Ökológiai mezőgazdaság és az élővilág védelme
Egy sokszínű kapcsolatrendszer
Bolygónk képét, természetes élőhelyi viszonyait az ember a szárazföld nagy részén alapvetően megváltoztatta. Ez a változás az elmúlt évtizedekben a vegyszerezés elterjedése, az iparszerű termelés, a népességnövekedés és más, döntően negatív jelenségek nyomán felgyorsult, sok helyen drámaivá vált, ám tévedés azt hinni, hogy a korábbi évszázadok emberi tevékenysége nem hatott a körülöttünk élő sok tízezer növény- és állatfajra. Valójában a városiasodás, az ipar, illetve az ezen írás témájául szolgáló mezőgazdaság már elvégezte a maga szelekcióját, sok faj megtalálta helyét az emberarcú tájban, számos esetben nem csak a termelés fokozása, hanem az abbamaradása is negatív hatással lehet rájuk.
Az ökológiai gazdálkodás vállaltan épít a hagyományokra, az ősi tudásra, esetenként hajlandó szembe menni a ma divatos trendekkel, irányzatokkal. Így, ha arról van szó, hogy fokozottan kell(ene) vigyáznunk a mezőgazdasági területekhez kötődő állatokra és növényekre, akkor a profitmaximalizáló konvencionális agrárium kevésbé lesz fogékony az üzenetre, mint az egyensúlyt kereső, a termelést a nagy egész részeként felfogó biogazdálkodás. A magyar biotársadalom tagjai eddig is sokat tettek a természetért csak azzal, hogy nem terhelték a táplálékláncot gyomirtókkal és rovarölőkkel. Ugyanakkor nagyon sok lehetőség kínálkozik még, amely egyrészt a gazdálkodást is segíti, másrészt élőbbé, színesebbé, változatosabbá teszi a minket körbevevő világot.
Legeltetés
Egyik legősibb gazdálkodási tevékenységünk a pásztorkodás, őseink vándorlását és magát a honfoglalást is alapvetően meghatározta az állatállomány számára megfelelő legelőterület keresése. A letelepedést követő évszázadokban a sikeres állattartó családok megalapozták a magyar állattenyésztés (főleg a marhatenyésztés) hírnevét, meg persze saját gazdagságukat, esetenként politikai hatalmukat (gondoljunk csak a Hunyadiakra). Eredményeiket a pásztorok tudásának, illetve a jószágot messzi földre lábon hajtó hajdúk bátorságának, ügyességének is köszönhették. A hazai tájak lehetőségei, csapadékviszonyai, növényzete kialakította az állatfajok és -fajták hagyományos tenyésztő és tartó körzeteit. Az ezen alapuló hagyományok ma is élnek, még ha részben az idegenforgalom kedvéért is. Ugyanakkor az elmúlt 20-30 év során megfigyelhető olyan negatív jelenség, hogy a piac hatására sokan olyan állatot (főleg húsmarha) tartanak, ami jól eladható, függetlenül a rendelkezésre álló legelőtől, a fűhozamtól, a tradíciókról nem is beszélve. Ez hosszú távon nem fenntartható, az élőhely leromlásához vezethet.
1. kép | Mocsárréti legelőn ballagó tehenek, előttük a fokozottan védett cigányréce repül.
A sovány, sekély termőrétegű, ebből adódóan alacsony füvű szikla-, szikes, vagy homoki gyepekre a nyelvvel füvet tépő marha nem való, ilyen helyeken a juh az ideális, esetleg kiegészítve kecskével, szamárral. Ezek a fajok képesek fenntartani a szolonyec szikesek felszíni formáit (szikpadkák, padkaszigetek, marékkal rakott szik, vakszik) és a nyílt homokpusztákat taposási kár nélkül, fészkelőhelyet nyújtva számos védett madárfajnak. Napjainkban a rohamosan fogyatkozó ugartyúk az egyik jellemző fészkelője ezeknek a gyepeknek, sajnos a széki lile drámaian megritkult, a szikipacsirta pedig el is tűnt hazánkból. A szikes tavak kezelésében is kulcsszerepe van, ezeknek a gyakran kiszáradó sekély tavaknak a növényzetmentes partja a partimadarak fontos táplálkozóhelye. Ha nem járja a juh, a növényzet lassan benövi.
