2013 Júl 06

Őshonos haszonállatfajtáink és hasznosítási lehetőségeik

Nincs hozzászólás

Régi fajtáink hasznosítása az alternatív és ökológiai rendszerekben

A különböző alternatív állattenyésztési rendszerek közös ismertetője, hogy természetszerű vagy ahhoz közelítő tartási feltételek között állítják elő a különböző márkanévvel vagy védjeggyel ellátott, tradicionális állati termékeket. Az alternatív termék-előállítás teljes vertikuma – az alkalmazott fajtától az értékesítésig – termékenként egységes szabályrendszer szerint szigorúan ellenőrzött, a fogyasztó pedig, az intenzív rendszerekben előállítotthoz képest, különleges minőségű árut vásárolhat, bár lényegesen magasabb áron.

A márkázott és az öko-, bio- vagy organikus termékek egyre keresettebbek a fejlett országok piacain, ami – az eredeti elképzelésekkel és gyakorlattal szemben – fokozatosan az alternatív állattenyésztési ipar kialakulásához vezet, különösen a monogasztrikus fajok (sertés, baromfifélék) esetében. Az állattenyésztési ipar jellemzője, hogy nagy ráfordításokkal működik, uniformizálja a tartási feltételeket és a termeléshez használt fajtákat, összességében tehát a fenntarthatóság és az agrobiodiverzitás ellen hat.

Az említett folyamatok indokolják, hogy a különböző alternatív állattenyésztési és tartási rendszerek kialakításának és működtetésének célkitűzéseit új szempontok szerint értékeljük. A legfontosabbakat az alábbiakban foglaljuk össze:

  • az agrárkörnyezet és a természet védelme;
  • a biodiverzitás és ennek keretében az agrobiodiverzitás fenntartása;
  • a vidéki lakosság életfeltételeinek javítása, háztáji, családi gazdaságok fejlesztése;
  • humán egészségügyi szempontból biztonságos, fogyasztói szempontból kiváló minőségű termék és élelmiszer előállítása;
  • az állatok természetes igényeinek betartása a termelés során;
  • az állattartással kapcsolatos hagyományok és a régi, helyi fajták megőrzése, illetve védelme;
  • a termelés és értékesítés biztonsága.

A felsorolt szempontok tehát nem csak az alternatív állattenyésztés és tartás vezérelvei, hanem egyúttal a fenntarthatóság biztosítékai is. Így az alternatív állattenyésztés és -tartás legfontosabb ismérve, hogy a fenntartható mezőgazdaságot szolgálja. Ez határozza meg az alternatív termelési- és tartásmódokat, továbbá a termelésbe vont fajtákat is.

szürkemarhák

Alternatív haszonállatfajták

A fenti szempontokat minden tekintetben kielégítő, optimális fajtával nem rendelkezünk, ezért a megközelítés módját kell felülvizsgálnunk. Ez esetben kijelenthetjük, hogy az egy állattal előállítható termékmennyiség az alternatív tartásban nem lehet elsődleges szempont. A termelés gazdaságosságának mércéje tehát nem a rövid időn belül realizálható haszon, hanem a fenntarthatóság hossza. Mivel ez a szemlélet a piacot ma még kevésbé érdekli és csak részben fizeti meg, a termelő vagy támogatásra szorul, vagy olyan különlegességeket, magyar szóval hungarikumokat termel, melyek lényegesen magasabb áron értékesíthetők. Az első esetben a támogatások ismét a tömegtermelés irányába hatnak, míg a második esetben – bár induláskor ez sem nélkülözheti a támogatásokat – önfenntartó rendszer alakulhat ki. Jó példaként említhetjük a szürkemarha-, bivaly- és a mangalicatermékeket, melyek esetében, mint a nevük is jelzi, a fajta a meghatározó, természetesen a fajták igényei szerinti tartásmóddal együtt. Jó kezdeményezésként említhetjük a HU-BA (hungarikum baromfi) termékek fejlesztésének programját, kiemelve, hogy ez a program nem kizárólag a termék, hanem a kis háztáji vegyes gazdaságok, kistérségek és falvak termelési rendszereinek kialakítását és fejlesztését is tartalmazza.

