Tájfajták az ökológiai gazdálkodásban
Az ökológiai gazdálkodásban alapvető elvárás a megfelelő és specifikus alkalmazkodó képesség, hiszen ennek hiányában nem alakítható ki az egyensúly és a harmónia az ökológia és termesztési feltételek, valamint a növényfajta között, amely pedig előfeltétele a sikeres termelésnek és a megkívánt kiváló termék-minőségnek. Éppen ezért a nemesítők, és különösen a génbankok, a tájintézetek, meg az értéktermő gazdaságok sikerrel használták fel a helyi ökológiai körülményekhez alkalmazkodott tájfajtákat és a helyi populációkat.
A néhány évtizede végzett felmérés szerint az államilag minősített fajták közel 50%-a tájfajta-szekció, vagy olyan fajta volt, amelynek egyik szülője tájfajta, esetleg régi magyar nemesített fajta. Az ökotermesztésben érdemes mindezeket kipróbálni, ill. a piacosság, a minőség és a klímaváltozás előtérbe kerülése miatt állandóan rendszerben tartani.
Nem kell nagy merészség annak kimondására, hogy igen nagy dolgokra képesek, ill. adnak kiváló lehetőségeket a sokszor lenézett, elfelejtett „kis” tájfajták az ökológiai gazdálkodásban. Bizonyítékul elég csak néhány jól ismert példát ide idéznem a tájfajták alkalmazásáról:
- „Nemtudomka” szilva a tiszai (beregi) ártérből – Tarpa Manufaktúra Kft., Tarpa (néhány éve a belőle készült lekvár és pálinka a párizsi SIAL-on aranyérmet kapott!);
- Kalocsai fűszerpaprika, Bio-Drog Berta Kft., Kalocsa-Fajsz;
- Majsai magyar parlagi kacsa – Majsai Szárnyasnevelő Szövetkezet, Kiskunmajsa;
- Hortobágyi racka – Hortobágyi Génmegőrző Nonprofit Kft., Hortobágy;
- Nagymarosi málna – Berkenye Faluszövetkezet, Berkenye;
- Milotai dió – Bényei Gábor családi gazdasága, Békés;
- Káli mandula – Birkás Balázs gazdasága, Szentbékkálla;
- Fóti és Hatvani paradicsom – Gódor Biokertészet, Galgahévíz stb.
A magyar mezőgazdaság legújabb kori fejlődési irányát és a rendelkezésre álló fajtaválasztékot figyelembe véve várható, hogy a fajták iránti figyelem egyre sokszínűbbé válik. Ezt valószínűsíti a minőségi kereskedelem és az egészséges élelmiszerfogyasztás előtérbe kerülése, a ráfordítások kényszerű, vagy racionális csökkentése, a különböző méretű gazdaságok kialakulása, a speciális termékek és funkcionális élelmiszerek iránti fokozódó igény, valamint a különböző okokra visszavezethető környezeti változások. A felmerülő és igen különböző fajtaigények kielégítéséhez a hazai nemesítőknek megfelelő génforrásokkal kell rendelkezniük, és ebben jelentős szerepük lesz a gyűjteményekben, génbankokban rendelkezésre álló növényi és állati tájfajtáknak.
Mintakollekció Tápiószeléről (Fotó az Agrobotanikai Központ archívumából)
Fentről lefelé, balról jobbra haladva: dévaványai emeleteshagyma tájfajta, ökörszívparadicsom,
dévaványai holdbab tájfajta, tojásgyümölcs termékek, isztiméri fejessaláta tájfajta, paprika tájfajták,
különféle gumók (batáta, burgonya, csicsóka), burgonyavirág, tök tájfajták, burgonyagumók változatossága,
kisváralmási paradicsompaprika tájfajta, nagyszebeni fokhagyma tájfajta
Hogyan ítéljük meg a tájfajtákat és a biológiai sokféleséget?
A jövő mezőgazdaságának és élelmiszertermelésének kialakulásában, valamint a vidék megtartó erejének biztosításában – a környezet- és tájgazdálkodás, az ökotermelés keretében – a helyi fajtáknak, a tájfajtáknak döntő, meghatározó szerepe lesz. A cél vitathatatlanul az, hogy jó minőségű, szermaradvány-mentes, egészséges, biztonságos és piacképes élelmiszert állítsunk elő. Úgy kell ezt tennünk, hogy közben megőrizzük a tájaink sokszínűségét, a vízbázisok tisztaságát, a talajaink kiváló termőképességét, az élővilág sokszínűségét és szépségét.
