A gyümölcsbetegségek előrejelzése döntően időjárási tényezők felmérésén alapul, azonban csak néhány esetében ismert közvetlen gyakorlati módszer gyümölcsbetegségek előrejelzésére ökológiai növényvédelemben. Ezek közül mutatunk be néhányat.

Olvass tovább

A 61/2009 FVM rendelet az agrár-környezetgazdálkodás támogatásáról tartalmaz néhány nagyon jelentős környezetvédelmi előnyt biztosító intézkedést. Közülük újdonság és nagyon helyes az a két előírás, amely a biológiai sokféleséget (biodiverzitást) szolgálja az ökológiai (biológiai, bio) szőlőben és gyümölcsösben azzal, hogy kötelezővé teszi búvóhelyek létesítését hasznos ízeltlábúak részére, valamint két eltérő típusú, legalább hektáronként 6 db madárodú kihelyezését. Lapunk múlt évi utolsó (2009/6) száma ismerteti a legelterjedtebb odútípusokat, készítésük és kihelyezésük módját. Most a legismertebb, könnyen elkészíthető ízeltlábú búvóhelyek bemutatását tűztük ki célul, segítve a biogazdákat abban, hogy a vonatkozó előírásokat teljesíthessék.

A rendelet a búvóhely fogalmát a következőképpen határozza meg: „olyan hasznos ízeltlábúak számára fából, nádból, lyukas téglából, agyagból vagy ezen anyagok együttes felhasználásával készített menedék, ahol azok szaporodhatnak, valamint menedéket találhatnak az időjárás viszontagságai ellen.”

A felsoroltakon kívül a biológiai ciklusokhoz való alkalmazkodást is segítik a búvóhelyek, ide húzódnak vissza például a madarak elől nappalra az éjjel vadászó rovarok, amelyek kártevő-gyérítő hatékonyságát nagymértékben segíti, ha az idő és az energia nagy részét nem kell búvóhely kereséssel tölteni, és nem kell hosszú utat megtenni a búvóhelytől a préda eléréséig. A napi ciklusokon túl az éven belüli biológiai igények kielégítése is kötődhet a búvóhelyekhez, így a párosodás, a vedlés, a telelés stb. és még sorolhatnánk!

A jogszabály meghatározza a minimális felületet és a tennivalókat is, amelyekkel kielégíthető ez a támogatási feltétel: „Az ültetvényben hektáronként legalább 1 m2 területen a ragadozó ízeltlábúak számára megfelelő búvóhelyet, szaporodó helyet kell létesíteni, azt évente gondozni és 5 éven át fenntartani.”

A hasznos ízeltlábúak nagy fajgazdagsággal fordulhatnak elő az erős hatású vegyszerektől megkímélt bioföldeken; szerepük felbecsülhetetlen lehet. Az ökológiai gazdálkodás növényvédelmében célunk mindig az legyen, hogy a károsítók számára kedvezőtlen feltételeket, a hasznosak részére pedig kedvezőket teremtsünk; sokszor ezen áll vagy bukik az egész védekezés sikere.

Sokféleképpen segíthetünk, ilyen lehet a fajban gazdag, az egész tenyészidőben virágzó növényeket tartalmazó növénytársulás biztosítása, amely gazdag táplálékforrásként és búvóhelyként szolgálhat. Ha elkerülhetetlen a kezelés, akkor „kímélő” szereket alkalmazzunk, lehetőleg célzott kezeléssel és/vagy kezeletlen területek „meghagyásával”.

A természetes búvóhelyeket, szaporodóhelyeket ne romboljuk és létesítsük ezek mesterséges változatait, a hasznos ízeltlábúakat kímélő talajművelési eljárásokat, növényápolási rendszereket részesítsük előnyben stb.

Véleményem szerint annál hatékonyabban szolgálják kis segítőinket a mesterséges búvóhelyek, minél változatosabbak és minél sűrűbben helyezzük el őket. Az előírásokat ki lehet elégíteni hektáronként egyetlen típusú és egyetlen helyen létesített, egy négyzetméternyi búvóhellyel, de ettől ne várjunk számottevő eredményt, főként a kis mozgásterű, röpképtelen vagy rosszul repülő ízeltlábúaktól. Sokkal többet ér az esetenként kis alapterületű, de a hasznos ízeltlábúak mozgékonyságához illeszkedő, sűrűn elhelyezett búvóhely létesítése.