A helyi, őshonos vagy honosult, sok esetben parlagi fajták használatával a fenntarthatóság alapelvei biztosíthatók. A megtermelt kevesebb termék mennyiségét a megfelelő tartásban előállított termék minősége bőven ellensúlyozza. Véleményünk szerint tehát alternatív tartásra – beleértve az ökológiai állattartást is –, Magyarországon a régi magyar haszonállatok a legalkalmasabbak, amit a fajták alábbi tulajdonságai igazolnak:

  • helyi klimatikus viszonyok és természeti feltételek között kialakult és alkalmazkodott fajták;
  • általános ellenálló képességük és alkalmazkodó képességük lényegesen jobb, mint az intenzív fajtáké;
  • a falusi és tanyasi környezetbe illőek, annak hagyományos részei;
  • ösztöneiket megőrizték, így természetes környezetükben – a szabadban – lényegesen könnyebben és biztonságosabban tarthatók;
  • felhasználhatók az alternatív növénytermesztésben, az agrárökológiai egyensúly fenntartásában és a természetvédelemben;
  • különleges termékek, hungarikumok előállítására (hús, tej, gyapjú, tojás, toll) csak ezek a fajták alkalmasak.

Valamennyi régi magyar haszonállatfajtára kidolgozott, a fajták tenyésztő szervezetei keretében működő, szakszerű génbanki, génmegőrzési tevékenység teszi azt lehetővé, hogy igény szerint az egyes fajtákat felszaporítsuk és termelésbe vonjuk. Ennek során azonban mindig a génmegőrzés biztonsága az elsődleges, tehát bármiféle kiválogatás, szelekció vagy végtermék-előállító keresztezés csak úgy végezhető az állományokban, ha az eredeti, fajtaazonos törzsállomány (elit, nukleusz) változatlan formában megőrizhető, fenntartása biztonságos.

rackák

A régi magyar haszonállatfajták alternatív, ökológiai hasznosításának javasolt szintjei

  • Az extenzív, szabadtartásos, organikus-, bio- vagy ökológiai állattenyésztés, mely termék orientált, az elsődleges cél pedig a kiváló minőségű és humán táplálkozási szempontból is biztonságos termékek előállítása ellenőrzött feltételek és előírások szerint. A termékorientált alternatív állattenyésztés csak úgy lehet hatékony, ha a termék minősége és mennyisége egyaránt megfelel a piaci kívánalmaknak. Ez azt jelenti, hogy sem az intenzív, nagy termékmennyiséget, ugyanakkor rosszabb minőséget adó fajták, sem a lényegesen kisebb termelékenységű, azonban kiváló termékminőségű fajták alkalmazása önmagában nem elegendő. A javasolt megoldás ebben az esetben a két típus különböző keresztezéseinek kialakítása.
  • A tágabb értelemben vett, ökológiai típusú vegyes gazdálkodás, ahol a növénytermesztés és az állattenyésztés egymásra épül és azonos fontosságú. Az állattartás, mint az ökológiai gazdaság szerves része, elsősorban annak teljessé tételét illetve segítését jelenti, míg az ökológiai állati termékelőállítás nem elsődleges, csak mint a teljes rendszer része jelentkezik. Az ökológiai típusú vegyes gazdálkodás gyakorlatában elsősorban az őshonos és egyéb alternatív fajták használata javasolható, bár különböző fajtakeresztezések alkalmazása is elképzelhető, a hasznosítás típusától és a növénytermesztés igényeitől függően.
  • A nemzeti parkokban és más, védelmet igénylő, mezőgazdasági hasznosítású területeken a tradicionális mezőgazdasági formák helyreállítása jelentősen hozzájárul az eredeti táj és környezet fenntartásához. Ez esetben az állattenyésztési és termelési, valamint a környezetvédelmi szempontok közti fenntartható egyensúly a cél. E területek tradicionális mezőgazdasága, ezen belül az állattartás az adottságok fenntarthatósága szerint kialakított, külterjes gazdálkodást jelent, melynek keretében kizárólag a helyi fajták és tájfajták használata kívánatos, mind a növénytermesztésben, mind az állattenyésztésben.

