiai tyúktartásra használt épületekben a következő anyagok használhatók fertőtlenítésre: kálium- és nátriumszappan, mész, égetett mész, mésztej, víz és gőz, Na-hipoklorit, Na- és K-hidroxid, természetes növényi kivonatok, H-peroxid.

Állománycsere után, mielőtt az állatokat az új, kitisztított és fertőtlenített ólba újból beengedjük, célszerű az ólat bizonyos ideig pihentetni. Ha mindezt megtesszük, nem marad el az eredmény (14-15. kép).

Természetes keltetés és nevelés

A kotlás

A kotlóssal történő keltetés régen nagyon elterjedt volt a gondos háztáji tyúktartók körében. A természetes keltetés azonban – tapasztalataim szerint – egyre jobban a feledés homályába merül, mert azok a háziasszonyok, akik régen gyakorta alkalmazták ezt a módszert, nem biztos, hogy tudásukat átadják az utókornak. Ráadásul egyre kevesebb a jó kotló fajta.

Csibéket természetes (kotlóssal) és mesterséges keltetéssel egyaránt keltethetünk. A természetes keltetés azonban egy kicsivel több ügyességet és türelmet kíván, mivel az eredmény elsősorban a kotlóstól és az őt befolyásoló környezeti tényezőktől függ. Ezek közé a környezeti tényezők közé „csupán” a következők tartoznak: megtermékenyített tojás, keltetőfészek, páratartalom, megfelelő hőmérséklet, oxigénellátás, egy kis ügyesség és persze türelem. Az első öt tényezőt egy jó kotlós problémamentesen biztosítja. A kotlóval való keltetés élettanilag természetes folyamat, de el kell ismerni, hogy bizonyos hátrányokkal jár. Nézzük tehát, hogy milyen érvek szólnak a mesterséges keltetés mellett!

• A tojások bármikor és bármilyen mennyiségben keltethetők.
• A tojások kezelése tisztább.
• A tojások nincsenek kitéve a kotló szeszélyeinek.
• A tojások kezelése sokkal egyszerűbb, pl. 200 tojás egy alkalommal behelyezhető egy házi keltetőbe, míg természetes keltetésnél 15-16 kotlóra (vagy legalább 8 pulykára) van szükség ennyi tojáshoz.
• Kevesebb ápolást, munkaráfordítást és időt igényel, mint a természetes keltetés.
• A tyúk a keltetés és a csirkenevelés hosszú ideje alatt nem esik ki a termelésből.
• A kotlósról nem kerülhetnek át az élősködők a kikelt csibékre.

A fent leírtaknak van igazságalapjuk, de mindezek ellenére bíztatnám a háziasszonyokat, hogy ha csak néhány fészekalja naposcsibét szeretnének keltetni, és nincs keltetőgépük, próbálkozzanak a természetes keltetéssel. A természetes keltetés sikere szempontjából fontos a keltetés ideje. A tyúkok általában – a vedlési időszak kivételével – az év során bármikor lekotlanak, de főként az év első felében fogja el őket a kotlási láz (február végétől júliusig). Nem ritka eset, hogy vedlés után, ősszel újból kotlani kezd néhány tojó. A kakasoknál is ebben az időszakban (február közepétől májusig) legnagyobb a párzási ösztön, és ennek következményeként a legtermékenyebbek a tojások. Az előbb leírt időpontnál előbb vagy utóbb elültetett tojásokból gyengébb csibék kelnek. Ha tehát a jércéket időben keltetjük, ezek már ősszel és télen is tojnak, amikor jó ára van a tojásnak. A kotlókkal való keltetés idejét csak úgy tudjuk szabályozni, ha állatainkat télen jól etetjük, így ugyanis télen is tojnak, és korábban kezdik el a tavaszi kotlást.

A természetes keltetés sikerének egyik legfőbb feltétele a kotló helyes megválasztása. A kotló nagytestű – bár a kistestű, ún. „japán” tyúkok is lehetnek jó kotlók – nyugodt vérmérsékletű és ép tollazatú legyen.