Amennyire eltérő méretűek (pár tized mm-től a néhány cm-ig), rendszertani besorolásúak, táplálkozásúak és viselkedésűek ezek a segítő ízeltlábúak, annyi féle az igényeiket kielégítő búvóhely is.

Nézzük, hogyan néznek ki a leggyakoribb hasznos rovarcsoportok kedvenc búvóhelyei!

 

Fülbemászó (Forficulidae)

fülbemászo

1. ábra. A közönséges fülbemászó

A közönséges fülbemászó 10-15 milliméteres, rozsdás gesztenyebarna színű, a fej világosabb, a lábak pedig sárgák. A lapított testű hosszúkás rovar, amelynek jellegzetessége a potroh végén lévő fartoldalék harapófogószerűen ívelt a hímeknél, a nőstényeknél közel párhuzamos (1. ábra). A fartoldalék szolgál a táplálék elfogásához, szájhoz emeléséhez és az ellenségek elriasztásának is ez az eszköze, sőt a szárnyakat is ennek segítségével nyitja ki ez a rovar. Egyébként a közönséges fülbemászó elég ritkán repül.

A fülbemászó éjszakai életmódú, elsősorban más ízeltlábúakkal (levéltetvekkel, hernyókkal, petékkel stb.) táplálkozó nagyon hasznos rovar, bár a szirmot, a pollent és az érett, édes gyümölcsöket is szereti (a gyümölcsöket rendszerint nem ő, hanem más kártevő rágja ki).

A nappalt többnyire rejtőzködve tölti betekeredett levelekben, repedésekben, kéreg alatti vagy földben lévő üregekben, kedvenc búvóhelye a kirepedt vagy kirágott gyümölcs belseje.

cserép

2. ábra. Fülbemászó búvóhely (Bánfi Brigitta felvétele)

A búvóhely leírása: a vadászó helyen rejtőzködést biztosító búvóhelyek sokfélék lehetnek: a törzsre, erős ágakra gyűrten, lazán lerakott ruhaanyagok is megteszik, de jobb, a szinte kizárólag a fülbemászók által használt virágcserép búvóhely (2. ábra). Szalma, széna, moha, fagyapot valamelyikével lazán kitöltött virágcserepet szájával lefelé úgy kell a felfüggeszteni a fákra, tőkékre, hogy szája érintkezzen erős vázágakkal, hajtásokkal. Véleményünk szerint fánként egy, illetve 2-3 tőkénként egy 10-12-es virágcserép elégnek bizonyulhat. A 10-es cserépből mintegy 130 db, a 12-esből hozzávetőlegesen 90 db kell az 1 m2-hez. Évenként legalább egyszer cseréljük ki a cserépben lévő növényi anyagot! A figyelmes kertész megteheti, hogy a gyümölcsérés időszakában nappal átviszi a fülbemászókkal „teli” cserepeket olyan növényekre, amelyeken akkor nincs érő gyümölcs. Ezzel mindenki jól jár!

Futóbogarak vagy futrinkák (Carabidae)

futóbogár

3. ábra. Jellegzetes futóbogár

A ragadozó bogarak (Adephaga) alrendjébe tartozó család, amelynek hozzávetőlegesen 650 faja él Magyarországon. A bogarak nagy része éjjel vadászó ragadozó; rovarokat, rovarlárvákat, bábokat fogyasztanak. Nagyon hasznosak, ismert kivétel a növényevő és kizárólag a kalászos gabonaféléket károsító gabonafutrinka, amelynek lárvája a gabona „csócsárló”.

A család kifejlett bogarainál jellegzetesen a szárnyfedő hátul lekerekített, amely a rovar potrohát általában teljesen lefedi. Az elülső (kemény) szárny rendszerint hosszanti irányban rovátkolt, a lábak általában hosszúak és vékonyak, láthatóan a gyors futásra teremtettek. Egyes nagyobb fajok egyedei egy métert akár 7-8 másodperc alatt is lefutnak. Egy jellegzetes futóbogár alkatot mutat a 3. ábra.

Hasznuk elsősorban a talajszinten észlelhető. Szakirodalmi adatok a cseresznyelégy talajban, talajszinten előforduló fejlődési állapotainak hatékony gyérítését emelik ki, de más, lombon, gyümölcsön károsító, de a talajban bábozódó károsítók fogyasztásáról is rendelkezünk megfigyelésekkel. Egyes fajokra jellemző, hogy a növényekre is felmásznak, ha a zsákmány ott található tömegesen.

