A 21. században különösen felértékelődött az egyes élelmiszerek és alapanyagaik eredetével, valamint az egész előállítási technológiájukkal összefüggő ún. minőségi igény. Az ehhez vezető okok sokrétűek, röviden csak néhány fontosabb tényezőre utalunk:

• a kisebb-nagyobb – hazai és nemzetközi – élelmiszerbotrányok (bor, paprika, méz stb.);
• a kemikáliák alkalmazásától, illetve az élelmiszerekbe kerülésétől való félelem;
• a tömegtermelés és a nemzetközi kereskedelem általánossá válása;
• az általános környezeti terhelés (levegő, víz, talaj) növekedése.

A méhészeti rovat a fenti általános, de itt is érvényes megállapítások mellett mit tehet ehhez hozzá? Seperjünk először a saját házunk előtt! Milyen sajátosságai vannak a méhészetnek ezen a téren? A méhészek már a XIX. században is komoly szervezeti életet éltek, vagyis az egyéni termelés mellett számos vándorgyűlést tartottak, az országban működtek vándortanítók is, tehát a gyakorlati és elméleti ismereteket igyekeztek széles körben terjeszteni. Már 1902-ben megnyílt Gödöllőn a méhészeti szakképzést, majd a kutatást szolgáló intézmény, amely ma is működik az Állattenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézet (ÁTK) keretében. Jelenleg az Országos Magyar Méhészeti Egyesület (OMME) rendelkezik megyei szintű szaktanácsadói hálózattal, tehát a feltételek adottak a hazai mintegy 16-17 ezer méhész számára, hogy a kornak megfelelő technológiai és piaci információt megszerezze és alkalmazza. Ebben a nagy közösségben vannak, 1-2% mértékben, az ökológiai gazdálkodást folytató, azaz a bioméhészek is. A teljességre nem törekedve, csupán kiragadva nézzünk néhány ismeretet, elvárást és tanácsot, amelyet a szélesebb körű, úgynevezett konvencionális kollégák, illetve amelyet a szűkebb – bioméhészek – követhetnek:

Az utóbbi, különösen a Biokultúra olvasói előtt, jól ismert „Alap-feltételrendszer”, amely többek-között tartalmazza a kártevők ellen alkalmazható védekező szereket is. Ez azért (is) szükséges, hogy az ökológiai, ellenőrzött termelési mód az előírásoknak megfelelően tanúsítható legyen. A Tanúsítás pedig országhatártól függetlenül azonosat jelentsen a fogyasztóknak. Például azt, hogy bizonyosan mit nem tartalmazhat a termék, mivel a technológiából is kizárt számos hatóanyag.

A konvencionális méhészeket természetesen ezek nem érintik, de például a nagy többségre vonatkozóan igaz, hogy a termelésre, betegség-megelőzésre vegyszerhasználatra vonatkozó nemzeti és EU előírásokat, szabályokat ismerni és követni kell(ene).

A méhészetben közismert, hogy az ázsiai nagy méhatka (Varroa destructor) elleni küzdelem kiemelt jelentőségű. A fő cél a méhcsalád termelőképességének biztosítása. Emellett úgy tűnik, meg-megjelenik a jól ismert mondás: A cél szentesíti az eszközt! Itt szeretnék visszatérni a szakmai ismeretek terjesztésére, a napjaink „vándortanítóira”. Széleskörű és nagy a felelősség! Egy országosan 15 000 példányban, a méhészeknek terjesztett tanulmányból az adott témában sok ismeretet szerezhetünk, de vegyünk észre néhány veszélyes megállapítást is!

Ismert, hogy az amitráz hatóanyag alkalmazását számos országban nem engedélyezték a méhészetben és már nálunk sincs az engedélyezett szerek között ilyen készítmény. Mégis ez a szer, ill. hatóanyag adja a kezelések jelentős körét az említett tanulmányban, ráadásul házi készítésű felhasználási móddal, pl. „áztatott papírcsík” hordozón – nyilvánvalóan az életszerűségre utalva.

Mit gondolhat erről a jóhiszemű méhészen kívül, pl. a kereskedő, a hazai és a külföldi fogyasztó? Nagyon rossz bizonyítványnak tartom ezt akkor, amikor tudjuk, hogy a mézkereskedelemben is nagy a konkurencia és pl. az akácméz 90%-át igényes külpiacon értékesítjük. Arról tájékoztatjuk a kedves vevőt (is) hogy nálunk az atka elleni védekezésben „központilag” is elismert, javasolt a (nem bio méhészetekben) a nem engedélyezett szerek házilag preparált módon történő alkalmazása? Ezt még szermaradvány-vizsgálatokkal is alátámasztjuk, hogy bár a lépben (viaszban) kimutatható bizonyos esetekben jelentős mennyiségű a szerből, ill. bomlástermékéből (2,4-dimethyl-anilin), a mézünk még sincs veszélyben? Csak egyet hiányoltam a végéről: Egészségünkre!

