Fáslegelő

Természetvédelem és gazdálkodás az év élőhelyén

Az ökológiai gazdálkodás sok célja közül az egyik a gazdálkodás színhelyéül szolgáló kert, szántó, ültetvény, gyep, vagy víztest élővilágának, biológiai sokszínűségének megőrzése, vagy akár ennek a sokféleségnek a tudatos növelése. A mezőgazdasági területen élő állat- és növényfajok nemhogy nem „megtűrt” albérlők, hanem sokszor kulcsszerepet játszanak a természetes, a gazdálkodást is nagyban segítő folyamatokban (biológiai növényvédelem, beporzás, vízmegőrzés, nitrogéngyűjtés stb.).

A fajgazdag, többszintű mezővédő erdősávok, a gyümölcsösök kerítéséhez telepített bokorsor, a magányos méheknek kitett farakás és holtfa, a beporzó szervezeteket tápláló vegyszerezetlen táblaszegély, a szőlők sorközébe telepített vadvirágos takarókultúra csak néhány kiragadott példa minderre. Van olyan, hogy a dolog még összetettebb: a terület élővilága hasznos a gazdálkodás szempontjából, ugyanakkor a gazdálkodás is elengedhetetlen az élővilágnak. Az ősgyepek szinte mind ide sorolhatók, kialakulásuk, évszázados fennmaradásuk és jövőjük a legelő jószágtól, illetve a kíméletes kaszálástól függött és függ ma is. Ebbe a sorba illeszkedik egy különleges hangulatú, esztétikailag is gyönyörű élőhelyünk, a fáslegelő.

Az Év Élőhelye

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Élőhelyvédelmi Szakosztálya 2025 végén hagyományteremtő céllal szavazást hirdetett. Három egymástól eltérő, jellegzetes magyar természeti érték, a szikes tó, a láprét és a fáslegelő közül kellett kiválasztani a 2026-os év élőhelyét. A fáslegelő kapta a legtöbb szavazatot, így ebben az évben ismeretterjesztő írásokkal, szervezett túrákkal, célzott beavatkozásokkal hozzuk közelebb az emberekhez ezt az érdekes élőhelyet. És mivel ezer szállal kapcsolódik olyan, az ökológiai gazdálkodás által is zászlóra tűzött értékekhez, mint a fent már említett sokféleség, a hagyományos pásztorkodás, az ősi tudás és annak megőrzése, a természetvédelem, vagy a tájképi értékek megóvása, érdemes bemutatni a hazai biogazdálkodás szereplőinek is.

A fáslegelő az agrár-erdészeti rendszerek egyike. Olyan gyepterületet értünk alatta, ahol jellemzően egymástól távolabb, tág térállásban árnyat adó fák vannak, megfigyelhető bizonyos mértékű cserjeszint, a fényben gazdag részeken pedig olyan gyep, amely a terület nevének megfelelően alkalmas a legelő jószág számára. Fáslegelők hazánk szinte minden táján voltak és vannak, bár eltérő sűrűségben. Híresek a dél-dunántúli fáslegelők, de gyakoriak a középhegységeinkben is (a hegylábon és a hegyen egyaránt), nagyobb folyóink mentén és az Észak-Alföldön. A legújabb vizsgálatok alapján mai határainkon belül több mint 30 000 hektáron találunk valamilyen állapotú fáslegelőt. A fáslegelők mindenképpen emberi hatásra jöttek és jönnek létre, de érdekes módon két ellentétes irányból. A kiindulási pont egyik esetben a zárt erdő, ennek hasznosítása, „kiélése” nyitja fel, változtatja ligetessé a sűrű fás növényzetet. Tudatos döntés eredménye, hogy a jószágtartók mely fákat őrzik meg akár évszázadokra. Itt fontos szempont a fafaj egyéb haszna: szívesen hagytak meg gyümölcstermő fákat (berkenyefajok, vadkörte, vadalma, vadcseresznye), illetve tölgyeket, vagy bükköt (régebben alapvetően a makk takarmányértéke volt a fontos). Folyók mentén, ártéri területeken a leggyakoribb a fűz- és nyárfajok jelenléte. Különféle szárazabb, változatos domborzatú vidékeken a hársak, a juharok és a gyertyán is jellegzetes. Ezekben az esetekben a fáslegelő fái a terület eredeti erdőtársulásának tagjai.

