Hírek, cikkek

2008-03-24

Milyen kaptárokat használunk? Honnan származnak?

A kasos méhészkedés egyes területeken sokáig életképesen működött a keret, illetve a kaptár “felfedezése”, alkalmazása után is. Ennek alapját a hosszan tartó méhlegelőn főképp a rajoztatás és a viasztermelés biztosította.

Kasok az ÁTK Méhtenyésztési és Méhbiológiai Kutatócsoport gyûjteményébõl Gödöllõn

Kasok az ÁTK Méhtenyésztési és Méhbiológiai Kutatócsoport gyűjteményéből Gödöllőn

A kas, mint méhlakás természetes anyagból (szalma, gyékény, vessző), olcsón készült, benne a lépeket a méhek minden külső segítség nélkül építették.

A keret megjelenése elsősorban a mézelvételnél jelentett előnyöket a kezdeti időszakban. A XIX. század közepén jól ismert és a gyakorlatban is alkalmazott volt a lengyel Dzierzon (dzserzon) ún. léces kaptára, ahol még csak a felső léc létezett, mivel méhekkel betelepítve is használható maradt. Hazánkban az 1848-as szabadságharc előtti években Kövesdi Szarka Sándor az “Ízletes méhtenyésztés” című könyvében ismertette keretes kaptárját, amely számos jelentős technikai vívmány ellenére hatástalan maradt. Később az Országos Magyar Méhészeti Egyesület, a német mintára készült háromkeretsoros, hátsó kezelésű kaptárt fogadja el (1874), majd az állam is ezt terjeszti. Emlékeztetőül: az országos keret mindössze 24 x 18,5 cm volt, egy lépbe 1 kg méz fért.

A mai szemmel kis kaptár hibáit Boczonádi 1902-ben így fogalmazta meg: “Nem azt a mézet keveslem én, amit az egyleti kaptár mézkamrájából az akácvirágzás után kiveszünk, hanem az a méz kevés a családnak évi élelemre, ami ugyanakkor a költőtérben marad.” A hibák orvoslására abban az évben megjelenteti új állókaptárját, amely az országos kétszerese. Az akkori merészen nagy keretet (32 x 28,6 cm) ma már kis Boczonádiként ismerjük. Boczonádi tevékenysége, 1904-től a “Méhészet” c. lapja átalakította a magyar méhészetet.

Az első világháború előtti évben, 1913-ban jelenik meg először az ún. nagy Boczonádi keretméretű (42 x 36 cm) vándorkaptár ismertetése, amely jól ismert, különösen az Alföldön van túlsúlyban még napjainkban is. Az országos egyesület 1927-től a Hunor rakodókaptárt (42 x 27 cm) ajánlja terjesztésre, amely szintén máig közismert.

További ismertebb hazai keretméretek, kaptárok: Ignácz (50 x 32 cm), nagy, kétcsaládos fekvőkaptárban; közép Boczonádi (42 x 29 cm) rakodókaptárban; az 1945-1947 közötti FM rendelet az ún. egységes méretű kaptárnak (42 x 32,5 cm kerettel) a rakodót kívánta terjeszteni, ezt a méretet később a méhészek fevőkaptárban is használták.

Láthatjuk, hogy a keretek mérete és a kaptárok térfogata jelentős változáson ment keresztül. Az adott klíma és a méhlegelő, a vándorlási lehetőségek jelentősen befolyásolják a kaptárok méretét, szerkezetét. A kaptárok elterjedésével a méztermelés lett a méhészet legfontosabb ágazata, ehhez kell a méhlakásnak és a technológiának is alkalmazkodni, figyelembe véve a méhcsalád biológiai adottságait és lehetőségeit.

Új kártevők viszonylag ritkán jelennek meg. Sajnos a már harminc éve Magyarországon lévő ázsiai nagy méhatka (Varroa destructor) elleni védekezés szempontjából sem egyenértékűek a kaptáraink.

Érdemes megjegyezni, hogy a fekvőkaptárok jelentős aránya elsősorban hazánkra, ill. a történelmi Magyarország területére jellemző. Európa többi részén és Amerikában szinte egyeduralkodó a rakodókaptár. A Langstroth (44,8 x 23,2 cm) és a Dadant-Blatt (43,5 x 30 cm) a két nagyon gyakori keretméret.