Sajnos attól tartok, talán nem egyedül, hogy a hivatkozott mű is jól szemlélteti és bizonyíthatja is, hogy még sokáig az ún. jó előírások, szabályok, egyebek országa vagyunk, de csak tervekben – reméljük nem távlatokban! Erre igen kellemetlenül azt mondhatják: ez még a Balkán, vagy Ázsia (elnézést az ottaniaktól)!

Azért pozitív tanulság is van: megtudhatjuk, hogy melyek a hazánkban forgalomba-hozatali engedéllyel rendelkező gyógyszerek és gyógyhatású készítmények:

Konvencionális	Bioméhészetekben
Api-Life-Var	Api-Life-Var
Apiguard	Apiguard
Bayvarol
Méhpatika	Méhpatika
Perizin
Thymovar	Thymovar

Az atka elleni védekezés nem egyszerű, annak ellenére, hogy már harminc éve ismert hazánkban is. A bio-ban az oxálsav használata már általánosan elfogadottnak nevezhető, gyakorlatilag a konvencionálisban alkalmazott Perizin helyett használható igen jó hatékonysággal, újabban kész oldatban API-OX néven is forgalmazzák. Az elsősorban timol tartalmú illóanyagok alkalmazása csak egy részlet lehet a védekezési stratégiában. A hangyasavat évről évre visszatérően, viszonylag kisebb bioméhész kör tudja különösen eredményesen használni. Erről számos tapasztalat gyűlt össze kísérletekből és a méhész kollégáktól is. Általánosan igaz azonban, hogy az adott, más által már kipróbált és bevált védekezési technológiát is adaptálni, azaz hozzá kell igazítani a saját gyakorlatunkhoz. Ismerjük a leckét, de alkalmazzuk is? Milyen kaptár, milyen rendszer, hány fiók, léputca a család, mennyi a hőmérséklet, milyen a fiasítás, van-e hordás, meddig tart, vándorolunk-e tovább stb., hogy csak a leggyakoribb módosító tényezőket említsem. A címben szereplő minőségi kérdésekben gondoljunk az előbbiekre is!

A hangyasavas védekezés egyik módja

Az esetleges vegyszermaradvány a minőséget jelentősen csökkentő, de nem egyedüli befolyásoló tényező. Az OMME más szempontok szerint is vizsgálta a bolti mézeket (Méhészet 8. szám). A HMF-tartalom régi minőségi paraméter, ez a vegyület főképp a melegítés és helytelen, napsugárzásnak kitett tárolás hatására gyarapodik a mézben, hiszen a természetes, nem melegített méznek nagyon kicsi a HMF-tartalma (gyakran 2-10 közötti) a szabvány maximum 40 mg/kg mennyiséget engedélyez. 49 üzleti üveges méznél hat esetben nagyobb értéket találtak, itt azonban 46,1 és 176,5! között változott ez az érték. Figyelemre méltó, hogy termelői üvegezés esetén 54 mintából csak egy helyen haladta meg a HMF a 40-es határértéket. Vigyázzunk tehát a kiszerelés okozta hibalehetőségekre is!

A takarmány-kiegészítők megjelentek a méhészetben is. A méhek sok esetben ugyan meghálálhatják a bejuttatott aminosav, vitamin kiegészítést, de szervezetük és a fiasítás normális fejlődéséhez, működéséhez a természetben található vegyes virágpor a meghatározó. A kiegészítő szerek nem rendelkeznek a bio-ban való felhasználáshoz megfelelő összetétel igazolással, ezért jelenleg használatuk nem engedélyezett.

A fentiekben rejlik a minőség számos fontos részlete, amely a számszerűen meghatározható és kiszűrhető tényezőkön túl még számtalan, részben szubjektív elemmel is bővül. A bioméhészek a vállalt kötelezettségek betartásával és több, gondos munkával garantálhatják mézük öko minőségét. Reméljük ez a munka meghozza a gyümölcsét nemcsak a méhek és a méhész, hanem a kereskedők oldaláról is!

Dr. Szalai Tamás
(Biokultúra 2009/5)