2. kép | Juhok előterében a sarkkörről érkezett havasi lilék. Számukra kulcsfontosságúak a Hortobágy kopárra rágatott részei.
A marhatartás ideális alföldi színhelye az üde, dús legelő, a mocsarak széle, a mocsárrét. A vízjárta helyeken a jószág taposása éppenséggel hozzájárul egy érdekes formáció, a zsombék kialakulásához. A zsombékos mocsárrét egy egész életközösség otthona, a tavasszal vízzel borított területből a zsombékok szigetként állnak ki, így rájuk fészkelhetnek énekesek, bujkáló természetű guvatfélék, vagy akár partimadarak.
A marha amúgy ösztönösen vigyáz a madárfészkekre, a megfigyelések szerint a tojásokról felkelő madárszülő testtartásával kommunikál a marhával, leadja a „Vigyázz, kerülj ki!” jelzést.
A zsombék tetején ugyanakkor minden madár biztonságban van, a jószág ugyanis a zsombékok közé lép. Az elmúlt két évtizedben a mocsárréti madarak (nagy goda, piroslábú cankó, sárszalonka) száma erősen csökkent. A folyamat visszafordításának számos eleme van, az alapokat azonban a vízvisszatartás, a mocsarak, rétek biztonságos vízellátása és tervszerű legeltetése jelenti. A szarvasmarha örömmel fogyasztja a fásszárúak hajtásait. (Ebben a műfajban természetesen a kecskék is nagyon ügyesek, ez a képességük évezredek óta közismert.) Ez alkalmassá teszi, hogy a bebokrosodott, elcserjésedett, leromló legelőket új életre keltse. Akár az alföldi vízfolyásokat megfojtó gyalogakác, akár dombvidékeken az őshonos bokrok (galagonya, vadrózsa) ellen jól bevethetők. A Balaton-felvidék képéhez ma már hozzátartoznak a lankákat legelésző magyar szürkék. Eléggé ismert tény, hogy a bivalyok a mély vizű helyeket kedvelik, akár nyakig a vízben hűsölnek a nyári napokon. Csatornák, elhanyagolt halastómedrek, mozaikosan mély vizű mocsarak kezelése nyugodtan rájuk bízható, a hazánkban nemrég megtelepedett pásztorgémek örömmel kísérgetik ilyen helyeken őket. Sajnos a földön fészkelő madarakra nem képes úgy vigyázni, mint a szarvasmarha. Hortobágyi tapasztalatok szerint a gólyatöcsök, bíbicek szigetszerű, telepes költőhelyét a mély vizet megunó, a szárazulaton lefekvő bivalyok pár nap alatt széttaposták. A megoldást ilyen helyeken a legeltetés késői, pl. júniusi megkezdése, vagy a sziget villanypásztoros körbekerítése jelentheti. (Ugyancsak utóbbi módszer kerül elő, ha a legelőn védett növények élnek, melyeket a magérlelésig meg kell óvni.)
A sertések kültéri tartása ma már gyakorlatilag megszűnt, ha mégis van ilyen, az szinte bizonyosan élőhelykezelési beavatkozás része. A juhok kapcsán szó esett a szikes tavak benövényesedéséről. Az egyik, nagy sótartalmat jól toleráló mocsári növény a zsióka, melynek lisztes gumója igazi sertéscsemege. A leromlott állapotú szikes tavak „feltámasztásának” egyik, a gépi földmunkánál jóval kevésbé drasztikus módszere a mangalicákkal való túratás, mint „előkezelés”. (Fontos kiemelni, hogy ha a szikes tavi karaktermadarak lefészkelnek, a sertéseknek már, vagy semmi keresnivalójuk a területen, vagy pedig az egyes fészkeket speciális kosarakkal kell védeni, melyek résén a madárszülő képes ki-be járni, de a jószág nem férhet hozzá a tojásokhoz.)