 

A KÁTKI génbanki bemutató telepén tartott régi magyar haszonállatfajták rövid ismertetése

A KÁTKI, 2010. évi újjászervezésével, a régi magyar haszonállatfajták génmegőrzési központjaként működik. A génmegőrzési és kutatási feladatok oktatási és vidékfejlesztési alaptevékenységgel egészültek ki, ezért kialakítottuk a régi magyar haszonállatfajták bemutató- és génbanki telepét, melynek célja a legveszélyeztetettebb magyar őshonos haszonállatfajták nukleusz állományainak létrehozása, az őshonosként védett fajták bemutatása, oktatási- és kutatási célú felhasználása, a fajták bevonása vidékfejlesztési programokba, továbbá olyan fajták génmentési programjaiban való részvétel, amelyek jelenleg még hivatalos védettséget nem kaptak. Az alábbiakban a KÁTKI génbanki bemutató telepén tartott régi magyar háziállatfajtákat mutatjuk be röviden.

Magyar szürke szarvasmarhaMagyar szürke szarvasmarha. Szilárd szervezetű, későn érő, közepes testnagyságú szarvasmarha, amit őseink tenyésztettek ki a Kárpát-medencében. Szívós és szilárd szervezetű, térölelő mozgású. Színe az ezüst szürkétől a sötét daruszínig terjedő árnyalatokban fordul elő. A bikák eleje sötétebb, „kormos”. Jellegzetes a bikák ókulája. Széles szarvtőből induló, hosszú, sokféle alakulású szarvak jellemzik, melyeknek színe fehér, fekete szarvheggyel. A borjak színe 3-4 hónapos korukig pirók. Bemutató állományt tartunk.

Magyar tarka szarvasmarha. A fajta kialakításában a Magyar szürke és a XIX. században behozott nyugati, főleg svájci marhák játszottak szerepet. Kialakultak a különböző megyei tájfajták is (bonyhádi, vasi, nógrádi, honti stb.). A céltudatos tenyésztő munka eredménye (Újhelyi, Welmann) egy szilárd szervezetű, jó húsformájú, kiváló tejelő, a hazai éghajlati és takarmányozási viszonyokhoz alkalmazkodó fajta kialakulása lett és a hazai szarvasmarha állomány döntő többségét alkotta. Színe a világos sárgától a sötétsárgáig, vörösig terjed, szabálytalan fehér foltokkal. A fej és lábvégek fehérek, a szutyak rózsaszínű. A klasszikus magyar tarka manapság már ritka, ezért kiemelt védelemre szorul. A tenyésztés a modern, nagyobb teljesítmény irányába hat mind tejben, mind húsban, ezért a régi típus kiveszőben van. Bemutató állatot tartunk és részt veszünk az eredeti fajta génmentési programjában.

Kárpáti borzderes szarvasmarha. Jellemzően a hegyvidék hármas hasznosítású, primitív marhája. Alacsony termetű, szilárd szervezetű, barnás-vöröses színű szarvasmarha, rövid szarvakkal. Későn érő típus, teje zsíros, húsa kiváló. Igázható, szelíd természetű. Részt veszünk a fajta kialakításában és génmentési programjában.

Magyar bivalyMagyar bivaly. Igaereje miatt tartott, 1000-2000 liter között ingadozó zsíros tejéből sajtot készítettek (mozzarella, feta stb.) Húsa durva rostú, de ízletes. Fekete színű, jellegzetes szarvú, zömök, csontos, vaskos, szilárd szervezetű, az igavonásra rendkívül alkalmas fajta. A Kárpát-medencébe a VI. század körül került az avarokkal. Bemutató állatot tartunk.

Hucul ló. A Kárpátokban élő hucul nép kezén kialakult primitív lófajta. Hegyi terepen kiválóan mozgó teherhordó és hátas jószág. Ellenálló, apró termetű, de arányos felépítésű, szelíd. Bőséges üstökű, dús sörényű. A kifejlett kort hat év körül éri el. Legtöbbször pej, de fakó és fekete is előfordul. Bemutató állatokat tartunk.

Magyar parlagi szamárMagyar parlagi szamár. Ennek a fajtának van a legnagyobb – de feldolgozatlan – múltja Magyarországon. Nem egységes méretű, többféle típusú fajta. Kis, közepes és nagyméretű változatai vannak. Szilárd csontozatú, szikár de erőteljes, jól izmolt fajta. Színe sokféle, az egérszürkétől a feketéig előfordul. A fecskehas jellemző, de a háton található szíjjaltság, vállkereszt egyre ritkább. Bemutató állatot tartunk.

