Gyomfajok és poszméhek a nagyobb termésért

A gyomnövények a gyümölcsösökben elsősorban a talajvíz- és tápanyagkészlet csökkentésével okoznak gondot, de mérsékelik a talajhőmérsékletet is. A legfontosabb évelő egyszikű gyomnövények közül a csillagpázsit, a muharok, a siska nádtippan, a tarackbúza; a kétszikűek közül pedig az apró- és sövényszulák, a csorbóka fajok, a mezei aszat, a hamvas szeder és a keszegsaláta a legfontosabb. Az utóbbi években egyre jobban terjed – mind egyéves, mind évelő kultúrákban – a selyemkóró, aminek meghonosítása emberi tévedésnek tekinthető.

A gyümölcsösökben az egyéves gyomok köre széles: a kakaslábfű, pirók és fakó muhar és a tavasszal korán megjelenő egynyári perje mellett nagyobb veszélyt jelentenek a széles levelű kétszikűek, így a betyárkóró, a disznóparéj-fajok, a fehér libatop, a keserűfű-fajok, a parlagfű, a pásztortáska és a vadrepce. A felsorolt fajok adják a gyomborítás nagy hányadát, a talajtípustól, a művelési módtól és az ültetvények kondíciójától függően, de még további 40-50 faj szerepe is érdemleges a gyümölcsösökben.

A gyomnövények kártétele nemigen vitatható, különösen, hogyha a talajfelszín gondozatlan. A gyomokra viszont másként nézünk akkor, ha fagyos napok járnak, vagy a hűvös és szeles idő a méhek munkáját akadályozzák. Reméljük, hogy sem az integrált, sem a vegyszeres növényvédelemben dolgozó gazdák nem fogják félreérteni a mondanivalómat, ugyanis vegyszerhasználat mérséklése és a méhek érdekében teszem.

Az ültetvényben az évelő gyomfajok közül kiemelendő a tarackbúza, a csillagpázsit, a széleslevelűek közül az apró- és sövényszulák, a hamvas szeder, a mezei aszat. Az almaültetvények első országos gyomfelvételezési eredményei szerint a talajborítás sorrendje a következő: apró szulák, betyárkóró, egérárpa, fehér libatop, gyermekláncfű, karcsú disznóparéj, közönséges aggófű, közönséges csillagpázsit, közönséges muhar, meddő rozsnok, mezei aszat, pásztortáska, pirók ujjaskosbor, porcsin keserűfű, puha rozsnok, siska nádtippan, szőrös disznóparéj, tarackbúza, tavaszi aggófű és tyúkhúr (Dancza és mtsai 2005).

A különböző talajtípusokra különböző gyomflóra, más-más domináns gyomfaj jellemző. Például a kötöttebb talajokon a disznóparéj- és a libatopfajok, öntéstalajon az apró szulák, a csorbóka fajok, a gilisztaűző varádics, a hamvas szeder és a sövényszulák dominál; kötöttebb homoktalajon a csibehúr és a nagy széltippan; laza homokon a csillagpázsit, a fakó muhar, a pirók ujjas muhar és a tarackbúza; a Duna–Tisza közi meszesebb homokon a bükkönyfélék, a kakaslábfű, a királydinnye, a kis tőtippan, a kövér porcsin, a pirók ujjas muhar és a tövisperje uralkodnak.

Különbözik a fasorok, illetve művelt sorközök gyomflórája, gyomfaj-összetétele. A fasorokban jellemző az évelő gyomnövényfajok felszaporodása, ide tartozik a gyalogbodza, a gilisztaűző varádics, ürömfajok, az útszéli zsázsa, a hamvas szeder, a tarackbúza, a csillagpázsit, a sövényszulák, az apró szulák, a farkasalma és a selyemkóró. A gyümölcsösökben viszonylag stabil a gyomfaj összetétel, ezért a biológiai védekezés lehetősége viszonylag jó.