A legeltetés kedvéért már évezredekkel ezelőtt irtottak ki erdőségeket a Kárpát-medencében. Főleg a lösszel borított tájakon, ezt később az így létrejött gyepek feltörése követte, másutt kopár, nagyrészt fátlan irtásrétek alakultak ki. Az erdei legeltetés évszázadokon át teljesen általános volt, ma már nem jellemző. Helyenként megmaradt ugyanakkor egy ugyancsak a fás növényzet és a legeltetés harmonikus egységéről mesélő élőhelytípus: a fáslegelő. A vénséges, sokszor odvas, állatok tucatjainak otthont adó faóriások alatt a jószág szívesen hűsöl, közben lecsipegeti a sarjadó cserjéket, magoncokat, megakadályozva ezzel a terület beerdősülését. Az ugyanis hosszú távon a széles koronájú, vízszintes ágrendszerű famatuzsálemek elsorvadásához, majd pusztulásához vezet. Ahol a talajviszonyok lehetővé teszik, érdemes a legelőn gondosan körbekerítve őshonos fafajokat ültetni, hogy bizonyos idő elteltével a terület elindulhasson a fáslegelővé válás útján. Rövidebb, de drasztikusabb folyamat a leromlott fáslegelő helyreállítása. Ebben az esetben általában szárzúzóval (adott esetben a komolyabb erdészeti változattal), védett területen a megfelelő engedélyek birtokában kell a nagy méretű fák körül elvégezni a nem odavaló fásszárúak kivágását. A sarjadó hajtások eltakarítása már a legelő állatok feladata.
3. kép | Szárzúzóval kezelt fáslegelő a Balaton-felvidéken.
Kaszálás, gyepgazdálkodás
Hazánk klimatikus viszonyai ugyan változnak, de a téli legeltetésre való alapozás még mindig nagyon kockázatos. A téli félévre ezért a gazdálkodó szénát halmoz fel, jellemzően bálázva. Istállózó állattartás esetén teljes éven át kell gondoskodni szénáról (és olykor egyéb tömegtakarmányról). A kaszálás ezért egy megkerülhetetlen folyamat, amely ugyancsak Janus-arcú. Amilyen fontos egy-egy élőlénycsoport számára, annyira nagy veszélyt is hordoz. Akit a téma bővebben érdekel, keresse a csákvári központú Pro Vértes Közalapítvány kiadványait, ezekben a múltbeli módszerek és a sok évtizedes gyakorlati tapasztalatok egyaránt megtalálhatók. Itt most csak röviden szólok a kaszálás kettősségéről.
A kézi kaszálás idején is pusztultak el fészekaljak, de a kaszát suhogtató ember haladási sebessége nem hasonlítható össze egy traktoréval. Vagyis amikor madárbarát kaszálási módszerről beszélünk, a fészkén ülő, vagy a növényzetben bujkáló felnőtt madarak kíméletéről van szó, nagyon nagy odafigyelés és alacsony haladási sebesség mellett van esély arra, hogy a felröppenő madárszülő láttán legyen idő még a tojásos fészek előtt vészfékezni. Ebben segít a traktor elejéhez (leggyakrabban az orrsúlyhoz) erősített láncfüggönyös vadriasztó, amely a kasza előtt 2-3 méterrel a növényzetet átmozgatja, így menekülésre készteti az állatokat, az ízeltlábúaktól egészen a gerincesekig. (Sajnos az őzgidát szinte soha…) Ha a madár gyanúsan felrebben, esetleg makacsul visszatér a környékre, érdemes egy darabot körbekaszálva lábon hagyni, ami jó esetben a fészket rejti, vagy alkalmas lehet az elpusztult fészek helyetti pótköltésre.
4. kép | Vérfüves láprét, védett lepkék otthona. Az ilyen területeken a kaszálás a javasolt hasznosítási mód.
