Nyilatkozat a Nature cikk kapcsán

Tavaly év végén kezdett el terjedni a médiában a hír, amely egy a Nature-ben „A földhasználatban bekövetkező változások értékelése a klímaváltozásra gyakorolt hatás szempontjából” címen megjelent tanulmány alapján indult el „európai körútjára” alapvetően Svédországból, és arról szólt, hogy az ökológiai gazdálkodás a legrosszabb gazdálkodási forma a klímaváltozás szempontjából. A hírt sajnos nem csak a mainstream és a bulvármédia, de számos szakmai portál is átvette – minden kritika nélkül –, de megjelent a közösségi média felületein is. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, ahogy terjedt, úgy kaptak vadabbnál vadabb címet a témát feldolgozó cikkek: „Ez a kemény igazság: nem környezetbarátabb a bio”; „Védd a földet, ne egyél biozöldséget!”; „Lesújtó jelentés: a bioagrárium miatt pusztulhat ki az emberiség?” stb.

Jellemzően valamennyi cikk azt állítja, hogy a tanulmány szerint az ökológiai gazdálkodás során a műtrágyák mellőzése miatt sokkal alacsonyabb a hektáronkénti hozam, mint pl. a nagyüzemi mezőgazdasági gyakorlatnál, ami végső soron azt jelenti, hogy ugyanolyan mennyiségű bioélelmiszer előállításához sokkal nagyobb területre van szükség. Emiatt – a szerzők – arra a következtetésre jutottak, hogy az ökológiai termelés sokkal nagyobb éghajlati hatással jár.

Valamennyi bio témával foglalkozó oldal és szervezet kezdett behatóbban foglalkozni a témával, így számos jól átgondolt vélemény, megalapozott érveket felsorakoztató cáfolat született az év elején. Ezek közül az IFOAM (Ökológiai Gazdálkodási Mozgalmak Világszövetsége) állásfoglalása az egyik, amely a tanulmány alapos ismerete mellett fogalmazza meg ellenérveit, melyeket az alábbiakban idézett sorokkal szeretnénk ismertetni.

„A valóság az, hogy a Nature-ben megjelent eredeti publikációban csak kevés szó esik az ökológiai gazdálkodásról. Bár lehet, másként tűnik, de a szerzők semmiféle szisztematikus összehasonlítást nem közölnek az ökológiai és konvencionális gazdálkodási módokról sem világszinten, sem más nagyobb léptékben, és a tanulmány nem vizsgál jelentősebb számú növényfajt vagy állattartó gazdaságot sem.

Az, hogy a tanulmány mégis összekapcsolódott az ökológiai gazdálkodás értékelésével, az az egyik szerzőnek, Stefan Wirseniusnak köszönhető. A hangzatos főcímekben szereplő kijelentést, miszerint az „ökológiai élelmiszerek károsak a klímaváltozás szempontjából” maga a tanulmány egyáltalán nem támasztja alá.

Az ökológiai gazdálkodást példaként hozzák fel, hogy bemutassák a szerzők által kidolgozott, a szénmegkötő-képességre és a károsanyag-kibocsátást csökkentő tényezők együttesére utaló mutatót. Az ökológiai és a hagyományos gazdálkodási rendszerek közvetlen összehasonlítása nem is központi kérdése a tanulmánynak. A bioüzemanyagok előállításának megítélése például sokkal fontosabb szerepet játszik a tanulmányban igen ellentmondásos eredményekkel.

Ezzel szemben az ökológiai gazdálkodás már jóval hangsúlyosabban szerepelt akkor, amikor Stefan Wirsenius nyilatkozott, ami végül cikkek sorozatának megjelenését indította el az említett negatív ítéletet hordozó címmel. Ez a kijelentés a tanulmánynak arra a részére utal, melyben ökológiai borsó- és búzatermesztést vetnek össze hagyományos borsó- és búza előállítással Svédországban. Ez azonban korántsem ad alapot arra, hogy univerzális érvényű nyilatkozatok hangozzanak el a biogazdálkodásról.

Mégis, mivel számos vita zajlik világszerte a mezőgazdaság, az élelmiszeripari-rendszerek és a klímaváltozás összefüggéseiről, kicsit közelebbről is meg szeretnénk világítani a tanulmányban említett földhasználati-modellt.

Mikor élelmiszerellátó-rendszerekről beszélünk, és ez a perspektíva alapvető a fenntartható mezőgazdaság nagyobb léptékű elemzése és az ehhez kapcsolódó kijelentések megtétele esetén (pl. Muller et al. 2017), nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy feltételezhetjük azt is, hogy a jövőben a kereslet meg fog változni. A szerzők ezzel szemben csak az egységnyi megtermelt mennyiségre vetített növekvő földhasználattal számolnak, azt sugallva, hogy az emberek fogyasztási szokásai változatlanok maradnak.

A kalóriára és fehérjére vetített globális élelmiszer szükséglet a teljes üvegházhatású gázkibocsátás növekedése nélkül is kielégíthető még olyan előállítási rendszerekkel is, amelyek nem optimálisak a szénkibocsátás szempontjából pl. kérődzők legeltetésre alapozott tartásával, abban az esetben, ha kevesebb állati eredetű élelmiszert fogyasztunk és mérsékeljük az élelmiszerpazarlást (csökkentjük a kidobott élelmiszer és a veszteség mennyiségét).

