Ismét fókuszban a tájfajták
Miközben világszerte verseny folyik, hogy újabbnál újabb gyümölcsfajták kerüljenek a termesztésbe, megfeszített kutatómunka figyelhető meg a molekuláris genetikai laboratóriumokban egy-egy fontos fajta, fajtaváltozat vagy klónfajta markerezésében is.
A „molekuláris nemesítői munka” elsősorban a rezisztencia genetikai alapjainak meghatározására és – új tulajdonságként – annak megteremtésére irányul. Nagy hagyományokkal bíró egyetemeken, kutatóintézetekben már komoly sikereket értek el az elmúlt években. Viszont nem lenne helyes az álláspontunk, ha a gyümölcstermesztés fejlesztéséből (és jövőjéből) a tájfajták kínálta lehetőségeket kizárnánk. Ez a koncepció ugyanis sem a múltba révedést, sem nosztalgiázást nem jelentheti, hanem azt a megfontoltságot tűzi zászlójára, hogy ami új fajta – az hosszútávon nem mindenképpen jó és ami meg régi, tradicionális – az meg csak rossz lehet. Ezért sem helyes a természetes géntartalékaink, a meghonosodott fajtákból származó alakok, klónok kizárása a termesztésből, végső soron a kultúrflórából. Ugyanígy a szakembernek rossz üzenete lenne az, ha csak az új fajtákat favorizálná – azt aztán nem!
Kérdezni lehet akkor, hogy a Tolna városában a XVI. század végén a török adminisztráció által meghonosított igazi kajszibarack hogyan tudott volna a Kárpát-medencében elterjedni, vagy mára lehetne-e akkor több klónfajtája a Jonathán almának? Egy tapasztalt, öreg tudóstól hallottam, aki ezért azt mondogatta: ha hagyjuk a természetet élni, képes új formákat létrehozni, amihez nekünk kell a szemünk és a türelmünk, hogy legalább génbank gyűjteményekben megmaradjanak ezek a régebbi gyümölcsfajták. Nem lehet tudni, hogy – pl. mint a rezisztens mirabella szilvák mérete ellenére a sharka vírus miatt – mikor válik egy fajta fontos kiindulási nemesítési anyaggá.
Írásunkban csak ízelítőképpen több olyan tájfajtát, illetve régi gyűjteményes fajtát mutatunk be, amelyek valamilyen pomológiai vagy társadalmi és kulturális értékük miatt újból „fókuszba” kerülhetnek. A Magyar Posta nagy szolgálatot tett azzal, hogy nemcsak a biodiverzitás gondolatát, hanem a kultúrflóra hagyományos értékeinek propagálásában régi fajtákat jelentet meg postabélyegeken. A Nyári fontos, Daru alma, Vajalma; Macskafej vajkörte, Árpával érő körte vagy a Tüske körte; Ananász és Kécskei rózsa; különféle genetikai alapú Parasztbarack(ok), Badacsonyi óriás, Kelebiai korai; a Pándy üvegmeggy és Vörös meggy, továbbá a Nemtudom, a Vörös és a Besztercei szilva csupán ízelítő abban a gazdag géntartalékban, amiről nem szabadna lemondanunk. Mindezek előrebocsátása után néhány, e sorok írója által megjelentetett publikációra is felhívjuk a figyelmet, amelyeket az írás végén találunk.
A tájfajták definícióját a következőképp adtuk meg egy konferencián. „Jól körülhatárolható kisebb földrajzi területen kialakult fajta, klónfajta, változat, amelynek genetikai forrása lehet őshonos fajta (Milotai dió) vagy legalább másfél évszázada meghonosodott fajta (Jonathán), klónfajta, változat, s mindkét csoportban felismerhetők a geno- és fenotipusos jellemzők, így a sajátos morfológiai, biológiai, fenológiai és beltartalmi bélyegek. Az alapfajtától eltérő gazdasági és használati értékek, művelési módszerek ugyancsak beletartoznak a disztinkcionális kritériumrendszerbe.