Másik kulcs a haladási irány. Vannak fajok (pl. a haris), amely nem szívesen repül fel, inkább a megmaradt növényzetben bujkál. Az ő érdekében is fontos a belülről kifelé haladó, kiszorító kaszálási mód. Védett gyepeken előírás ezen módszerek alkalmazása, illetve az egyes fogások találkozásánál a búvósávok meghagyása. A búvósávokban van módja a madaraknak a pótköltésre, ide lehet vezetni a fiókákat, védett növényfajok megléte esetén pedig ezek az évente máshol kijelölt sávok a magérlelés színhelyei. A most elmondottak nagy vonalakban a kaszálással hasznosított szántóföldi növényekre is igazak.
Vannak fajok, amelyeknek a kaszálás végzetes veszélyforrás: a már említett haris mellett az ugyancsak fokozottan védett túzoknak is óriási csapás lehet. Jelenleg kezdődik egy hortobágyi program a hazánkból fészkelőként kipusztult csíkosfejű nádiposzáta visszatelepítésére; ennek a madárnak létkérdés a kaszálás hiánya, ugyanis kizárólag avas fűcsomók alá építi fészkét. A mérleg másik serpenyője sem kicsi. Óriási területeken az értékes növényvilág megóvásának a kaszálás az eszköze. Láprétek, mocsárrétek, patakvölgyek, löszgyepek sok tízezer hektárján a védett, fokozottan védett vadvirágok, a hozzájuk kötődő rovarok csak akkor maradhatnak fenn, ha évente a megfelelő időben (nem gépiesen, hanem az évjárat és a szóban forgó fajok alapján meghatározott időpontban) lekaszálják, ellenkező esetben az agresszív özönnövények (aranyvessző, gyalogakác, zöld juhar stb.) pár éven belül reménytelenül elborítják őket.
Kaszálni tehát van, ahol nem szabad, van, ahol muszáj, de nem mindegy hogyan, mikor. Csöppet sem könnyű helyzet. Minden védett területen gazdálkodót arra biztatok, hogy nyugodtan kérdezzen az illetékes természetvédelmi őrtől okokról, okozatokról, összefüggésekről.
5. kép | Ezen a képen két védett (sárga: homoki nőszirom, lila: agárkosbor) és egy fokozottan védett (barnás: pókbangó) virág látható. Egy mezőföldi kaszálón élnek.
Állattartó telepek
A háztáji állattartás lassacskán az egész országban visszaszorul, átveszik a helyüket az állattartó telepek. Jó néhány madárfaj remekül megtalálta a helyét ezeken a telepeken, majorságokban, istállókban, ám az igazi kölcsönösen előnyös együttéléshez kell az odafigyelés. A valamikor rendkívül gyakori füsti fecske fokozatosan eltűnt a vidéki utcákból, sokan azt hihetik, kipusztultak. A valóság az, hogy területféltő magatartását elfojtva telepes madárrá kezd alakulni, állománya a sötét zugokat, fészeképítésre alkalmas sarat és kellő mennyiségű repülő rovart egyszerre nyújtó helyekre összpontosul. A szarvasmarha mágnesként vonzza, ezért főleg a tehenészetekben vannak több tucat, vagy akár 100 pár fölötti populációik. Rovarfogyasztásuk évente kilókban mérhető, óriási segítséget nyújtanak a kellemetlen szuronyos legyek elleni védekezésben (a gazdán csemegéző szúnyogokról nem is beszélve).
6. kép | A marhatelep elletőjének tetőszerkezetén ott sorjáznak a füsti fecskék sárfészkei.
7. kép | T-fán ücsörgő füsti fecske.
Két bagolyfaj is már évszázadokkal ezelőtt az emberi lakhelyekre költözött. A kistestű kuvik az Alföldön eléggé ismert, ugyanis szívesen ül ki a kéményekre, tetőgerincekre nappal is.