Mangalica sertésMangalica sertés. A XIX. sz. elején, itt a Kárpát-medencében kialakult tipikus zsírsertés. Három fajtát különböztetünk meg: szőke, fecskehasú és vörös. Mindháromra jellemző a csigaalakban tekeredő, göndör szőrrel borított test, ezt nyáron levedli és simaszőrű lesz. A szőke mangalica szőrzete a szürkétől a sárgáig terjed, bőre pigmentált szürkés-fekete, a természetes testnyílások, a túrókarima, a csecsek és a körmök feketék. A fültövön egy világosabb folt található (Wellmann folt). A fülek előrehajlóak, a szemek barnák, a farokbojt mindig fekete. Finom, de erős csontozatú. A fecskehasú mangalica a délvidéki területen alakult ki, a szerémségi sertés keresztezéséből. Alapszíne fekete, a torok, hasalj gyengén felhúzódóan sárgás-fehér a farokkal együtt, de a farokbojt itt is fekete. A vörös mangalica a szalontai sertés és a szőke mangalica keresztezéséből származik, hagyományos tenyészkörzete a kelet-alföldi térség. Szőrzete világosabb árnyalatú barnásvörös. A többi küllemi jellemzők a szőke mangalicáéval megegyezők. A KÁTKI-ban bemutató állatokat tartunk.

hortobágyi racka juhMagyar (hortobágyi) racka juh. Az alföldi racka csoportjának egyedülálló képviselője, eredete vitatott, egy biztos, hogy itt a magyar alföldön alakult ki. Két színváltozata ismert: a fehér és a fekete. Jellemzője a mindkét nem által hordott, V alakú pödrött szarv. Hármas hasznosítású (hús, tej, gyapjú), de a modern fajták jobb és minőségibb termelésével nem tudott versenyezni, ezért hazai állománya géntartalék védelem alatt áll. Mindkét színre jellemző, hogy a fej és a lábak rövid fényes szőrűek, a fehér színűnél sárgás barna, a feketénél fényes fekete. A fülkagylók vízszintes állásúak, a fej elkeskenyedő, a szemek élénkek. A gyapjú a fehér színűnél sárgás-fehér, a feketénél fekete. A gyapjú fürtös szerkezetű, hullámos lefutású, 30-40 cm hosszú. A vérmérséklete élénk. Bemutató állományait tartjuk.

Gyimesi racka juh. A hegyvidéki (havasi) racka juh fajtacsoport legtipikusabb képviselője. A fajta Erdély magyarlakta vidékein alakult ki a középkor végén. A bunda színe fehér, de a pofán és a tiszta, simaszőrű lábakon szabálytalan foltok találhatók, de tiszta fehér is előfordul. A legszebb példányok okulásak. A koponya viszonylag széles, gyakran a nőivar is hordoz sarlós vagy kistülkös szarvat, a kosoknak vastag, tág csigás szarvuk van. Gyapja finomabb, mint a magyar rackáé, hosszú, lágy tapintatú. Kiváló tejelő. A fajta nukleusz állományának kialakítását és génmentési programját szervezzük.

Cigája vagy berke. Régi önálló fajta, több színváltozatban. A magyar cigája a 18. században került a magyar Alföldre, méghozzá a fekete fejű és lábú, fehér bundájú változat. Jó alkalmazkodó képességének köszönhetően gyorsan elterjedt főleg az ország déli részein. Nagyon jó tejelő és húsú, jó báránynevelő juh. Az ún. hegyi változat rövidebb lábú, tömöttebb testalkatú, az alföldi változat hosszabb lábú, nyúltabb testű. A kosok egy része csigaszerűen csavarodó szarvat visel, az anyajuhok szarvatlanok. Nukleusz állományait alakítjuk ki.