Kiemelt fontosságú igényünk a mezőgazdálkodással – mint a környezettel legnagyobb „felülettel” érintkező ágazattal kapcsolatosan – az, hogy az élhető környezet biztosítása mellett sok ember munkáját és európai életszínvonalú megélhetését is lehetővé tegye.
Az ökológiai gazdálkodáshoz különösen kapcsolódó gondolat, hogy az a fajta, amelyik adott helyen alakult ki, ott „jól érzi magát”, amelyből következően egészségesebb állományok alakulnak ki (növény, állat egyaránt), kisebb a külső energiabevitel igénye, jobb minőségű végtermék jön létre. Igen kár ezt primitíven iparszerűsíteni, intenzíven homogenizálni – vagyis tönkretenni.
Tehát a tájfajták, a biológiai sokszínűség (biodiverzitás) alkalmazásakor nem egyszerűen megőrzési tevékenységről van szó, hanem az egész életmódunkról, jövedelmező gazdálkodásunkról, a túlélésünkről (élelmiszeri önellátás!) és a stabilitásunkról, a nemzeti biztonságunkról. Ezt igazolják olyan további igen fontos szempontok is, amelyek szerint a környezet- és tájgazdálkodás előnyös hatása kihat a feldolgozó, a kiszolgáló, a kereskedelmi, a vendéglátó tevékenységre, a kézművesség újra éledő sokszínűségére, a helyi piacok és élelmiszer-feldolgozók kibontakozására stb. A nagy összefüggésekben érzékeltetett tájfajta-jelentőségek mellett fontos ezen tájfajtáknak a növénynemesítés és a termelési biztonság oldalait is röviden bemutatni.
A tájfajták a tudományos módszereket alkalmazó növénynemesítés kezdete óta fontos kiindulási alapanyagot és génforrásokat jelentettek. A kultúrnövények körében kialakult formagazdagság jelentős részben az eltérő ökológiai feltételekből, termesztői és felhasználói igényekből adódó hatásokkal magyarázható. A változó mértékű és irányú génáramlás és szelekció eredményeként nagyszámú helyi populáció alakult ki a növénytermesztés és az állattartás elmúlt évszázadai alatt. A helyileg fenntartott és termesztett növényi fajták egyik kategóriája a történelmi tájfajták („Fél évszázad a génmegőrzés szolgálatában”, Génbank, Tápiószele, 2009.), mint például a Tiszavidéki búza; Körösvidéki lucerna; szabadelvirágzású kukoricafajták; Nagydobosi sütőtök; Tiborszállási kender; Makói hagyma; Hajdúsági és Vecsési káposzta; Szegedi, Boldogi és Kalocsai fűszerpaprika; Cecei, Bogyiszlói és Hatvani zöldpaprika; Fóti paradicsom stb., amelyek egy-egy vidék tájtermesztésének jellegzetes fajtái voltak, lesznek. Sok esetben ezek, ill. a javított (szelektált) változataik jelenleg is köztermesztésben vannak. Az ilyen helyi populációk eredete sokszor visszavezethető a termesztésből már kiszorult, régi nemesített fajtákra, vagy évtizedekkel ezelőtt hozott külföldi populációkra.
Másik értékes génforrás-kategóriát jelentenek a félkultív, vagy természetes területek ma is használatos tájfajtái, mint pl. az ártéri gyümölcsösök, a különböző hasznosítású természetes gyepek, a gyógynövény-kultúrák, zárt földrajzú területek (pl. völgyek, hegyek, élővizekkel elzárt termőhelyek), természetvédelem alatt álló területek stb. Ez utóbbiakra szép példa az Aggteleki Nemzeti Park évtizedes szórványgyümölcsös fajtakutatása, amelynek során az észak-magyarországi szőlőhegyek hagyományos jellegét kívánják megőrizni, ill. visszaadni. Ennek során kiválasztottak öt régi magyar alma-tájfajtát a tájba illeszkedés, a betegség-ellenállóság és a gyümölcsminőség alapján, mégpedig a Pónyik almát, a Sikula almát, a Szabadkai szericskát és a Tordai piros Kálvirt. A vizsgálat és elszaporítás jelenleg is folyamatban van, azonban az előzetes reménykeltő eredmények bebizonyíthatják, hogy még fokozottabban előtérbe kerül a speciális alkalmazkodóképesség és a minőség iránti igény, amely feltételezi a fajták biológiai sokféleségét is, és szükségessé teszi a kultúrnövények körében kialakult formagazdagság megőrzését.