A másik irány az, ha egy fátlan legelőterületen ültetéssel jelennek meg a fák. Ez még inkább emberi döntés és cél eredménye, bár távlatokban az élőhelyi, termőhelyi viszonyok szabályozzák, hogy melyik fafaj marad életben és melyik nem. A szakma részéről nincs teljes egyetértés abban, hogy a hazai fáslegelők fái csak őshonosak lehetnek-e, vagy idegenhonos fák (akác, eper) is alkothatják-e. A fák meghagyásával, avagy elültetésével az ember szerepe korántsem ér véget. A kulcs természetesen a legeltetés. A pásztorkodás napjainkra sajnálatosan visszaszorult, helyét az elektromos kerítéssel való körbekerítés veszi át a legtöbb helyen. Néhol már jószág sincs, az ilyen fáslegelő képét a kaszálás képes fenntartani, bár a fák közvetlen közelébe a traktor nem jut be, ott idegenhonos növényzet előtörése gyakran előfordul. A legelőket valaha aktívan gondozták, különösen, ahol a falu, vagy város legelője volt fáslegelő, ott az egész közösség végezte a munkát, eltávolították a kellemetlen, nem odavaló növényeket, kiválasztották a szabályos törzsű, vélhetően hosszú életű egyedeket, a tölgyekről levagdosták az élettartamát csökkentő sárga fagyöngy (másik nevén fakín) bokrait. A szövetkezetesítés után ez az elköteleződés sajnos megszűnt, az állattartás intenzívebbé válásával sok fáslegelőn elkezdődött a beerdősülés, becserjésedés, ebben nem egyszer agresszív, idegenhonos fásszárúak jártak az élen (gyalogakác, ezüstfa, bálványfa, nyugati ostorfa).

Rokon élőhelyek

A fáslegelő nem egyedüli abból a szempontból, hogy a gyepet fák színesítik. „Közeli rokona” a fáskaszáló, ahol szintén tág térállású fák tarkítják a nyílt gyepet, amelyet azonban az ember kaszálással hasznosít. Vannak kizárólagos fáskaszálók, ugyanakkor több tájegységünkben nem lehet és nem is érdemes e kettőt elválasztani, ugyanis az évszázados hagyományok máig élő példájaként a területet először május környékén lekaszálják, majd a sarjadó füvet nyár közepétől legeltetik. Az eredetileg zárt erdőkben az ember tevékenysége nyomán kialakulhatnak olyan legelőerdők, ahol a fő tevékenység a legeltetés, nem pedig a faanyagtermelés. Az utóbbi évek súlyos aszályainak tükrében érdemes megemlíteni, hogy a hírhedt 1863-as szárazságban a legelőerdők nyújtották a túlélés esélyét a jószágnak, míg fátlan vidékeken azok tömegesen vesztek éhen. Ritán kaszálóerdő is kialakult, de ez napjainkban a kézi kaszálás eltűnésével nem jellemző, egy-két ilyen terület inkább csak nevében őrzi ezt a hajdani jellegzetességet, például Abony határában.

Az ökogazdálkodás szempontjából nem mellékes, hogy ezek a változatos legelők, vagy kaszálók még egy funkcióval bővülhetnek, ha a fák gyümölcsöt is adnak. Több tájegységünkben (Őrség, Göcsej, Tisza ártere, Dél-Dunántúl) szórványgyümölcsösök, kaszálógyümölcsösök maradtak fenn, értékes, régi, ellenálló, de köztermesztésből kiszorult gyümölcsfajtákkal, kaszált, vagy legeltetett aljnövényzettel, gazdag, változatos élővilággal. A ma sajnos rohamosan fogyatkozó öreg szelídgesztenyések is beilleszthetők ebbe a sorba.