A kotlós és az alkalmas tojás

A kotlásról 2-3 napig tartó próbaültetéssel győződjünk meg. Érdemes a kotlóst a próbaültetés ideje alatt ideiglenes fészekben elhelyezni. Ezen próbaidő alatt egyszer már mentesítsük az élősködőktől. Azon kívül minden nap lehetőség szerint új fészekbe kell ültetni, és a régi fészket el kell égetni, nehogy a kihullott tetvek visszakerüljenek a kotlósra. Amikor látjuk, hogy a kotló külső élősködőktől mentes, és nyugodtan ül, csak akkor helyezzük a végleges fészekbe. A tyúkok kotlási láza beavatkozás nélkül 35-40 napig tarthat.

A kotlós alá testnagyságától függően 17-21 darab (egyenként 55-60 g közötti) tojást rakjunk, amelyek lehetőség szerint 2-3 éves tojóktól származzanak, így erősebb csibéket nyerünk. A kotló alá csak annyi tojást helyezzünk, amennyit testével teljesen képes betakarni. A kilátszó tojások ugyanis lehűlnek, és a bennük lévő embrió elpusztul. Jól keltethető tojások ott gyűjthetők, ahol a tojás termékenységének érdekében ügyelnek a helyes ivararányra. Könnyű típusú állományból 12-15 darab, nehezebb típusúakból 10-12 db tojót számítsunk egy kakasra.

A keltetésre szánt tojásokat a gyűjtés ideje alatt naponta forgassuk, majd ültetés előtt gondosan válogassuk át őket. Keltetésre csak a legfeljebb 8-10 napos, szabályos alakú, betegségtől mentes, jól termelő tyúkállománytól származó tojás alkalmas. Ha a keltetendő tojásokat a kotlós alá való berakás előtt lámpával megvizsgáljuk, az átvilágított tojáshéjon át a tojás sárgájának külső szélén jól látható egy kis sötét pont (csírakorong). Ha ezt látjuk, a tojás nagy valószínűséggel termékeny.

A tojásokban lévő csírasejtek a kotlós melegétől osztódásnak indulnak. A kotlós által a tojásokra sugárzott meleg 39-40°C, a tojások ezt a meleget felülről kapják. A kotló állat még a tollát is kitépi a hasáról, hogy minél jobban sugározni tudja a meleget. A kotlást jellegzetes élettani változások és sajátos viselkedésminták kísérik. A kotló kevesebbet mozog, táplálék- és vízfelvétele csökken, ürítése ritkábban és napszakosan történik. A kotlást kiváltó hormonok hatására a mell és a has felső részén kialakul az úgynevezett „költőfolt”. Ez egy tollmentes, erekkel gazdagon átszőtt, megvastagodott bőrfelület, ami a kitűnő hőátadást biztosítja. A keltetés ideje általában három hét.

A tyúkot kotlásra kényszeríteni nem ildomos. A kotlós megbízhatósága igen sokszor kívánnivalót hagy maga után: nem akkor kotlik le, amikor tojások volnának, és gyakori eset az is, hogy elhagyja a fészket. Az öregebb tyúkok sem bizonyulnak mindig jó kotlósnak. Abban az esetben, ha a kotlós elhagyja a fészkét, és nem ül vissza rendes időben, vagy kotlásra kevésbé hajlamos tojókat (pl. hibrideket) tartunk, és csak kotlókkal keltetünk, nevelünk, tartsunk pár jó kotlót, esetleg pulykákat, hogy probléma esetén eredményesebben keltethessünk. Különösen nagyobb területtel rendelkező gazdáknak ajánlható már e célból is egy-két pulyka tartása, mert pár ilyen jó pulykatojó megfelel egy-egy kisebb keltetőgépnek. Kotlásra kényszeríteni humánus módszerrel inkább a pulykát lehet.

Amilyen baj az, hogy a tyúkok nem akarnak kotlani, éppen annyira baj, ha nem akarják abbahagyni. Régebben drasztikus módszereket alkalmaztak a kotlásról való leszoktatásra (pl. hideg vízbe mártották az állatot). Ezek azonban csak a kotlás tüneteit szüntették meg, magát a kotlási láz kiváltó okát nem. A hideg vízbe való mártásnál sikeresebb beavatkozás lehet, ha az ilyen kotlót szűk helyre összezárjuk egy kakassal. Ilyenkor – jó etetés mellett – a kakas addig fogja zavarni a kotlóst, amíg az el nem fogadja.