Tekintettel éjjeli életmódjára, nappalra a bogár elbújik, jellemzően vagy a földben lévő kis járatokba, talajrepedésekben, kövek alatt vagy lehullott falevelek, letört ágak védelmébe.

A búvóhely is ezeket a kedvező feltételeket teremti meg a futóbogarak számára, bár a futóbogarak is szívesen igénybe veszik a holyvák részére létesített sziklakerteket is.

búvóhely

4. ábra. Búvóhely futóbogaraknak (Bánfi Brigitta felvétele)

A búvóhely leírása: egymásra sátorszerűen (4. ábra) vagy rőzsekupac-szerűen vagy rendszertelenül (szórtan) felhalmozott, elhelyezett vékony és vastag ágakból álló rakat, amelybe köveket is rakhatunk, de feltétlenül kerüljön bele jó néhány hullott falevél. Véleményem szerint az egyenként hozzávetőlegesen 1-2 tized négyzetméter alapterületű búvóhelyek létesítése lehet a megfelelő gyakorlat, értelemszerűen ilyenekből 5-10 db/ha szükséges, ha kizárólag ebből a típusból szeretnénk kielégíteni az AKG rendelet vonatkozó előírásait. A lelapult, lazaságát elvesztő búvóhely nem tölti be feladatát, ezért érdemes évenként egyszer átrakni, vagy újat készíteni. Az újrarakás ne késő ősszel, télen legyen, mert a bogarak „számítanak rá”, amikor betelelnek.

 

Holyvák (Staphylinidae)

holyva

5. ábra. Jellegzetes holyva

A mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család fajokban igen gazdag, Magyarországon 1200-nál több fajt észleltek eddig. A fajok többsége meglehetősen kicsi, a testhossz 1 és 40 mm közötti, többségük 7 mm-nél rövidebb. Küllemük legjellegzetesebb jegye, hogy a szárnyfedők (néhány fajtól eltekintve) megrövidültek annyira, hogy a potroh nagy része fedetlenül marad. Emiatt a potroh nagyon mozgékony, minden irányban, még előre is hajlítható. A test rendszerint erőteljesen megnyúlt, oldalai egymással párhuzamosak. A rövid szárnyfedők alatt vannak a bonyolult módon összehajtogatott, jól fejlett szárnyak. Ezeket kibontva rendkívül gyorsan tudnak szárnyra kelni, szinte egy pillanat alatt képesek elrepülni, legjellemzőbben az esti órákban. Színezetük rendszerint nem feltűnő, fekete vagy barna. Egy jellegzetes holyva megjelenési jegyeit mutatja az 5. ábra.

Általánosságban a kifejlett bogár és a lárva is ragadozó, levéltetvek, más apró rovarok, atkák, rovarpeték vannak étrendjükben. Mozgékonyságuk és kis termetük miatt minden részhez hozzáférnek, még a szúbogarak járataiban is előfordulnak.

A hasznosságuk megítélésében fontos sajátosságuk, hogy kis egyedsűrűség mellett is megtalálják a prédaállatokat.

A holyvák többségükben a talajon, avarban, az évelő növények tövében és kövek fedezetében találnak menedéket. A jó mesterséges búvóhely is ezeket a feltételeket biztosítja.

A búvóhely leírása: irodalmi adatok mutatnak arra, hogy a sziklakertek, vagy ahhoz hasonlóan létesített élőhelyek nyújtják a megfelelő védelmet a holyvák részére (lágybogarak is kedvelik ezt a búvóhely típust). Földből, kövekből, sziklákból megépített, vegyes évelő növényekkel (lehetőleg kutyatejféle legyen közöttük) beültetett sziklakertek a megfelelők. Véleményem szerint a gyümölcsben, szőlőben hektáronként két-három egyenletesen elhelyezett sziklakert már jól szolgálja ezeknek a hasznos bogaraknak a tevékenységét. Az egyszer lerakott sziklakert tartósan a helyén maradhat, de ügyeljünk arra, hogy mindig legyen megfelelő növényállomány.