A tájfajta kialakulásában a genetikai alap labilitásából levezethető változékonyság, a környezeti tényezők indukálta rügyben vagy hajtáson bekövetkezett mutáció (Mariska őszibarack), a félvad alakok többgenerációs vegetatív szaporítása (Érdi V. sajmeggy sárga klónja), esetleg a kérdéses fajta sajátos szaporítási módja – magfák révén (sárga- és őszibarack, meggy) – játszik szerepet. A tájfajták kialakulását a természetes és kultúrvegetáció egymásra gyakorolt hatása ökológiai és genetikai értelemben, a génfolyás (gesztenye, eperfa) és a termesztett fajták elvadulásából (őszi- és sárgabarack, cseresznye, meggy) keletkezett új alakok is elősegítik. Egy tájfajta termesztési körzetének hajdani és majdani mérete nem képez újabb kritériumot.”
Daru alma
A Bereghátról származik, de Daru almának csak Békésben ismerik, a Szilágyságból pedig szinte eltűnt. Sóvár környékén figyeltek fel magoncára a múlt század elején, de a Királyhágón túli hűvös területeken kezdték termeszteni. Több változata ismert, a fajta a nevét külleméről kapta. Alapszíne narancssárga, sötétpiros csíkokkal, olykor pettyeknek tűnő foltokkal („mint a daru”). Erős növekedésű, koronája gömb alakú. Korán kezd teremni, bőtermő s alig alternál. Gyümölcse középnagy, lapított és kissé bordázott. Héja kékesen hamvas, vékony, emiatt aszalni elég könnyű. Húsa hófehér színű, édes-savanykás és fűszeres. Szeptember végén érik, tárolva tavaszig fogyasztható.
Nyári fontos
Bizonytalan eredetű, a Felvidéken Lippay idején már termesztették, az Alföldön is kedvelt fajta. Erős növekedésű, a koronája szétterülő, későn fordul termőre, de bőven és szakaszosan terem.
Ökológiai és betegségtűrő képessége igen jó. Gyümölcse igen nagy, lapított gömb alakú, héja sárgásszínű, halvány pirosan csíkozott. Húsa igen kemény, leves és igen savas, mégsem zamatos. Augusztus elejétől elnyújtottan érik, kb. 4-5 hétig tárolható hűvös helyen.
Vajalma
Egykor a Kárpát-medencében igen elterjedt fajta volt, értéke a koraiságában van, a szinoním nevei bizonytalanok. Gyenge növekedésű, kicsi a fája, felfelé törő koronát nevel. Bőven és kiegyenlítetten terem. Almamoly fertőzésre hajlamos, viszont az aknázó molyoknak ellenálló fajta.
Gyümölcse kicsi, hosszúkás-hengeres, sárgászöld alapszíne a napos oldalon sötétpiros, gyengén fűszeres illatú. Húsa puha, a szállítást nem tűri. Kizárólag friss fogyasztásra való, de régen egyben vagy kettévágva aszalták is.
Árpával érő körte
Ismeretlen származású, régi magyar fajta, házikertekben még elég gyakori. Fája erős növekedésű, koronája nagy, termőkorban terebélyes. Bőtermő, főleg Vilmos körtével társítva. Gyümölcse kicsi, szabályos körte alakú, a héja citromsárga, a napos oldalon narancsos színű. Húsa fehér, illatos, szotyósodásra nagyon hajlamos, a kősejtek kicsik, alig észrevehetők. Valamivel az Arabitka előtt kezd érni, s július elejéig le is zárul.
Macskafej vajkörte
1590-ben már szaporították Németországban, Lippay is említi a Posoni kertben. Kiváló főző és sajtnak való körtefajta. Fája erős növekedésű, néha a szigorú telek károsítják. Kiegyenlítetten és jól terem. Gyümölcse igen nagy, hasas, macskafejhez valóban hasonlítható. Héja zöldessárga, a napos oldalon pirosas árnyalatú. Húsa fehér, durva szemcsés, édes-savanykás, fojtóan fanyarkás is, frissen kevéssé alkalmas fogyasztásra. Somogyban, Zalában és főként Nagyszombat környékén találkozhatunk idős példányaival. Október végén szedhető, novembertől használható kompótnak, sajtnak. Igen jól tárolható.