Életmódjáról az ültetvényekkel kapcsolatban majd bővebben szólok. A gyöngybagoly ellenben igazi éjjeli vadász. Cickányoktól a madarakon át a fiatal patkányig nagyon széles a táplálékbázisa, valaha szívesen látott albérlő volt a magtárakban, malmokban. Jelenlétére utal köpete, amely a többi bagolyétól eltérően nem szürke, hanem fekete és felülete fényes. Kizárólag a legsötétebb zugokban költ, nagyon szívesen elfoglalja a számára kihelyezett költőládát. Ez a láda általában 100×50 cm alapterületű, a röpnyílás 12×12 cm, a ládában van egy kis „előszoba”, egy sötétítőfal mögött van a tényleges költőtér. A ládát kis ablakszemhez lehet hozzátolni, vagy épületek falára rögzíteni, gerendákra rátenni. Ha valaki további információkat szeretne, a Gyöngybagolyvédelmi Alapítványt érdemes felkeresni. Ők lelkes pártfogói a legelőkre, telephelyi udvarokra önálló oszlopon elhelyezett ládáknak, ezek azonban bonyolult szerkezetűek, írásban nehezen magyarázhatók körbe.
8. kép | Gyöngybagoly fiókák a költőláda ellenőrzésekor.
Vízmegtartás, halastavak
A víz megtartása végre a döntéshozók és a vízügyi szervek ingerküszöbét is átlépte, nem halogathatjuk tovább az Alföldet kíméletlenül kiszárító, az Egyenlítőnél jelentősen hosszabb csatornahálózat felülvizsgálatát. Mocsarak, laposok, rétek és ma szántóföldi belvíznek nevezett egykori mély fekvésű részek szomjazzák a vizet, amely azért évente érkezik az égből, csak éppen egy múltbeli hibás döntés miatt még ma is esztelenül elpazaroljuk és elengedjük a déli országhatár felé. Közben rohamosan fogyatkoznak a valaha gyakori réti madarak és a kétéltűek. Ha minden gazda egy kicsit tesz azért, hogy a vizek elpárolgásukig, vagy talajba szivárgásukig a területén maradjanak, már előrébb léptünk egy keveset.
A rizs hazánkban minimális jelentőséggel bír, ezért a mezőgazdaság leginkább vízigényes és vizes élőhelyet teremtő ágazata a tógazdasági haltermelés. Ökológiai minősítésű halastavaink is vannak (ha nem is túl sok), mivel a tenyésztett halak zöme ponty, az algatermelést fokozó trágya és a hozzáetetés szemes takarmánya kell, hogy bio eredetű legyen. A halastavak zöme nagyszerű madárélőhely, a hajdani, mára jórészt lecsapolt magyar vízivilág méretében kicsiny, de így is nemzetközi jelentőségű „pótlása”. Az öko minősítésű hortobágyi Öreg-tavakon a haltermelést összekapcsolták az ökoturizmussal (kisvasút, megfigyelőhelyek, tanösvény, madárgyűrűző állomás).
9. kép | Völgyzárógátas halastó
Ültetvények, álló kultúrák
Egy intenzív, azaz öntözött, művelt sorközű, támrendszeres, esetleg jéghálós gyümölcsültetvény természeti értéke még akkor is csekélyke, ha ott történetesen nem vegyszereznek. Kulcsfontosságú lenne az élővilág számára, ha az ilyen ültetvények tudatosan diverzifikálnák a szegélyeket és a terület belsejét: a fő gyümölccsel közös betegségekkel, vagy kártevőkkel nem rendelkező, őshonos cserjékből álló bokorsor, a kerítés mentén őshonos fafajok, belül a beporzókat segítő virágzó sorközkeverékek, rovarhotelek, madárodvak. (A szőlőültetvényekre is igaz mindez. Egy kaszált sorközű, extenzívebb szőlőskert sokkal gazdagabb élővilágú, mint intenzív társai.)
A cinegék hernyófogyasztása eléggé közismert: egy széncinege pár és az évi két szaporulata egyes számítások szerint 50-60 kilogrammnyi hernyót fal fel. Számukra a 32 mm-es röpnyílású madárodú a megfelelő, ezt ajánlatos évente egyszer, ősszel, vagy télen kitisztítani, a benne levő fészket kidobni.