Itt is fel kell hívni a várhatóan egyre növekvő számú táj- és ökogazdálkodók figyelmét arra, hogy a tapasztalatok és felmérések szerint a kevésbé intenzív (szerencsére!) tájfajták termelésbe állításának az alacsonyabb potenciális termőképesség esetleges hátránya kiegyenlítődhet a speciális alkalmazkodás eredményeként várható arányában nagyobb realizált termésmennyiség, a nagyobb termésstabilitás és sok esetben a termés kedvezőbb beltartalma révén. Mindez hozzájárulhat a növényállomány jobb erőnléti állapotához (ellenállóképesség), amely kedvezőbb növényegészségügyi helyzetet teremthet az ökológiai gazdálkodás feltételei mellett is.
Gondok a tájfajták köztermesztésbe állításával és elterjesztésével
Az Európai Unió minden országában törvények és rendeletek szabályozzák, hogy csak államilag elismert növényfajta és ennek szaporítóanyaga termeszthető és forgalmazható, valamint mindezt csak a szigorú előírásokon alapuló engedéllyel rendelkező szervezetek végezhetik. Általánosan nemzeti fajtajegyzéket adnak ki az államilag előzetesen kivizsgált és elismert fajtákról, és ami ezen nem szerepel, az nem termelhető, nem forgalmazható. Mivel a táj- és helyi fajták – amelyek a sokféleséget és a környezethez való tökéletes alkalmazkodást biztosítják – értéke éppen az, hogy nem teljesen azonosak, egyformák, ezért nem kerülhetnek fel a mai fajtajegyzékre, így lassan eltűnnek, a fennmaradásukat a jelenlegi jogi szabályozás is gátolja.
A másik reális, hatásaiban évek óta megnyilvánuló veszélyforrást a multinacionális vetőmagcégek érdekei jelentik, mivel ezek a saját fajtáik értékesítésének rontását látják a helyi fajtákban, ezért érdekük, hogy azok visszaszoruljanak, eltűnjenek, hiszen ha nincs saját fajtád, akkor kénytelen vagy tőlük venni! Nem hihető, hogy csak véletlen egybeesés a nemzeti génbankok leépülése és a géntechnológiával módosított fajták (GMO) erőszakolt térhódításának kísérlete.
Szembe kell nézni a jövőbeni sorskérdések alakulásainak két fő, de egymásnak igencsak ellentmondó stratégiájával, mégpedig:
- egyrészt a globális egyformaság, az uniformalitás technológiai felgyorsulásaival, a nemzetközi tőkeérdekek és a multicégek erőszakos térhódításával;
- másrészt a nyitott források, a sokszínűség (tájfajta!), a kisközösségek és a helyi társadalmi együttműködés koncepciójával, a valóságos vidék-megújítás és az alkalmazkodó élelmiszergazdaság prioritásaival.
Számunkra világos, hogy csak ez utóbbi a járható út, de azt is reálisan kell mérlegelnünk, hogy igen sok és nagyon erős akadályozó tényezővel is számolnunk kell. Ezek közül néhány legnagyobb bajt okozó a következő:
- a vetőmag-forgalmazás szuper-koncentrálódása, hiszen néhány évtizeddel ezelőtt Európában még több mint ezer cég foglalkozott ezzel, de mára csak mintegy 700 cég maradt, viszont mindössze 5-6 vállalat tartja kézben a vetőmagpiac 70%-át;
- lassan eltűnnek a klasszikus családi gazdaságok, mivel az ágazat csak azt termel, amit támogatnak, de ezt elsősorban a globális tőke profitérdekei irányítják, a mezőgazdaság pedig egyre kevésbé a vidéki lakosság megélhetésének forrása, és nem cél az egészséges élelmiszerellátás és a nemzeti önellátás, leépül a nemzeti kutatás, a minőségellenőrzés, összességében mindez így együtt nemzetbiztonsági kérdés is, pedig a genetikai erőforrások birtoklása a jövőben a gazdaság, az élet és a hatalom alapja lesz (Radics K., 2009);
- az iparszerű, monokulturális gazdálkodás növényfajtái uralkodóvá váltak az egyoldalú jogszabályi keretek által (pl. a DUS-vizsgálatok), ezáltal tiltott a gazdálkodói vetőmagok ingyenes, szabad cseréje vagy kereskedelmi forgalmazása, amely szörnyű helyzetbe hozta a tájfajtákat;
- ún. szellemi tulajdonjog, amely a növényi fajtaoltalom keretében 1961 óta lehetőséget ad a vetőmagiparnak az engedélyezett „elit” növényfajták szaporításának kisajátítására, a szabadalmi védettség megszerzésére. Pedig ezen szuperfajták létrehozásakor az ipari vetőmagcégek ingyen és gátlástalanul felhasználták „az emberiség közös örökségének” számító régi helyi- és tájfajtákat is, amelyeket eredetileg a gazdálkodók állítottak elő az idők során.