A szerzők ki is emelik, hogy őket kifejezetten csak az üvegházhatású gáz kibocsátás és a szénmegkötés érdekli. Ez így jogos és segít abban, hogy tisztán lássunk az érintett témában, de fennáll a kockázat, hogy ugyanakkor más lényeges fenntarthatósági szempontokat nem veszünk figyelembe. Előfordulhat, hogy néhány szénforgalom szempontjából nem annyira hatékony gazdálkodási gyakorlat összességében mégis fenntarthatóbb, mint egy szénmegkötésben hatékonyabbnak bizonyuló abban az esetben, ha a fenntarthatóság több dimenzióját is figyelembe vesszük úgy, mint az egészségességet, a biológiai sokféleségre gyakorolt hatást, vagy a vízfelhasználást.

Sajnálatos módon a tanulmányról megjelent legtöbb cikk szót sem ejt a szerzők pontos szándékáról, ehelyett egyedül a klímaváltozás aspektusára összpontosítanak és arra, hogy ezzel összefüggésben hogyan említik meg a biogazdálkodást. A szilárd alapokon álló tudománynak nem kellene arra szorulnia, hogy kimazsolázott eredmények alapján kreáljanak hírt belőle.

Amikor fenntartható mezőgazdaságról és élelmiszer-rendszerekről beszélünk fontos, hogy a károsanyag-­kibocsátásra vonatkozó mutatót kiegészítsük más fenntarthatósági indikátorokkal és átláthatóan kommunikáljuk a lehetséges kompromisszumokat, optimalizálási lehetőségeket ezek közt.

Mindezeken felül a tanulmány nem foglalkozik az ökológiai és hagyományos gazdálkodási módok esetén a talaj eltérő szénmegkötő képességével és azt sem veszi számításba, hogy hagyományos rendszerekben jóval nagyobb mértékben jelentkezhet talajállapot romlás, ami tovább csökkentheti e rendszerek relatív hozzájárulását a szénmegkötéshez.

A szerzők úgy érvelnek, hogy az erdőirtásnak köszönhetően az ökológiai gazdálkodás során a megnövekedett földhasználat közvetett módon nagyobb szén-dioxid kibocsátást eredményez, ezzel azt sugallva, hogy az egyik helyen folytatott ökológiai gazdálkodás valahol másutt erdőirtáshoz vezet.

Nem állja meg a helyét az a konklúzió, hogy az embernek szükségszerűen növelnie kell a mezőgazdaság intenzitását, mivel csak egy bolygónk van, amelyen valamennyi ökoszisztéma kapcsolatban áll egymással. Nem fog segíteni a mezőgazdaság intenzitásának növelése az egyik helyen – annak összes negatív externális hatásával együtt – abban, hogy valahol másutt föld- vagy erdőterületeket mentsünk meg. Ha a világ egy részén ártunk, az végső soron az egész kárára válik.

Ugyanígy a termésmennyiség mindenáron való növelése nem oldja meg a világ növekvő népességének élelmezési gondjait. Jelenleg a mezőgazdaság több élelmiszert állít elő, mint amennyi a világ népessége számára szükséges lenne, még akkor is, ha az időközben 10 milliárdra növekedne. Nem a termésmennyiség hiánya miatt nem tudjuk ellátni az emberiséget, sokkal inkább hibáztatható a rendszer, ahol az összes megtermelt élelmiszer egyharmadát kidobjuk. Az éhezés alapvető oka nem az élelmiszerhiány, hanem a szegénység.

A tanulmányt közelebbről megnézve, rájövünk, hogy az ökológiai és konvencionális gazdálkodás összehasonlításához csupán két növény termesztését vizsgálták azt is csak Svédországban, és az eredmények viszonylag nagy különbséget mutattak a betakarított termésmennyiséget illetően. Azonban ha a világ élelmiszertermelését nézzük, akkor átlagosan jóval kisebb különbséget tapasztalunk, mint ahogy azt a svéd példa mutatja, tehát a földhasználatban és a szénkibocsátásban megmutatkozó különbségek is kisebbek lehetnek. Ha többet áldoznánk az ökológiai gazdálkodási rendszerek vizsgálatára a mai kutatási pénzeknél – ami becslések szerint jelenleg az összes mezőgazdasági kutatásra fordított összeg kevesebb, mint 1%-a –, akkor valószínűleg ez a termésmennyiségben mutatkozó különbség is tovább lenne csökkenthető.

A tudományos kutatások során mindig törekedni kell arra, hogy csak korlátozott vizsgálatokat végezzünk, mert ez segít abban, hogy egy adott témát fókuszáltan, függetlenül tudjunk vizsgálni. Ahhoz azonban, hogy mindezt felelősségteljesen tudjuk kommunikálni a nyilvánosság felé, az adott témát megfelelő kontextusba kell helyezni. Így elkerülhetők az egyoldalú viták, melyek egész egyszerűen nem tudnak holisztikus megoldásokat nyújtani arra, hogy élelmiszerellátási- rendszereinket világszerte fenntarthatóbbá tehessük.

Arra van szükség, hogy a Föld valamennyi erőforrását fenntartható módon használjuk. Nem csak arra kell törekednünk, hogy csökkentsük tevékenységeink negatív hatásait, hanem arra is, hogy helyreállítsuk azt, amit már tönkretettünk. Az ökológiai gazdálkodás, mely az egészség, ökológia, méltányosság és gondosság négy alapelvén nyugszik, éppen ehhez tud tevőlegesen hozzájárulni.”

Fordította: Bauer Lea
Biokontroll Hungária Nonprofit Kft.
(Biokultúra 2019/1-2)