Kovásznai sárgafejű berke. Még nem eldöntött, hogy ez a juh a cigája egy színváltozata-e, de a jellegzetes és a cigájától igen eltérő fej és szarvalakulás talán mást sejtet. A pofa és a lábak sárgásvörös színűek, jó tejelő és jó húsformájú állatok. A nevükből adódóan Kovászna megyében volt elterjedt, tiszta állományok már alig találhatók. A kosok erős, nyílt, csigás szarvat viselnek, az anyák vagy suták, vagy kis sarlóalakú szarvat hordanak. Bundájuk színe sárgás-fehér. A fajta kialakításában és génmentési programjában veszünk részt.

Cikta vagy tolna-baranyai sváb juh. A 18. században, a sváb telepítésekkel került hozzánk és csak itt maradt fenn fajtaazonosként. Kis termetű, fehér bundájú juh. A fej és a lábak rövid fehér szőrrel borítottak, a bunda hossza 20 cm körüli, kevertgyapjas. Az anyák mindig szarvatlanok, a kosok egy része könnyebb, csigás szarvat visel. Finomcsontú. Nukleusz állományát alakítjuk ki.

Magyar kecske. A kecske több ezer éve jelen van a Kárpát-medencében, létszámuk mindig változott. Az intenzív fajták behozatalával és elterjedésével a régi típusú, hosszú szőrű, tincses vagy gatyás kecske állományának létszáma erősen megcsappant. A színük nagyon változatos, a tiszta színektől a kevert színűig minden előfordul. Igénytelen, jó tejelő, gyakran ikreket ellő fajta. A bakok és az anyák is viselhetnek szarvakat, de sok mindkét nemben a suta egyed is. Hasznosításuk inkább tejirányú, de a fiatal vágóállat iránt egyre nagyobb a kereslet. A gyenge legelőket is jól hasznosítja, az anyavesztett bárányok felnevelésére is szokták használni. Tejükből kiváló sajtok készülnek, a tájjellegnek megfelelő ízesítéssel, melyek mindinkább kedvelt hungarikumok. Nukleusz állományának kialakítását és génmentési programját szervezzük.

Magyar óriás nyúl. Az üregi nyulak és egyéb vegyesen idekerült állatok tudatos tenyésztéséből jött létre kb. kétszáz éve a fajta. Előbb magyar vadas néven, majd magyar óriásként lett ismert, mert a vadason kívül több színben is tenyésztették. Kifejlett korban 5-7 kg súlyú, jól szaporodó és nevelő fajta. A húsformái és a takarmányértékesítő képessége elmarad a jelenlegi hibridekétől, ezért a fajta védelemre szorul, megőrzendő a jövő számára. Nukleusz állományát alakítjuk ki.

A KÁTKI génbankjában fenntartott régi magyar baromfifajok és -fajták

A KÁTKI 1990-ben kezdte a sok évtizedes hagyományokra alapozott baromfi génmegőrzési programját. A mára egyedülálló baromfi génbankban 14 régi magyar baromfifajta regisztrált nukleusz állományát tartjuk fönn. Az alábbiakban ezeket a fajtákat mutatjuk be röviden.

A magyar tyúkfajták. A magyar tyúkfajták a közepes nagyságú, kettőshasznú fajták közé tartoznak. A tyúkok súlya 2–2,3 kg, a kakasoké 2,5–3 kg. Törzsük középhosszú, kissé hengeres. A tyúkok háta egyenes és hosszú, a kakasoké rövidebb és ívelt. Jellemző rájuk a széles, telt és domború mell, a magasan tűzött szárny, a jól fejlett tojóhas, a középhosszú láb, a test nagyságához viszonyítva túlfejlett faroktollak és a testhez simuló tollazat. Fejük kicsiny, koponyájuk domború, csőrük rövid és erős tövű, szemük élénk. A taréj középnagy és hátranyúló, egyenesen felálló, a tojóké gyakran megdőlt, egyenletesen csipkézett egyszerű fűrésztaraj. Az áll-lebeny finom tapintású és lekerekített, a füllebeny tojásdad alakú és mindenkor teljesen élénkvörös.
A finom csontozatú magyar tyúkfajták legfőbb értéke finom rostú és ízletes, kitűnő húsuk, mely alapján a hazai és külföldi piacokon egyaránt kedvelték. Csirkéik 8–10 hetes koruktól már értékesíthetők voltak. Az 1930-as években Gödöllőn kezdett nemesítő munka eredményeként tojástermelésük elérte az évi 140–150 darabot, mely alapján kitűnő kettőshasznú tyúkokként tartották számon évtizedekig. A nemesítés során több színváltozatot alakítottak ki. Legelterjedtebb a fehér, a kendermagos, a sárga és a fogolyszínű változat volt. Ezek a változatok a mai napig fennmaradtak, a génmegőrzési munka eredményeképpen ma már mint önálló fajták találhatók génbankjainkban.