Alapvetően különbözik a gyümölcsfák koronája alatti és a sorközben található gyomegyüttes összetétele. Az előbbinek a kialakulására az évek óta tartó bolygattatlan talajállapotnak van döntő hatása és csaknem kizárólag az évelő fajok teszik ki a gyomnövényzet zömét: az apró szulák, a csillagpázsit, a mezei aszat, a tarackbúza, helyenként a farkasalma, a fenyércirok, a hamvas szeder, a selyemkóró stb.

Egészen más az állandóan művelt sorközök gyomnövényzete, még a művelések száma és elvégzésének ideje befolyásolja aszpektusok gyomösszetételét. Ősszel és kora tavasszal általában nem művelik a talajt, így szőnyegszerű állományt képezhetnek az árvacsalán fajok, a tyúkhúr, a pásztortáska stb. A tavaszi-nyári talajművelést követően tömegesen csíráznak a disznóparéj- és libatopfajok és válhatnak dominánssá, ezek méhészeti jelentősége minimális.

Két fontos jelenséggel érdemes még számolni a gyümölcsösökben: az allelopátia és méhlegelőben is szerepet játszó fajok kínálta lehetőség, amelyek az integrált termesztés sikerességét képesek növelni. A gyomnövények ugyanis egymás növekedésére, fejlődésére kémiai anyagok kiválasztásával, közvetítésével is hatnak. A szőlő gyomnövényei közül allelopátiával rendelkező fajok a következők: betyárkóró, csillagpázsit, mezei aszat, pirók ujjas muhar és tarackbúza. Ha allelopátiával rendelkező fajokat pusztítunk el, számítani kell az általuk addig elnyomott gyomnövények előretörésével: a csillagpázsit elpusztításával a talajban levő betyárkóró tömegesen csírázik; de a betyárkóró irtása után a szőrös disznóparéj jelenik meg nagy tömegben. A gyomnövények közül eredményesen használhatjuk a pirók ujjas muhar allelopátiáját a gyomok elleni küzdelemben.

Abban az időszakban, amikor a vegyszeres gyomirtás „kevésbé járt” a mechanikai gyomkezelés előtt főleg Péter (1975), Újvárosi (1973), Bognár (1978) írtak le gyomnövény-társulásokat, de később Czimber, Pinke, Dancza és munkatársai inkább domináns fajokban határozták meg a társulásszerű csoportokat.

Bognár (1978) összegzését a következőkben mutatjuk be: az ültetvényekben jellemző asszociációkat. Zárójelben a társulások azonosító számjele található: apró szulák – porcsin (1), bükköny – kis tőtippan (2), disznóparéj fajok – fehér libatop (3), egérárpa – fehér libatop (4), fakó muhar –ujjas muhar (5), fekete csucsor – keszegsaláta (6), gilisztaűző varádics – üröm (7), hamvas szedres társulás (8), királydinnye – tövisperje (9), ördögbocskor – muhar fajok (10), peszterce – bojtorján (nagycsalán altársulás) (11), rozsnok fajok – fehér libatop (12), sebforrasztófüves társulás (13), sövényszulák társulás (14), tarackbúza társulás (15), tatárlaboda társulás (16), tyúkhúr – széltippan (17), ugar palástfű – székfű (18), ujjas muhar – poloskamag (19), ujjas muhar – porcsin fajok (20), útszéli zsázsás társulás (21) és varjúmák – kis tőtippan (22).