 

Katicabogarak (Coccinellidae)

A mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család fajokban igen gazdag. A bogarak 1-2 mm-től 8-9 mm nagyságúak, jellemzően félgömbalakúak, lárváik 6 lábúak, rendszerint tarka színűek, hátukat tüskék, rücskök borítják. A gyakori fajok – a kifejlett bogarak és a lárvák egyaránt – hasznosak, közülük csak a lucernát károsító lucernaböde a kivétel. A kistestűek atkákat, pajzstetveket fogyasztanak, a nagyobbak főként levéltetvekkel táplálkoznak, bár más ízeltlábúak is lehetnek áldozataik. Túlnépesedés esetén a kannibalizmus is megfigyelhető. A szántóföldi növényeket, zöldséget, gyümölcsöt és szőlőt is benépesíthetik.

A búvóhely leírása: irodalmi adatok mutatnak arra, hogy elálló fakéreg alatt, fákon levő üregeket szívesen használják ezek a bogarak búvóhelyként. A katicabogarak részére könnyen és olcsón lehet hatékony búvóhelyet készíteni. 10-15 cm átmérőjű, 25-40 cm hosszú, hengeres ágakba 2 mm-től 8-9 mm-esig szabálytalanul elhelyezett, kissé felfelé lejtő furatokat készítünk, melyekre ettől kicsit nagyobb átmérővel bejáratot (1-2 mm mély) tehetünk. Az egészet az esőtől tető fedje (1. ábra). Gyümölcsfákra, szőlőre, tartókarókra, tárolók falára, kerítésoszlopokra helyezhetjük, de az élőhelyhez közel legyen. Véleményem szerint a gyümölcsösben, szőlőben hektáronként 8-12 egyenletesen elhelyezett katicabúvóhely már jól szolgálja ezeknek a hasznos bogaraknak a tevékenységét.

1. ábra. Katicabúvóhely fatörzsből

1. ábra. Katicabúvóhely fatörzsből. Ezeket az épített búvóhelyeket mindig úgy helyezzük el, hogy a szél ne lóbálja (szélárnyékba, alul is rögzítve stb.)

 

Zöldfátyolkák (Chrysopidae)

A recésszárnyúak rendjében a zöldfátyolkák családjába tartozó rovarok nagyon jelentős hasznos szervezetek. A kifejlett rovarok jellemzően 10-12 mm hosszú, fűzöld színű állatok, amelyek nyugalmi állapotban recézett szárnyukat háztetőszerűen tartják potrohuk felett. A lárvák rendszerint két végükön elvékonyodó, lapított orsó alakú szervezetek, szájszervük sarló alakú, belül csatornázott, amely segítségével szívják ki áldozataik – főként levéltetvek – testnedveit. Néhány faj lárváira jellemző, hogy álcázzák magukat az elpusztított prédaállatok maradványainak „hátukra rakásával”. A fajok egy részénél a kifejlett rovar is és a lárva is ragadozó, néhánynál csak a lárva „húsevő”. A lárvák és a kifejlett rovarok is jellemzően éjszakai életmódot folytatnak.

A búvóhely leírása: megfigyelték, hogy kifejlett rovarok egy része szereti búvóhelyként használni a természetes üregeket, részben levált kéreg alatti fedett helyeket, besodródott levelek belsejét. Gyakran tapasztaljuk, hogy fűtetlen hétvégi házakba, padlásokra tömegesen vonulnak telelni azon fajok képviselői, amelyek imágó alakban telelnek. A belül üreges, redőnyszerű bejárattal kiképzett, esetleg lazán berakott, nagydarabos fakérget is tartalmazó „búvóhelyeket” kedvelik a zöldfátyolkák imágói (2. ábra), amelyek a nappali rejtőzésben és a telelésben is segítenek. Jó, ha a búvóhely kinyitható, mert így könyebb tisztítani. Hektáronként néhány így kialakított búvóhely már nagyon segítheti a fátyolkák hasznos munkáját.

2. ábra. Kedvelt búvóhely a fátyolkák részére

2. ábra. Kedvelt búvóhely a fátyolkák részére

 

Egyéb hasznos ízeltlábúak

A levéltetvekkel, hernyókkal, más lárvákkal és egyéb ízeltlábúakkal (benne esetenként sajnos pókokkal is) utódait tápláló kaparódarazsak (Spheciformes) egy része a talajban kapart, más része szárakban rágott üregekben neveli utódait, a szúrással megbénított prédaállatok nyújtásával. A költőhelyen elhelyezett kis (3-8 mm) átmérőjű, hosszanti furatokkal ellátott ágacskákkal ez utóbbiak munkáját segíthetjük.