10. kép | Költőhely után kutató széncinege.
A mezei verébre se haragudjunk, fiókáit ő is rovarral neveli fel.
Ültetvényekben nagy károkat tudnak okozni a mezei pockok. Szerencsére egyik fő fogyasztója, a vörös vércse országszerte gyakori madarunk, ráadásul egy nem túl bonyolult, házilag is elkészíthető költőládával könnyen telepíthető. A kerítés vonalában levő magas fák ez okból is hasznosak, hiányukban külön oszlop kell, ugyanis 4 méternél alacsonyabbra nem érdemes a ládát kihelyezni. Emellett a vércse jelenléte a seregélyekre is visszatartó hatással lehet.
Mielőtt az épületek megtetszettek volna neki, a már említett kuvik odvas fákban tanyázott. Pár éve egy meggytermesztő ismerősöm megkért, hogy szerezzek neki speciális, kuvikoknak kifejlesztett odút („kuvikcső”), amit lakóháza melléképületére, a meggyes közelébe tett ki. Pár évvel később tudtam meg, hogy végül egy másik csővel kipótolva két pár kuviknak adott otthont, és ennek egyenes következményeként többé nem kellett permeteznie cserebogár ellen. A kuvik ugyanis kis mérete folytán sok gerinctelent is fogyaszt (pl. eső után földigilisztákat), a rajzáskor óriási mennyiségben elkapható cserebogarak azokban a hetekben szinte kizárólagos táplálékául szolgálnak.
Szántóföldi növénytermesztés
A szántókon viszonylag kevés gerinces találja meg az életfeltételeit, a legsikeresebb közülük egy nemkívánatos lakó, a mezei pocok. Nem lehet elégszer kihangsúlyozni, hogy a pockok ellen nagyszerűen lehet védekezni biológiai módon, azaz T alakú ülőfák („T-fa”) és vércseládák kihelyezésével. A földön fészkelő madárfajok zöme rovarevő, nekik fontos, hogy a szántók mozaikosan helyezkedjenek el, az óriási méretű parcellák helyett kisebb, 5-10-15 hektárnál nem nagyobbak az ideálisak. (Zártkertekben, hajdani szőlőhegyeken itt-ott még találni igazi kisparcellás művelésű szántókat is, ez azonban egyre kevésbé jellemző.)
Hazánk mezőgazdasági területeinek döntő hányadát a szántók teszik ki. Ennek a cikknek a témáján túlmutat, de meg kell említeni, hogy több ezer hektár olyan szántó van, amelyen a termelés akár a talaj kedvezőtlen tulajdonsága, akár a lejtőszög miatt csak a támogatásnak köszönhetően nyereséges. A hamarosan elkezdődő európai természet-helyreállítási program valószínűleg jó lehetőséget kínál majd mindazoknak, akik az ilyen szikes, köves, agyagos, vagy eróziónak kitett parcellákat visszaalakítanák az eredeti növényzetű területté (gyepek, erdők, mozaikos élőhelyek).
11. kép | Gyümölcsfákkal, szőlővel tarkított kultúrtáj.
Ám a jó adottságú, termelésre kiválóan alkalmas szántók környékén is sok a teendő. Az ökológiai előírások révén a biogazdák nagyban hozzájárulnak az agrársivatagok változatosabbá tételéhez (pillangósok magas aránya, zöldtrágya, alternatív növényfajok termesztése), de egy sor olyan lehetőség is van, ami már nem kötelező, csak éppen a bolygónk, a velünk élő állatok kedvéért erősen ajánlott: fasorok, erdősávok, szigetszerű facsoportok telepítése. Olyan fáradozás, melynek eredménye akár a mi életünkön túlnyúlik, de aminek hatását utódaink fogják igazán értékelni.
Szerző: Kovács Gergely Károly
”VÖLGY-HÍD” Természetvédelmi Alapítvány,
Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szakembere
(Biokultúra 2025/5-6)