Az erdélyi kopasznyakú tyúkfajták. Az erdélyi kopasznyakú tyúkra jellemző, hogy nyaka és részben a melle, valamint hasi része is tollatlan. A fejtetőn szintén kevés toll található. Többféle színváltozatban fordult elő, korábban legelterjedtebb a fehér volt. Testalkata hasonlít a magyar tyúkéra, de annál nagyobb törzsű, hosszabb és tojásdad alakú, melle kerek, mint a vadmadaraké. Szárnya hosszabb és hegyesebb. Az erdélyi kopasznyakú tyúkfajtákat a 20. század első felében még elsőrendű gazdasági tyúkként tartották nyilván. Rendkívül edzettek, erősek és ellenállóak. Gyorsan fejlődnek és gyorsan tollasodnak. Számukra megfelelő környezetben jó tojástermelők. A tojások általában barna- vagy krémszínűek, de előfordulnak fehérhéjúak is. Egyes vidékeken kiváló téli tojóként tartották számon. Gödöllőn az 1950-es évek elejétől sárga, kendermagos és fehér színben nemesítették. Mai génbanki állományainkban fehér, fekete és kendermagos színben – a magyar tyúkokhoz hasonlóan – önálló fajtákként őrizzük és szaporítjuk. Mindhárom fajtára jellemző, hogy az arc, áll- és füllebeny, a taraj és a fej (különösen annak hátsó része) a kakasnál vérpiros, a tojónál – kivéve a fej hátsó részét, mely mindig vérpiros – kissé halványabb árnyalatú. Kívánatos, hogy mindegyik fajta, de különösen a fekete kopasznyakúak szeme narancspiros és igen tüzes legyen. A fehér és a kendermagos erdélyi kopasznyakú tyúkfajta csőr- és lábszíne csontfehér, a fekete fajtáé sötét-palaszínű.

Tulajdonságok Fehér magyar Sárga magyar Kendermagos magyar Fogolyszínű magyar Erdélyi kopasznyakú fajták
1 éves tojók testsúlya (kg) 1,7-2,0 1,8-2,2 1,9-2,3 2,0-2,5 1,7-2,2
1 éves kakasok testsúlya (kg) 2,0-2,2 2,3-2,6 2,7-3,0 2,8-3,2 2,2-2,4
12 hetes kakasok testsúlya (kg) 1,0-1,2 1,2-1,4 1,1-1,3 1,2-1,5 1,0-1,1
Tojástermelés (db/év) min.
150
min.
150
min.
150
min.
150
min.
150
Tojássúly (g) 48-50 50-55 55 55 48-50
Láb-, csőr- és bőrszín fehér sárga fehér sárga fehér, ill. palaszürke
(a fekete fajtánál)

A régi magyar tyúkfajták várható teljesítményei, megfelelő tartásban

Régi pulykafajtáink. Eredetileg a Duna-Tisza közén terjedt el a magyar pulyka. Elsősorban fekete és fehér színben tenyésztették. Idővel a fekete színváltozat száma nagyon lecsökkent és a 19–20. század fordulójára a fehér színváltozat került túlsúlyba. A fehér magyar pulykát később a mexikói fehér pulykával nemesítették a testsúly növelése érdekében. A magyar parlagi pulyka különböző színváltozatai kis számban ma is fellelhetők a Kárpát-medencében, elsősorban a Vajdaságban és Erdélyben. Megmentésük érdekében génmentési programok kidolgozása szükséges.