3. ábra. Egyszerűen és olcsón elkészíthető, ízeltlábúakat segítő búvóhely együttes

3. ábra. Egyszerűen és olcsón elkészíthető, ízeltlábúakat segítő búvóhely együttes

A gyümölcsös nélkülözhetetlen szereplői a beporzást végző méhek. A kőműves méhek (Osmia fajok) nagyon eltérő bölcsőket használnak (egyedi építésű üregek a talajban, más állatok elhagyott búvóhelyei, szabad felületekre épített fészkek). Egyes fajok az 1-2 mm-től a 12-14 mm átmérőjű járatokat kedvelik, ezeknek és hasonló igényű egyéb méheknek kedvezhetünk ilyen átmérőjű, néhány cm mély furatokkal ellátott fatörzsek, ágak kihelyezésével. Más egyedül, magányosan (nem közösségben) élő vadméhek, ilyenek pl. a szabóméhek (Megachile fajok), a csőszerűen üreges szárakat kedvelik, nekik nádkötegek kihelyezésével kedvezhetünk.

Készíthetők rovar-kvártélyok (szállodák), amelyek kombinálják néhány hasznos ízeltlábú igényeit szolgáló búvóhelyeket. Ilyenre mutat példát lapunk címlapfotója is, amely a következő elrendezésű: a felső háromszög bal oldala a kaparódarazsaknak, jobb fele a nádköteggel a vadméheknek, az alatta lévő kifúrt ágak a kőműves méheknek, míg az alul csibehálóval bekerített, lazán elhelyezett kéregdarabokkal a fülbemászóknak, fátyolkáknak és katicabogaraknak nyújt búvóhelyet.

A most bemutatott szép és praktikus eszközökön túl egyszerűbben és olcsóbban is készíthetünk ízeltlábú búvóhelyeket. Ilyenek lehetnek például a helyenként elhelyezett nádkötegek vagy a több fajnak kedvező vegyes búvóhelyek – lerakatok, amelyek lyukas téglákból, lyukakkal ellátott fatörzsekből, ágakból, ág- és nádkötegekből stb. állhatnak. Ilyenre mutat példát a 3. ábra.

A kártevőket gyérítő külső és belső élősködők, ragadozó életmódú ízeltlábúak, kétéltűek, hüllők, madarak, emlősök és a megporzás szerepét nyújtó szervezetek is részei a biogazdaság hasznos állati közösségének. Az AKG rendelet ezek közül az odúlakó madarak és a hasznos ízeltlábúak védelmét szolgáló eszközök kötelező alkalmazását írja elő. Később, lapunkban már az AKG-től függetlenül ismertetünk néhány, a kétéltűek, hüllők és emlősök védelmét szolgáló eszközt és eljárást is.

Dr. Roszík Péter
(Biokultúra 2010/1-2)

Az elmúlt években a növekvő érdeklődés mellé egyre több gyakorlati tapasztalat társul a hazai ökológiai szőlőtermesztés területén. A technológiák alkalmazási igényét növeli a konvencionális termesztésben elért eredményektől számos esetben kedvezőbb növény-egészségügyi helyzet létrejötte. Még a kritikus megítélésű 2008-as év során is így volt, mikor is a lisztharmat-fertőzés igencsak feladta a leckét a növényvédősöknek. Olvass tovább

Az ökológiai növényvédelemben használható előrejelzési lehetőségek közül az alma kórokozói közül az erwíniás virág- és hajtáselhalás (tűzelhalás), az almafalisztharmat és az alma ventúriás varasodása esetében lehet hasznos gyakorlati tanácsokat bemutatni. Olvass tovább

Az árutermelő ökológiai gazdálkodás ugyanolyan kihívásokkal néz szembe, mint a konvencionális termesztés: magas minőségi igény a felvásárlók részéről, kiélezett konkurenciaharc a szabad piacon és nyomott árak. Olvass tovább

A biogazdálkodás főbb jellemzői a szintetikus növényvédő szerek és trágyaanyagok nélküli gazdálkodás, a természetes úton előállítható anyagokkal történő növényvédelem, azaz a környezetkímélő növényvédelmi eljárások alkalmazása, a természetes ökoszisztémák által fenntartott egyensúlyra való törekvés, annak elősegítése. Az egyensúly kialakulásában fontos szerepet töltenek be a kártevőket pusztító ragadozók és paraziták.