Régi keretes kaptárak, ÁTK-MTMBK, Gödöllõ

Régi keretes kaptárak, ÁTK-MTMBK, Gödöllő

Az utóbbi évtizedekben a méhészetben koncentráció figyelhető meg. A méhcsaládok száma lassan, fokozatosan növekszik, ugyanakkor a méhészek száma csökken. Ezzel részben együtt járt a technológia, elsősorban a gépesítés fejlődése.

A kaptárok területén ennyire nem látványos a változás. Már a hetvenes években megkezdődött a rakodókaptárok itthon új nemzedékének, az egyenlő, alacsonykeretes, fiókos rendszer terjedése.

A hagyományosan elterjedt nagy Boczonádi kerettel nagyobbrészt ugyan fekvőkkel méhészkedtek, de kedvelt volt a rakodós változat is, amikor a mézkamrában ½ nB méretű lépeket használunk. Ma is sokan alkalmazzák ezt. A valódi “fiókos” kezelés lehetőségeit azonban csak az egyenlő mérettel használhatjuk ki. Természetesen a hosszú idő alatt kialakult és megszokott nagy lépméret (nB) megfelezésével kapott 42 x 18 cm-es keret a technológiai lehetőségek mellett számos veszélyt is hordozhat, ezért mérlegelni kell a várható előnyöket és a hátrányokat! Ne felejtsük a komoly szakmai háttérrel rendelkezők figyelmeztetését: az erre a rendszerre történő átállást ismét tanulni kell, azaz a fél-nB rakodók sikeres kezelése egy “új szakma”!

Mi a helyzet a bioméhészetekben ezen a téren?

A fenti kérdés több oldalról is vizsgálható: a konvencionális méhészeknél megismert tendenciák valószínű, hogy az ökológiai gazdálkodást választók körében is érvényesek, mivel hazai tapasztalatok szerint általában a már több-kevesebb sikert megért hagyományos méhészek vállalják az ökológiai előírásokkal járó plusz feladatokat, követelményeket, vagyis az átállást.

A másik kérdés, hogy hazánkban mennyire sajátos az egyes területeken, tájakon alkalmazott technológia és az ehhez kapcsolódó fontos termelőeszköz, a kaptár. 1998-tól napjainkig a bioméhészet földrajzi elterjedése nem kiegyenlített hazánkban. Lényegében a Dunántúl erősen alulreprezentált, néhány alföldi megye túlsúlya jellemző.

Nézzük meg három keleti, jelentős bioméhészettel rendelkező körzetben a kaptárok alakulását!

Borsod-Abaúj-Zemplén megye: A vizsgált 26 méhészetben közel egyenlő arányban oszlik meg a rakodó, illetve fekvő kaptárok száma. 12 méhészet a nB fekvő kaptárokkal (nagyrészt 24 keretes), 4 méhészet Hunor rakodóval, míg 10 méhészet ½ nB rakodóval dolgozott.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye: Az itt megfigyelhető kaptártípusok rendhagyóan alakultak, hiszen a 13 méhészetből csaknem mindenki a nB 24 keretes rendszerben méhészkedik. Egyetlen méhész használta a rakodó rendszert.

Békés megye: A vizsgált 23 méhészetben leggyakrabban, összesen 14 esetben használtak fekvő nB kaptárokat. A fekvő kaptárok között a 15 és 24 keretes változatok egyenlő arányban (50-50%) oszlanak meg. Hat méhész a Hunor rendszerű, három pedig az ½ nB rakodóval dolgozott.

A megye méhészeteiben öt méhész konténeres technológiát alkalmazott.

Az állandó változásokkal jellemezhető korunkban szinte hihetetlen, hogy az előbbiekben felsorolt történeti sor mennyire aktuális ma is! Gondoljuk meg: bioméhészeink által használt kaptártípusok kétharmada még ma is az 1913-ban, Boczonádi Szabó Imre újításaként megjelenő 24 keretes nB fekvő!

Számos újabb kérdés adódhat ebből: Jó ez?; Rossz ez?; Mi az oka ennek?; Ennyire tökéletes eszköz?; Nem változott a méhlegelő?; Ennyire tudunk vele méhészkedni? A lehetséges válaszokat egyelőre a kedves Olvasóra bízzuk.

Februárban már a telelés vége felé tartunk, tehát időjárástól függően számíthatunk tisztuló kirepülésre, de még havas napokra is.

Dr. Szalai Tamás
(Biokultúra 2008/1)

Méhészet ,