A kotlót nyugodt, csendes, elsötétíthető, jól szellőző és 15-18°C körüli helyen ültessük meg. Ha egy helyiségben több kotlóst ültetünk, a fészkek közé helyezzünk válaszfalat vagy borítsuk le a fészkeket kosárral, hogy a kotlók ne lássák, illetve ne nyugtalanítsák egymást. A kotlófészek többféle lehet (kosár, láda, téglából kialakított stb.), de fontos, hogy a közepe felé kissé lejtsen, és vastag réteg, puha, egészséges szalma legyen benne. A széna bár lágy, e célra mégsem a legalkalmasabb. A fészek aljába tegyünk fahamut vagy kénporos homokot a tetvek ellen.

A tojásokat forgatnunk szükségtelen, hiszen azt a kotló elvégzi. Ha megfigyeljük kotlóinkat, látjuk, hogy azok naponta többször megforgatják tojásaikat, valahányszor melegnek érzik azokat. A fészek közepéből csőrükkel és nyakukkal kikanyarítanak a fészek széle felé, mire ennek helyére a többi tojás befele fordul. A tojások tehát megfordulnak, és egyben helyüket is megváltoztatják.

A kotló táplálkozás, tisztálkodás céljából maga is leszáll a fészkéről. Ha nagyon hűvös az idő (8-10°C), tegyünk párnát az elhagyott tojásokra, hogy ne hűljenek le. Abban az esetben, ha a kotló magától nem száll le a fészekről, akkor etetés, itatás és ürítés céljából mindig ugyanabban az időben 10-15 percre le kell venni a fészekről (23. kép). Ebben az időszakban természetesen lehetőséget kell biztosítani a száraz fahamus és kénporos fürdőzésre, az állatok kiürített bélsarát pedig vigyük ki a helyiségből. Ha ugyanis a kotló már nagyon éhes vagy szomjas, idegesen fészkelődik a tojásokon, és esetleg el is hagyja a fészket a tudtunkon kívül. Ha a kotlón erőt vesz az éhség és szomjúság, rákaphat a tojásivásra, vagy ami még ennél is rosszabb, annyira elgyengülhet, hogy alkalmatlanná válik a további költésre. Szélsőséges esetben el is hullhat az állat. Arra, hogy a kotlós elhagyja a fészket, a tojásoknak is szüksége van. Ilyenkor egy kicsit lehűlnek. A tojásban fejlődő embrió ugyanis lélegzik, a lehűlés alkalmával a tojás összehúzódik, a friss levegő behatol a tojáshéj pórusain, kiszorítja az elhasznált levegőt, és lehetőséget biztosít az embrió továbbfejlődésére.

Jó hatással van a tojáskeltetésre, ha a tojó kijárhat a szabadba (23. kép), különösen nedves (de nem hideg) levegőre (fűre), mert tollazata szintén nedves lesz, ami kedvezően befolyásolja a kelési eredményt. Ha ez nem lehetséges, a kotló tojásokra való visszahelyezése előtt érdemes a tojásokat a langyosnál valamivel melegebb sós vízzel megpermeteznünk, főleg száraz időben. Erre azért lehet szükség, mert a só a nedvességet tovább tartja, a kotló alatt fejlődő gázokat magába szívja, így ezek a tojásba nem hatolnak be. A gyakorlat azt mutatja, hogy a sós vízzel permetezett tojásokkal 20-40%-kal jobb keltetési eredmény érhető el.

A tojásokat a kelés előtti héten bővebben permetezzük, mint az első héten, tudniillik a kotló lázas testével a vizet jobban párologtatja. Ez a vízpára a tojás héját és belső hártyáját lassan és fokozatosan puhítja, ezáltal az embrió könnyebben lélegzik.

Több kotlós, kotlósetetés

Amennyiben több kotlót ültetünk meg egyszerre, esetleg több időpontban, ajánlatos a kotlófészket és a kotlókat is megjelölnünk, ugyanis a kotlók a keltetés vége felé 1-2°C-kal melegebbek, és ha egy ilyen kotló kerül a frissen elültetett tojásokra vagy fordítva, a csere hátrányosan befolyásolja a keltetési eredményeinket. Hanyag kezelés mellett az is előfordulhat, hogy egyik kotló tévedésből – a fészkek felcserélése miatt – kétszer annyi időt ül a fészkén, míg csibéi kikelnek.