A kibontakozás, a megoldás útjára kell lépnünk
Meg kell állapítanunk, hogy a tájfajták megőrzésével és hasznosításával az alacsony állami költségvetéssel rendelkező génbankokon kívül igazán csak elkötelezett civil szervezetek és a hagyományokhoz, értékekhez még mindig ragaszkodó, kis létszámú (öko) gazdálkodó foglalkozik. Fontos felismernünk, hogy – a multik általi sok baj és károkozás ellenére – mindez még nem visszafordíthatatlan folyamat.
Az érdekeink védelmében egy összehangolt és átfogó cselekvési terv kidolgozására és következetes végrehajtására van szükség a következő néhány kiemelt területen:
- Eleget kell tennünk a FAO „Élelmezési és mezőgazdasági célú növényi génforrásokról szóló nemzetközi egyezményben” tett vállalásainknak, és a megfelelő jogszabályi környezet kialakításaival biztosítani szükséges a gazdálkodók jogainak érvényesülését a génkészletek megőrzésében és fejlesztésében.
- A 2008/62/EK (06.20.) EU-bizottsági irányelv – amely lehetőséget kívánt teremteni a szántóföldi tájfajták vetőmagjainak forgalmazására – mielőbbi magyar jogszabályi átültetése. Ezen a területen végre megtörtént az áttörés (nem kevésbé a józan szakmai és politikai érvek, a civil és gazdálkodói követelések, és persze a már hivatkozott parlamenti nyílt nap hatására), hiszen az EU-irányelv hazai jogszabályaként megszületett a 104/2009. (08.03.) FVM rendelet a „Tájfajták állami elismeréséről, valamint a vetőmagvak előállításáról és forgalmazásáról”. Az új jogszabály – sok egyéb mellett – bevezette a „megőrzendő fajta” fogalmát és lehetővé tette a tájfajták egyszerűsített eljárás szerinti és külön fajtacsoportba sorolt felvételét a Szántóföldi Növények Nemzeti Fajtajegyzékébe. (Az igen nagy jelentőségű rendelettel és kihatásaival külön cikkben fogunk foglalkozni.)
- Az Európai Unió közben tovább lépve a zöldségnövényekre is kibocsátotta az új tájfajta irányelvét 2009/15/EK szám alatt, amelynek hazai átültetési határideje az FVM-ben 2010. december 31.
- Kívánatos cél továbbá a biovetőmagok fajtaelismerését és vetőmag-minősítését összehangolni a tájfajták használatának kialakuló rendszerével.
- Kezdeményezni kell az ún. kollektív használati jogok kidolgozását és bevezetését azoknak a tájfajtáknak a védelmére, amelyeket gazdálkodói közösségek hoztak létre.
- Az ÚMVP-támogatásokat át kell alakítani a ritka szántóföldi és zöldség célprogramban a remélhetően erősen bővülő „megőrzendő fajták” támogatása érdekében.
- A tájfajták termelésének jövőbeni megerősödése nyomatékosan szükségessé teszi a helyi piacok, a közvetlen értékesítés, a kistermelői élelmiszer-feldolgozás kiemelt támogatását, a működési feltételek biztosítását.
- Fontos olyan állami és/vagy vállalkozói programok elindítása, amelyek a tájfajták és a belőlük készült élelmiszerek minőségét, táplálkozási tulajdonságait, piaci előnyeit stb. hivatott majd támogatni.
- Kívánatos cél a gazdálkodói (biotermelői) vetőmaghálózatok és vetőmaggyűjtemények létrehozása és a vidékfejlesztési programok keretében történő működtetése.
- A tájfajta-hálózat gondozása igazi közösségi munka, ezért a helyi szerveződések, a gazdálkodói műveltség és kultúra felemelkedését is szolgálhatja (egyik példa lehet erre a „táj és út” programok kiterjedése, mint a szatmár-beregi „Szilva út”, a hortobágy-nürnbergi „Szürkemarha út”, az ormánsági „Gyümölcs út”, továbbá a táj-borutak és pálinka-utak se szeri, se száma).
(Hivatkozások a „Tájgazdálkodás, tájfajták, génmegőrzés” c. parlamenti nyílt nap anyagából, 2009. május 22.)
Dr. Márai Géza
(Biokultúra 2010/3)