Miért fontosak a fáslegelők?

Egyszerűnek tűnik a kérdés, mégis ketté kell választani. A fáslegelők elsősorban azért jöttek létre, mert a jószágnak, a rájuk vigyázó embernek, de még a munkában nélkülözhetetlen kutyának is nagyon fontos a déli hőségben a kellemes árnyék. A fák törzse dörzsölőzésre is alkalmas, a hullott gyümölcsöket, terméseket sokszor nem csak az állat ette fel takarmányként, de az emberek is gyűjtötték, feldolgozták, hasznosították. Változó világunkban a fáslegelők még mindig fontosak. Tájképi értékük kiemelkedő, sok helyen néphagyományok, legendák, a múlt tiszteletéről árulkodó történetek kapcsolódnak hozzájuk. Egy fáslegelőn még nagyobb tengerszint feletti magasságban is jobb a mikroklíma, jobb a fű sarjadása, mint egy fátlan gyepen. Az ártereken pedig akkor is dús fűhozam várja az állatot, ha pár kilométerrel arrébb nyáron is bálával kell etetni.

Amilyen fontos a fáslegelő az embernek, annyira fontos az élővilágnak. Ökológiai szabályszerűség, hogy ahol a különféle, eltérő élőhelytípusok találkoznak, az mindig a biológiai sokféleség forró pontja. Kiváló példa erre egy idős fáslegelő, amely öreg, mikroélőhelyekben (odú, nedvszivárgás, halott ágak, felszínre bukkanó gyökérzet) gazdag faóriások, közöttük fiatal magoncok, csemeték, őshonos cserjefajok, legeltetett, jószág által trágyázott fajgazdag gyep együttese. Odúlakó madarak és emlősök, az elpusztult fás részekben szaporodó (szaproxilofág) bogarak, a vadvirágokat beporzó lepkék és méhek, vagy éppen a jószág trágyáját hasznosító mindenféle ízeltlábúak otthona, magas pontokról vadászgató ragadozómadarak alkalmi pihenője. Nem túlzás az sem, hogy a fáslegelőt benépesítő rovarevő madárvilágnak a haszonállatokon élősködő kellemetlen rovarok visszaszorításában is kulcsszerepe lehet.

Mit tehet a gazdálkodó?

Az agrár-erdészeti rendszerek létrehozására, helyreállítására időről időre nyílnak meg pályázati források, ezeken belül fáslegelők telepítésére is van lehetőség. Nagyon fontos, hogy a fafaj kiválasztásánál az őshonosakat részesítsük előnyben. A szakszerű ültetés, a gondozás, a csemeték körbekerítése, ápolása, szükség esetén öntözése magától értetődő feladat. Természetesen ilyet saját legelőjén kis területen önszorgalmúan, pályázat nélkül is bárki elvégezhet. (Mindkét esetben érdemes falugazdásszal konzultálni.)

Ha valaki fáslegelőn tart jószágot (ez manapság jellemzően szarvasmarha, vagy ló), a terület méretétől és a fák korától függően időről időre át kell gondolni, milyen állapotban vannak a fák, van-e olyan tényező, ami a fák jövőbeli sorsát fenyegeti. Egyedi törzsvédelem, az újulat körbekerítése éppúgy felmerülhet, mint kellemetlen özönnövények elleni célzott beavatkozás. Túllegeltetés esetén a jószágállomány csökkentése, vagy ha lehetséges, a terület bővítése javíthat a helyzeten.
Ha egy fáslegelő leromlott, szívós, kitartó munkával új életre kelthető. Erre örvendetesen sok példát látni napjainkban is. Az öreg fák közötti sűrű cserjések, özönnövények kiírtása (kézi eszközzel, szárzúzóval) és az újbóli legeltetés meglepően rövid idő alatt helyreállítja a terület régi képét és gazdag élővilágát.

Kovács Gergely Károly
Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Élőhelyvédelmi Szakosztály
(Biokultúra 2026/2)

---