A tojásokat a 6. és 7. valamint a 18-19. napon lámpázzuk. A termékeny tojásban a 7. napon a normálisan fejlődő embrió bab nagyságú foltként lebeg, és a vérerek sugárszerűen ágaznak ki belőle. Ha a lámpázáskor sok tojás esik ki, akkor az egykorú tojásokat rakjuk össze kevesebb kotló alá.

A kotlós tyúk legjobb elesége a mageleség, vagyis a búza, árpa. Hűvösebb időben a keltetéshez szükséges magasabb testhőmérséklet fenntartása érdekében a legcélszerűbb az állatot kukoricával etetni és friss, de nem hideg vízzel itatni. Ne feledkezzünk meg kavics és faszéndara etetéséről sem. Zöld és lágy eleséget ne adjunk, mert könnyen hasmenést okoz. Ennek az állat amúgy is gyakran ki van téve, mert a folyamatos ülés következtében elgyengülhet. Célszerű kisebb etető- és itatóedényekből megkínálni a kotlóst, mert az etetés vagy itatás befejezése után az edényeket könnyen eltávolíthatjuk. A kelés általában 3-6 óra időt vesz igénybe, de akár 24 óráig is elhúzódhat. A kelés utolsó napjaiban a tojások már olyan melegek, hogy a kotló csupasz testét kissé felemelve, félig állva ül a tojásokon. Ilyenkor ne kényszerítsük leülésre, mert megégetheti a testét a tojásokkal. Ha látjuk, hogy a kelés nehezen megy végbe, csak elkerülhetetlen esetekben avatkozzunk be.

A kotlós és a gépi keltetés

A gyakorlatban a kotló segítségével történő és a gépi keltetést is nagyon jól összeegyeztethetjük azzal a céllal, hogy a gépből kikelő nagyobb mennyiségű csibét kevesebb kotlóval neveljük fel. Ültessünk el egy-két kotlót a géppel való keltetés ideje alatt pár próbatojásra. A legtöbb esetben, ha csak pár napig ült is a kotló a tojásokon, szívesen elvállalja a gépben kikelt csibéket. Amikor azonban a gépben már kelni kezdenek a csibék, tegyünk egy-két ilyen tojást a kotló alá. A nála kibúvó csibék izgalomba hozzák a kotlóst, és szeretettel fogadja a főleg éjjel alája rakott nagyobb mennyiségű csibét is.

A jó nevelő kotló gyűjti, vezetgeti a csibéit és megóvja őket minden reájuk leselkedő veszélytől pl. szélsőséges időjárás, idegen tyúkok stb. (20. kép). Korántsem biztos azonban, hogy az a kotló, amelyik minden gond nélkül kiköltötte a tojásait, jó nevelővé is válik. Előfordulhat azonban így is, hogy a kotlós elpusztul, vagy bizonyos idő múlva, sőt sokszor a kelleténél is előbb tojni kezd és magára hagyja a csibéit. Ilyen esetben a csirkéket tegyük pótanya alá.

A pótanya lehet másik kotlós vagy pulyka is. A kappan is kitűnően tudja helyettesíteni az elpusztult kotlóst, olyannyira, hogy melegebb időben, amikor az apróbb csibék nem szaladnak a szárnyuk alá a hideg miatt, 1 kappan 2-3 tyúkalja csibét is képes etetni és gondozni. A kappannak az is nagy előnye, hogy addig marad a csibéivel, amíg azok el nem hagyják. Mielőtt azonban az „új” kotlóst megpróbálnánk félrevezetni, nem árt óvatosnak lenni. A kotlós ugyanis a csibéit egyedileg nem ismeri fel, hanem inkább viselkedési sajátosságaikról jegyzi meg őket. Az „új” csibék közül először csak néhányat tegyünk éjjelre a kotló alá. A többieket csak akkor tegyük alá, ha meggyőződtünk róla, hogy a kotló szívesen fogadja őket.

A csibéket 4 napos korig helyezhetjük idegen kotló alá.