A gyümölcs-és szőlőültetvények domináns gyomtárulásai és -fajai a következők:

• alma- és körte ültetvényekben (Bognár 1978, 70): 2-7, 9-13, 15-18 és 20-22;
• cseresznye- és meggy ültetvényekben: 2, 3, 5, 10, 15, 18 és 20;
• sárgabarack ültetvényekben (Bognár 1978, 149): 2, 3, 5, 9, 10, 15, 20 és 22;
• őszibarack ültetvényekben (Bognár 1978, 119): 3, 5, 10, 15 és 20;
• szilva ültetvényekben (Bognár 1978, 166): 3, 5, 8, 10, 14, 15, 16, 17 és 18;
• dió ültetvényekben (Bognár 1978, 224): 3, 5, 10 és 15;
• szamóca ültetvényekben (Bognár 1978, 192): 3, 10 és 17;
• málna ültetvényekben (Bognár 1978, 179-180): 3, 4, 7, 10, 12, 13, 15, 16 és 18;
• ribiszke és egres ültetvényekben (Bognár 1978, 209): 3, 7, 10, 12, 15, 16 és 18;
• szőlő ültetvényekben (Bognár 1978, 236): 1, 3, 5, 9, 10, 19 és 20.

Újabban a gyomflóra kutatók inkább a fajok dominanciája alapján értékelik a gyomokat, mégis visszatérnek a cönológusok a társulási alapokhoz. A gyomvegetáció fitoszociológiai értékelése számos problémát vet fel. A gyomtársulások kialakulása és dinamikájának szabályozása nem változik meg, csak a működésük módja más. Borhidi (2003) hangsúlyozza, hogy a kérdéses fajok nem voltak „ab ovo” gyomfajok, hanem valamilyen más klimatikus, vagy edafikus zónában voltak alkotóelemek. Az ember tevékenysége nyitott meg olyan életteret, amelyben a természetes kompetítor fajok korlátlanná válnak, mivel a termőhely tápanyagkínálata a tápanyagigényes növényeket előnyös helyzetbe hozza. A gyomnövények spontán domesztikációs folyamat eredményeként szelektálódtak ki a természetes vegetációból.

A gyomtársulások szerkezete többnyire laza, a kultúrnövények cseréje és valamely faj gradációszerű elszaporodása változásokat idézhet elő. A növényszociológia klasszikus fogalmai csak bizonyos módosításokkal alkalmazhatók, vagyis a karakterfajok ezért nem is jelölhetők meg. A növényfajok borítása és állandósága játszik meghatározó szerepet; az edafikus körülmények és az alkalmazott agrotechnika a meghatározó tényező (Tímár 1954).

Borhidi (2003) hangsúlyozza, hogy természetes flórában a „hézagokban” a behurcolt fajok találnak életteret, ráadásul a vegyszeres gyomszabályozás pedig megbontja a fajok közti egyensúlyi és versenyviszonyokat.

Tímár és Ubrizsy (1957) már jelezte, hogy a búzavirág, mezei szarkaláb, mezei boglárka, nyári hérics, vadrepce kiszorulhatnak a társulásokból. A konkoly olyannyira, hogy már védetté is vált, a búzavirág pedig eltűnőben van (pl. Békésben). Valójában a termelés intenzitása szabja meg az asszociációk létét, vagy hiányát.

Épp ez az, amit a gyümölcsösökben forgolódó szakember észrevesz. Miközben a korszerű termelésre nagy igény van, az ökoszisztémáink egyre sérülékenyebbé válnak. A gyümölcsfák virágzása idején számos problémával találkozunk. A házi méhekkel kapcsolatos gondok ismertek, de a természetben fontos szerepet játszó vadméhek, vele együtt a poszméhek gyérülése rohamos és aggodalomra okot adó folyamat. Fél évszázada a gyümölcsöskertek fái között és alatt a virágzó gyomnövények környéke is zümmögéstől volt hangos.

A méhek a kora kréta időszakban jelentek meg, mintegy 130 millió évvel ezelőtt, a kétszikűekkel párhuzamosan. Őseik ragadozó darazsak voltak, a legrégebbi ismert méhet 2006-ban, borostyánba zárva találták. A lelet Észak-Mianmarból származott, az állat testének szőrein néhány ősi faj virágról származó pollenszemet is megfigyeltek.