A rézpulyka. Főként a Kárpát-medence déli peremén tenyésztették nagyobb számban, ezért „bosnyák pulykának” is nevezték. Szórványosan egész Magyarország területén előfordult. Edzettségére és igénytelenségére jellemző, hogy értékesítésre valaha lábon hajtották hazánkba. Az alföldi tanyavilágban egy-egy példánya ma is megtalálható. A kakas színe a test elülső részén sötét rézvörös, fehéres szárnyfedő- és faroktollakkal. Alapszínét fakó és fehér harántsávok tarkíthatják. A láb rózsaszín, a bőr fehér színű, a tojó valamivel világosabb. A kakas súlya 5-7 kg, a tojóé 4-5 kg. A betegségekkel szemben ellenálló, igénytelen, bőven tojó, szorgalmasan kotló és nevelő, nagyon jó élelemkereső pulykafajtaként tartjuk számon. Jelenleg két kisebb génbanki állományban tartjuk fönn.

A bronzpulyka. A standard bronzpulyka a legrégebben kitenyésztett pulykafajták egyike, az egész világon elterjedt. Az 1800-as évek második felében keresztezés és fajtatiszta tenyésztés céljából hozták be hazánkba. Honosult fajtának tekinthető. A bronzpulyka gyorsan kiszorította a kisebb testű, parlagi fajtákat, s így a 20. század elejére a legértékesebb és legelterjedtebb pulykafajtává vált Magyarországon is. Védettsége azért indokolt, mert a korai keresztezések eredményeként hordozza a régi magyar parlagi pulykák tulajdonságait. A bronzpulyka teljes kifejlettségét kétéves korra éri el. Évi tojástermelése a hazai tenyészetekben 50-80 db. A tojások színe erősen pettyezett, súlyuk 70-90 g. A „magyar” bronzpulyka testformája és a toll színeződése megegyezik a standard bronzpulykáéval, csak testsúlya kisebb, a parlagi változatokhoz hasonló (a kakas 6-8 kg, a tojó 5-6 kg).

A magyar gyöngytyúk. A gyöngytyúk nagyon értékes, ízletes húsú baromfiféle. A 20. század első felében külföldre megfojtva, vadmadárként szállították. Tojástermelését április végén kezdi, évente 60-80 db sárgásvörös héjú, mintegy 50 g súlyú tojást tojik. Szeret rejtve tojni. Tojásainak héja vastag, ezért hosszabb ideig eltartható. Nagyon edzett, veszekedő, vad természetű, kitűnő élelemkereső és rovarirtó baromfiféle, ezért a szabadon tartása a legcélszerűbb. Hazánkban elsősorban a kékesszürke, kisebb mértékben a fehér színváltozata terjedt el, de előfordul szürke (ezüst), barna (vörös) és foltos változata is. A kékesszürke gyöngytyúk tollszínezete kékesszürke alapon egyenletesen fehéren pettyezett, gyöngyözött. Az evező- és faroktollak barnák, szélükön fehéres tarkázottsággal. Mell- és nyakszíneződésük foltok nélküli ibolyaszürke. Csibéi kikeléskor barnás színűek, hátukon hosszanti sötétebb sávokkal. A fehér színű gyöngytyúk kevésbé gyakori, tollszíne bársonyos csillogású, tejfelsárga alapszínű, rajta ezüstfehér pettyekkel. A naposcsibék színe szürkés, világosabb sávokkal és pelyhekkel. A magyar parlagi gyöngytyúk néven őshonosként regisztrált fajta testsúlya: kakas 1,30–1,60 kg, tojó 1,20–1,40 kg.

régi magyar kacsafajtákA régi magyar kacsafajták. A magyar kacsa parlagi fajtának tekinthető, eredeti hazai kacsafajta. Leggyakrabban fehér, ritkábban tarka és barna színben ismeretes. Testsúlya alapján a kisebb testű kacsafajtákhoz tartozik. Végtagjai rövidek, csőre színe a fehér változatnál sárgásvörös, a tarka változatnál szürkészöld, sárga pigment nélküli. A magyar kacsa kitűnően hizlalható és tömhető, húsa rendkívül ízletes, lédús és finom rostú. Nagy ellenálló képességű és jó élelemkereső fajta. Egyedei még kisebb létszámban föllelhetők Erdélyben és az alföldi tanyavilágban. A gödöllői génbankban fehér és tarka (vadas színű és fekete-fehér) változatát, mint önálló fajtákat tartjuk fönn.