Ezen időn túl tanácsos a világos és sötét színű csibéket elosztani, ugyanis az idegen csibéket a pótanya a színük alapján felismeri, és elűzi a fészekaljból. Szokás ilyenkor a cserélendő csibéket ártalmatlan, átható szagú anyaggal (ánizs, fodormentaolajjal) bekenni, hogy a pótanya ne ismerje fel az idegen csibéket. A kotló nagyságától, az időjárástól és a csibék éjszakai férőhelyének nagyságától függően egy kotló alá 20-25, esetleg 40 csibét rakhatunk, ha kellően meleg éjszakai szállásuk van. Egy jó pulykakotló 100 csibe fölött is „elanyáskodik”.

Nagyon fontos, hogy a kiscsibéket nevelő kotlós egészséges legyen. Itt az egészséges szó alatt azt kell érteni, hogy legyen külső és belső parazitáktól mentes, és ne szenvedjen fertőző betegségben. Mivel a csibék a nap nagy részét a kotlóssal töltik, előfordulhat, hogy az első fertőzést az anyjuktól kapják meg. A fertőzést kapott csibék visszamaradnak a fejlődésben, sőt esetenként tömegesen el is hullhatnak.

Az első hét

Az első néhány nap nagyon fontos a csibék életében, ez ugyanis a „bevésődés időszaka”. A csibék 1-3 napos korban állandóan a kotlós közelében tartózkodnak, gyakran hozzá-, illetve alábújnak, és csak néhány m2-re terjed ki a mozgásterük. A kotlós segítségével megtanulnak enni, inni, valamint megtanulják azt is, mi ehető és mi nem. Kb. 8 hét elteltével azonban felbomlik ez az idilli családi állapot. Amíg azonban a csirkék a 2 hónapos kort elérik, rendkívüli gondozást igényelnek. Ezt elsősorban a kotlós, másodsorban pedig mi magunk biztosíthatjuk.

A csirkéket hetente legalább egyszer vegyük kézbe, és vizsgáljuk meg őket egyenként, hogy van-e rajtuk külső élősködő. Ha találunk rajtuk, megfelelő módszerrel távolítsuk el.

A takarmányozás tekintetében mindig a helyi viszonyok az irányadóak, mert pl. ahol a csirkék a szabadban megkereshetik az ennivalót maguknak, ott kevesebb szemes- és lágyeleséget igényelnek. A második naptól kezdve a kotlós és csirkéi már külön etethetők. A kotlós tápláléka továbbra is magvakból álljon. Ha a naposcsibék az első 36-48 órában valamilyen ok miatt nem kapnak enni, még életképesek maradhatnak, ugyanis ezen idő alatt a szikanyagot emésztik meg. Ennél hosszabb ideig azonban semmi esetre se éheztessük őket, mert az már elhulláshoz vezethet. A csibék az első etetéskor apróra darált és kiszitált kukorica-, zab-, búza-, árpadarát vagy kölest kapjanak. A 3-4. naptól apróra darált főtt tojást vagy fölözött tejet is etethetünk. Kitűnő csemegét készíthetünk, ha ez előbbi és utóbbi alkotókat morzsalékos formában összekeverjük. Fölözött tejet csak teljesen friss vagy alvadt állapotban etessünk. A csirkék táplálékából az első héten lehetőleg ne hiányozzanak a tejtermékek (tej, túró, aludttej), mert értékes fehérjéket és vitaminokat tartalmaznak, valamint étrendi hatásuk is kitűnő. A tejtermékekből készült keverékekből mindig csak annyit készítsünk el, amennyit a csirkék egyszeri alkalommal elfogyasztanak, mert gyorsan megromlanak, az erjedt takarmány pedig súlyos emésztési zavarokat okozhat. Lágyeleség etetésekor ügyeljünk az etetők gyakori tisztítására.

A második hét és utána

Az első-második héten naponta hatszor, az 5. hétig ötször, a 8. hétig pedig négyszer etessünk. A gyakori etetés legolcsóbb módja az önetetés. Ha önetetőt használunk, a csirkék gyorsabban fejlődnek. Az etetőket és itatókat mindig tartsuk tisztán, és gondoskodjunk arról is, hogy a lágytakarmány a takarmánytartóban soha ne romoljon meg, az itatóvályúban pedig mindig tiszta, friss, de nem túl hideg víz álljon. Apró szemű kavicsot mindig tartsunk a csirkék előtt kis vályúban.