Tüskés körte
Az Őrség régi fajtája, öregfás kertekben évszázados példányai is előfordulnak. Módszeresen legalább 200 éve szaporítják és termesztik. Fája középerős növekedésű, koronaszerkezete kusza, még termőkorban is tövisesek a gallyai. Gyümölcse középnagy, héja zöldessárga, a húsa fehéres, édes-savas, leves. Ritkán fogyasztják frissen, mivel édes gyümölcsét a darazsak nagyon károsítják, sok a romlott közötte. Viszont inkább aszalják, ritkán lehetséges azonban a napon, inkább kemencében – más használat után a tartalékhő hasznosításának példájaként. Nagyon kedvelt az őrségi körtepálinka, ennek a nyersanyaga, valamint házi ecetet is készítenek belőle.
Több változata ismert, ezek összehasonlító klónvizsgálata még nem történt meg. A csapadékos, párás levegőt nagyon kedveli, a változatok moníliás érzékenysége különböző. Július második felében érik.
Ananász barack
Vélhetően Észak-Afrikából származik, hozzánk Nyugat-Európán keresztül jutott, a Kaukázus vidékén is termesztik. Egykor Hevesben és Pest megyében termesztése számottevő volt. Fája erős növekedésű, ágai felfelé törők, a koronája szétterülő. Gyümölcse középnagy-nagy, héjszíne szalmasárga, tetszetős, húsa narancsossárga, leves, alig rostos, kellemes zamatú, illatos. Magbele édes. Július legelején, vagyis 8-10 nappal a Magyar kajszi előtt érik. Moníliára és gyümölcsrepedésre nagyon érzékeny.
Kécskei rózsa
A Duna-Tisza közén, Tiszakécske szőlőiben magról keletkezett fajta. Sharka érzékenysége és a gyümölcs aprósodása miatt eltűnőben van, fajtajavító nemesítése jelenleg nem folyik. Fája erős növekedésű, szabályos gömb alakú koronát nevel, ágai felfelé törők, közepesen sűrűen állnak. Gyümölcse középnagy, kissé lapított, héja és húsa narancssárga, a fedőszíne bíborpiros. Húsa kissé leves-édes, inkább lisztes állományú. Bőtermő, bár szakaszos terméshozásra nagyon hajlamos. Érési ideje augusztus első felére esik, de korábbi és későbbi érési klóncsoportjai is ismertek. Magbele keserű.
Parasztbarack
Az Alföldön általában a magról kelt őszibarackfajták összefoglaló neve, amelyek között Amsden, Champion, Elberta, Ford korai, Maylower utódai is akadnak, vagyis okkal mondható, hogy a név a magról szaporított fákra utal. Szükséges lenne ezért a főbb típusokat alaposabban megvizsgálni. Fájuk általában középerős növekedésű, közepes méretű koronát nevelnek. A Parasztbarack gyümölcse középnagy, héjszíne, szőrözöttsége és hússzíne is különféle. Általában mindegyik leves, édes-savas, ritkán kesernyés utóízű, ezért gyakran pálinka nyersanyagnak is tekintik. Érési időpontban is viszonylag széles a skála, de általában július elejénél egyik sem korábbi, de augusztusban mindegyik típus leérik. A 70-es években több mint 20-féle változatát írtuk és szaporítottuk le.
Besztercei szilva
Európa-szerte termesztett régi magyar fajta, származása ismeretlen. Sharka érzékenysége e fajta és a szilvafajták legtöbbjének termesztését válságba sodorta. Középnagy, felfelé törő, kúpalakú koronát nevel, elég sűrű ágrendszerű, gyenge közepes hajtásnövekedést mutat. Számos változata, klónja, sőt sárga terméshéjú mutánsa ismert (elsősorban a Jászságban ültetik.). A Besztercei szilva kékszilva, 18-22 g-os gyümölcsének húsa narancsos sárga, édes-leves, kevéssé savas, kiváló minőségű. Felhasználása sokféle (lekvár, befőtt, lé, pálinka, aszalvány, zölden pudingpor). Bőtermő, de alternálva terem. Szeptember elején érik, szórványban is sokfelé megtalálható. Nemzeti fajtánk nagyobb figyelmet igényelne.
Nemtudom szilva
Az ártéri gyümölcsösök ismert fajtája. A Felső-Tiszavidéken spontán kelésekből és gyökér-sarjai által könnyen terjeszkedik. A Sharkára kevésbé érzékeny, mint a Besztercei szilva vagy az Olasz kék. Erőteljes növekedésű, felfelé törő koronát nevel, igen bőtermő, de szakaszosan terem. Gyümölcse kicsi, sokáig fán maradó, félig megaszalodva is szedhető, belőle minőségi lekvár s aszalvány készíthető. A szatmári pálinkának elsődleges nyersanyaga. Augusztus végén érik. Több klónfajtája ismert, így a Penyigei és Panyolai szilva húsállományában és a gyümölcsméretben különbséget találunk.