A tojó testformája lényegesen nem különbözik a gácsérétól. A tarka (vadas) színváltozat esetében a tojó tollazatának színe szerényebb, egyszerűbb, mint a gácséré (kifejezett ivari dimorfizmus). Testsúlyuk: gácsér 2,50–3,20 kg, tojó 2,30–3,00 kg.

A régi magyar lúdfajták. A magyar lúd fehér, szürke és tarka tollszínben, valamint fodros tollú változatban fordult elő. Fehér változata volt a leggyakoribb. Csőre narancssárga, idősebb korban sötétebb. Lába vörös színű. Középnagy testű, tojója 5–6, gúnárja 6–8 kg súlyú. Törzse hosszúkás és közepesen mély. Melle telt és gömbölyű, háta hosszú, széles és egyenes, csak enyhén és egyenletesen lejt hátrafelé. A gúnár nyaka hosszú, erős, enyhén ívelt. A tojó nyaka rövidebb, vékonyabb és kevésbé ívelt. Lábai erőteljesek. A magyar lúd igénytelen, gyorsan növekvő, jól tollasodó, edzett és fáradhatatlanul legelő fajta volt. A legelővel szemben igénytelen, a takarmányt nagyon jól értékesítette. Húsa kitűnő minőségű és puha, nagy máját a külföldi piacok is nagyra értékelték. Tollhaszna tetemes volt, évente három-négyszer is téphették. Az eredeti magyar lúd éves tojástermelése 15 körüli. Értékes, fehér tollú tájfajtái a Balaton vidékén, a Duna és Tisza mellett, Szeged, Makó, Szentes, Dunaszerdahely és Léva környékén alakultak ki. A magyar lúd és egyes tájfajtái még kis létszámban fellelhetők, megőrzésük lúdtenyésztőink egyik legfontosabb feladata.

A fodros tollú magyar lúd származása pontosan nem ismert. Csupán tollainak szerkezetével tér el a magyar lúdtól, őrzi annak tulajdonságait. Elsősorban szárnyfedőtollai, kisebb mértékben farok- és combtollai hosszúak, puhák és szalagszerűen, látványosan fodrozódnak, amit a tollcséve hosszanti kettéválása eredményez. A fodros tollúság egy gén (F=frizzled) által meghatározott, domináns tulajdonság, mely heterozigóta állapotban részleges dominanciát eredményez. A fodros tollú magyar lúdnak különböző (fehér, szürke és tarka) színváltozatai ismeretesek. A fodros tollú magyar lúd a Kárpát-medence egyik különlegessége. Látványos, testtől elálló tollazata miatt előszeretettel tenyésztették hazánk egyes vidékein. Erdélyben ma is elterjedt. Különböző színváltozatait magyar őshonos fajtaként, génbankokban tartjuk fönn.

A KÁTKI Méhészeti Intézet génmegőrzési- tenyésztési tevékenysége

A KÁTKI Méhészeti Intézet 2010-től ismét intézet elnevezéssel működik. Egyik meghatározó feladata a Magyarországon 2001 óta egyetlen méhfajtaként elismert krajnai méh pannon változatának fajtabélyeg-vizsgálata, fenntartása, génbanki állományának kialakítása. A fajta neve 2012-től pannon méh.

A Kárpát-medencében őshonos pannon méh külső megjelenése szürke, barnás, illetve világosszürke, széles szőrövekkel. Szőrözöttsége a toron lehet barnás, kitinpáncéljának színe sötét. A fajta térségünkben a legkiválóbb gyors tavaszi fejlődését, gyűjtési eredményeit, jó tájolását, kezelhetőségét, lépen-maradását, irányítható viselkedését és csekély mértékű támadó hajlamát tekintve. Jelenlegi elterjedése: elsősorban a Kárpát-medence, Szerbia, Horvátország és Ukrajna jelentős területe. A KÁTKI termelő méhészete egy nukleusz tenyészállomány kialakítását célozza, emellett részt veszünk a fajta génmegőrzési-génmentési programjában.

Koppány Gábor – Kovács Judit – Barta Ildikó
– Zajácz Edit – Szalay István

Kisállattenyésztési Kutatóintézet és Génmegőrzési
Koordinációs Központ, Gödöllő
www.genmegorzes.hu
(Biokultúra 2013/3)

[felül]