A második héttől térjünk át a magvak nagyobb arányú etetésére. A második héttől kezdve a csirkéket a kotlóssal együtt engedjük ki, és hagyjuk őket minél többet a szabadban, ha az időjárás megengedi. Ha hidegebb, nyirkosabb az idő, a csirkéket azután engedjük csak ki, miután a harmatos fű megszáradt. Ha a csirkék teli beggyel térnek haza a legelőről, ne adjunk nekik semmit. Azoknak ellenben, amelyek este nem jóllakottan térnek haza, reggel is adjunk kevés szemet.

A második héttől kevert takarmányt is etethetünk (pl. árpa-, kukorica-, zabdara, korpa, só stb.) ha rossz az idő, és az állatokat nem tudjuk a legelőre kiengedni. Azok az állatok, amelyek nem járnak a legelőre, a vitaminszükségletük biztosítása érdekében rendszeresen kapjanak zöld- vagy nedvdús takarmányt (ez lehet a lágyeleséghez kevert reszelt sárgarépa). A zöld fű csíráztatott zabbal, fiatal herével, lucernával, salátával pótolható. A zöldtakarmányt szecskázzuk apróra.

A hatodik héttől kezdve már legfeljebb csak a kukoricát daráljuk durvára.

A csirkecsalád számára próbáljunk száraz, világos, jól szellőző, ugyanakkor huzatmentes helyet biztosítani tyúkólban. Már a fiatalkori felnevelés során is fontos az elhelyezés, mert a nem megfelelő körülmények között nevelt csirkék fejletlenek lesznek. A kotlós tyúkot keltetés után, ha már megszokta a csibéit, kiereszthetjük az udvarba vagy kifutóba, de ha a kóborlást nem akarjuk neki megengedni, használjunk kotlóborítót. A borító könnyen hordozható legyen, amely alól a csibék ugyan ki tudnak menni, de a kotlós nem, viszont ha valami veszedelem fenyegeti a csibéket, rögtön odaszaladhatnak az anyjukhoz. A kotlóborító használatának további célja, hogy a kotlós ne egye el a kiscsibék elől az eleséget. A kotlóborítók azonban nem kínálnak optimális megoldást, mivel a tűző nap, az eső és a szél ellen nem nyújtanak védelmet. Sokkal jobb ezeknél a kotlóborító házikó, melyeknek teteje is van. Így a füves területen felállított házikóban a kotló bent marad, a kis csibék pedig kint kapirgálhatnak a drótfonat-tetővel ellátott kifutóban. A házikót telepítsük át naponta új helyre. Ennek az eljárásnak az előnyei:

• a kotlók nem tudnak egymással összejárni és egymással verekedni;
• egyes kotlók nem üldözhetik az idegen csibéket;
• a kotlós nem csatangolhat szerte szét, a kis csibék pedig – folyton hallván anyjuk hangját – rögtön odaszaladhatnak hozzá, ha fáznak vagy ha elfáradtak.

Már az első napoktól ajánlatos a kotlóst és a csirkéket az idősebb tyúkoktól elkülöníteni, hogy ily módon az ólban és a kifutóban a fertőzésveszélyt (pl. nátha, himlő) csökkenteni tudjuk. Nem lehet elég sokszor hangsúlyozni, hogy a sikeres csirkenevelés fő feltétele a szabad tér (kifutó), a legelő és a nagy terület. Ezek nélkül nem lehet a csirkéket gazdaságosan és sikeresen felnevelni. A fel­neve­léskori veszteség jelentősen csökkenthető, ha a kifutót megfelelően kezeljük, mert így visszaszoríthatjuk azon kórokozó csírák kifejlődését, amelyek a csirkéket megbetegíthetik (24. kép).

Hogyan néz ki az egészséges naposcsibe?

• Az életerős naposcsibe testtömege 40-50 g, feje és nyaka fejlett, szemei fényesek és kidudorodóak.
• Egész testét dús, száraz, valamint a fajtára jellemző színű pihetoll borítja.
• Szikzacskója felszívódott, köldöke záródott, kemény tapintású.
• Kevéssel a tojásból való kibújás után kapirgál és csipked.
• Kikelés után a megszáradásig már lábra áll, élénk tekintetű és mozgású az „új világban”.

Zámbó Sándor
(Biokultúra 2022/4-5)