Vörös szilva
Régóta ismert és termesztett szilvafajta a Közép- és Dél-Alföldön, szőlők közé köztesnek, sőt útfásításra és legelőkre is telepítették. Ezen túl pedig ártéri (Duna, Tisza) gyümölcsösökben is megvolt. Fája felfelé törő, megnyúlt, kúpszerű, szakaszos és bő terméshozásra képes. Gyümölcse középnagy, megnyúlt tojásdad alakú, a Besztercei szilvánál nagyobb. Héja vöröses-kék, a húsa aranysárga, leves, édes-savas ízű. Augusztus közepén érik. A szállítást jól tűri, de mind zölden, mind féléretten kettéhasítva is keresik a konzervgyárak. Nagyon kedvelt fajta, a Besztercei szilvát helyettesítheti, könnyű magról és sarjakról szaporítani, ezért alanynak használták. Több típusa Sharka toleráns.
Badacsonyi óriás
Badacsonyi szőlőkben figyeltek fel fájára a múlt században, a Germersdorfi óriás változata. Fája erőteljes növekedésű, ritka ágrendszerű, az alapfajtához képest a koronája széthajló. Gyümölcse nagy-igen nagy, tompa szív alakú, sötétpiros, majdnem fekete, azaz pirosabb, mint a Germersdorfi óriásé. Héja vastag, a húsa sötétpiros, ropogós, savanykás-édes, fűszeres, kissé kesernyés, leves.
Június második felében érik. Néhány új klónfajta háttérbe szorította az utóbbi évtizedekben. A cseresznyelégy kártétele egyes években nagyon súlyos lehet gyümölcsében.
Kelebiai korai
Valószínűleg olasz eredetű, talán Garibaldi katonái közül hozhatta valaki Kelebiára, ugyanis Türr Lajos parancsnoksága alatt sok Baja környéki katona szolgált. Fája középerős növekedésű, koronája kissé sűrű szerkezetű. Gyümölcse középnagy, gömbölyű alakú, héja sötétpiros, húsa kemény, piros színű. Május végén érik, egykor csomózva vitték a piacra. Viszont (alföldi) településenként változó számú gyümölcsöt kötöttek össze a kocsányukkal, áruk is eszerint változott.
Pándy üvegmeggy
Valószínűleg Debrecen környékén magról kelt, bizonyára egy ismeretlen fajta (mutáns) utódaként. Feltételezésünk szerint a gyümölcs jellegéből eredően a fajtaként szereplő Debreceni bőtermő, Kántorjánosi vagy Újfehértói fürtös „közös őse” vagy a felsorolt fajták egyike lehet az alapfajta. Gyorsan elterjedt az Alföldön, Debrecenben sarjakról, de az ország más részein inkább szemzéssel szaporították a Pándy meggyet (Üvegmeggy, „Betevő meggy”). Több változata alakult ki, pl. Korai és Kései Pándy meggy, illetve az egyes számjeles klónjai.
Fája viszonylag erősen növekszik, közepesen kusza koronát nevel, indokolt rendszeres metszése. A moníliára érzékeny. Gyümölcse igen nagy, tompa szív alakú, kemény húsú, sötétpiros színű, leves, kellemesen savanykás. Termőképessége csak kiváló és együttvirágzó pollenadókkal biztosítható. Június legvégén-július elején érik, de egyes változatok között érésbeli különbségek is megfigyelhetők.
Vörösmeggy
A Tiszazugtól a Maros-torkolatig a Tisza mindként partja mentén lévő szőlőkben és régi házikertekben található. Csak első években növekszik megfelelően, a vesszei vékonyak és igen kuszán állók, a metszést igényli. Gyümölcse kis-középnagy, kissé lapított gömbölyded, kellemesen savas, magas refrakciójú, ezért (is) aszalható. Az utóbbi években még a csongrádi szőlőkben számos fája volt megtalálható. Érési ideje gyakran augusztus elejéig elhúzódik.
Surányi Dezső
(Biokultúra 2013/1)