Az első poszméh fosszíliák viszont csak 38-26 millió évesek, az oligocén korból származnak, ugyanis a nagyméretű rovarok borostyánba záródási esélye is kisebb, talán ezért kevés lelet maradt. Keletkezésük egy nagy lehűlési periódusra, az eocén és oligocén határára esik. A szőrös bunda előnyt jelenthetett a hideg elviselésében. Valószínűleg a poszméhek szintén Ázsiában jelentek meg, ahol még ma is nagy a fajdiverzitásuk. Darwin egy másfajta összefüggésre figyelt fel, ami macskák, poszméhek és a vöröshere megporzása közötti kapcsolatot igazolta. Erre hívta fel a figyelmet egy neves szakfolyóirat.

A brit méhészek becslése szerint az európai vadvirágok 85% -át méhek porozzák be. Az American Bee Journal egyik cikke az ökológiai kölcsönhatások sorozatát mutatta be: a szarvasmarha-állomány a macskák populációjától függ. A korrelációs lánc azt is jelezte, hogy a szarvasmarha egyedszáma függ a poszméhektől. A darwini érvelés még ma is aktuális.

Anglia biztonsága az általa tartott macskák számától függ. A poszméhek segítsége nélkül a vöröshere nem ad magtermést. Ha a poszméhek fészkét a földre helyezik, az egerek zsákmányává válnak. A macskák viszont elpusztítják az egereket és esélyt adnak a poszméhek munkájához. Ezért, ha nincsenek macskák, sok lesz az egér; sok egér esetén azonban nincsenek poszméhek sem. Ha viszont nincsenek poszméhek a lóherén; nincs elég lóhere a szarvasmarháknak. És W.W. Cooke szellemes okfejtése végén eljut a poszméhek számának visszaesésétől a marhahús hiányáig.

A gyümölcsösökben gyakran a hideg és száraz szeles időjárás megnehezíti a méhjárást. Ellenben a poszméhek nagyon alacsony hőmérsékleten (bizonyos esetekben akár fagypont alatt), vagy még szemerkélő esőben is aktívak, reggel korábban kezdik a táplálékkeresést és gyorsabbak is a háziméheknél az adott időegység alatt látogatott virágok számát tekintve. A poszméhek a fajonként változó nyelvhossznak köszönhetően a virágok széles körét látogatják. Továbbá a virágra szállva a szárnymozgató izmok vibrációjával 400 Hz frekvenciájú rezgést keltenek, mely bizonyos növényfajok – így a burgonya és a paradicsom – esetében segíti a pollentokokból a virágpor kihullását, vagy trükkösen a virágcső kirágásával is nektárhoz jutnak.

A poszméheknek viszont tavasztól nyár végéig folyamatos méhlegelőre van szükségük. Az intenzív művelésű agrárterületeken viszont ez nem áll rendelkezésükre, hiszen még a virágzó kultúrák is csak a virágzási időszakban biztosítanak méhlegelőt, igaz, akkor nagy mennyiségben, de csak igen rövid ideig. Komoly problémát okoz a még megmaradt élőhelyek feldarabolódása, a megmaradó területek között nincs összeköttetés, akkor a túlságosan kicsi élőhelyfoltok nem tudnak életképes populációkat fenntartani. Fontos veszélyeztető tényező a mezőgazdaságban vegyszerek használata is.

A poszméhek faj- és egyedszámának csökkenése nagyon súlyos következményekkel járhat, a megporzási hatékonyságának és a növényi produkciónak a csökkenésével. Mivel a természetes életközösségek erre a növényi produkcióra épülnek, a következmények beláthatatlanok lehetnek. Számos gazdasági növényünk, elsősorban gyümölcs- és zöldségkultúráink terméshozamára pozitív hatással vannak a vadméhek, így a poszméhek is.

Surányi Dezső
(Biokultúra 2020/2-3)