A ragadozó élőlények számára megfelelő élőhely teremtésével, megóvásával növelhető azok betelepedési aránya, létszáma, így alapvető szerepük van a kártevők számának gazdasági kártételi szint alatt tartásában. A biológiai növényvédelemben a természetes ellenségekkel történő védekezés célja nem a növényevő kártevők teljes kiirtása, hanem egyedszámuk, s ezáltal kártételük csökkentése. Ilyen hasznos szervezetek – többek között – a fátyolkák, katicabogarak, zengőlegyek, fülbemászók.

Kutatásaim során zengőlegyekkel kezdtem foglalkozni. A lárvák levéltetű-pusztító tevékenységét, hasznosságukat több külföldi és a hazai szakirodalomban lévő cikk is kiemeli.

A zengőlegyek (Syrphidae) a kétszárnyúak (Diptera) rendjének egyik legnépesebb családja. Az ismert fajok száma a világon közel 6000. A mintegy 800 európai fajból Magyarországon jelenleg 390 fajról vannak adataink. Akadnak egy-, két- vagy többnemzedékes fajok. Erdőkben, erdei tisztásokon, erdőszegélyeken, nedves és száraz réteken, vizes élőhelyek közelében, hegyvidéken, kertekben fordulnak elő. Az imágók többsége virágporral, nektárral táplálkozik. A lárvák lehetnek növényevők, korhadékevők és ragadozók. A ragadozó életmódot folytató lárvák a fajok hozzávetőleg 40%-át teszik ki. Utóbbiak között sok a hasznos levéltetű-pusztító faj. A megtermékenyített nőstény zengőlegyek tojásaikat a már kialakult levéltetű kolóniák mellé helyezik, a kikelt lárvák a levéltetveket fogyasztják, ezzel is csökkentve azok elszaporodásának mértékét.

A vizsgált terület és a gyűjtés

A vizsgálatokat Debrecen mellett egy 12,5 hektáros bioalma ültetvényen végeztük. 1996 óta folyik almatermesztés a területen, amely már a telepítés kezdetén átállt bioterület volt. Az almák 60%-a varasodásnak ellenálló fajta (Florina, Príma). Ezen kívül Idared, Jonagold, Mutsu és Red Elstar fajtákat termesztenek. A gombák, baktériumok és vírusok okozta betegségek elleni védekezés a biogazdálkodásban megengedett természetes anyagokkal, módszerekkel történik: mechanikai úton, réz különböző formáival, mészkénlével, olajos permetezéssel. A kártevő lepke populációk visszaszorítása granulózis vírus, Dipel és Isomate felhasználásával történik. Ezen kívül sárga, kék és fehér színű ragacs lapokat, míg a bundásbogarak befogására kék színű, vízzel töltött tálkákat helyeztek ki. 2008-ban nyolc alkalommal végeztek növényvédelmi munkákat, melyek során Tiosol, Cuproxat alkalmazása, és Isomate kihelyezése történt március 31. és július 1-je között.

A terület 7%-a bolygatatlan, sorközművelés nincs, a gyepnövényzet dús, fajgazdag. A virágos növényzet táplálékot és búvóhelyet biztosít a kártevők természetes ellenségeinek, amelyek csökkentik a kártevő populációk nagyságát. Ennek köszönhetően, a levéltetvek ellen nem védekeznek a vizsgált kultúrában, mivel a katicabogarak, zengőlegyek és fátyolkák megakadályozzák a tömeges elszaporodásukat. A fülbemászók fészkelő-búvó helyéül műanyag cserépbe helyezett szénacsomókat helyeztek ki. A gyümölcsöst a Biosuisse svájci előírások betartására is ellenőrzik.

A gyűjtéseket 2008. április 24. és szeptember 9. között végeztük, heti rendszerességgel. A nyár tartósan esős periódusaiban a gyűjtések elmaradtak. A gyűjtésekhez 3 sávot jelöltünk ki, egymástól 115-120 méterre. Minden sáv 10 méter széles és 50 méter hosszú volt, határaikat az almafasorok képezték. A fajgazdag, dús, sokszor térdig érő virággazdag gyep tavasztól őszig megfelelő táplálkozó- és búvóhelyet biztosít a zengőlegyek imágóinak. A területen feljegyzett leggyakoribb növények: aprószulák, kamilla, pongyola pitypang, réti here, komlós lucerna, tyúkhúr, nagy csalán, parlagfű, lórom fajok, pirosló árvacsalán, szöszös bükköny, útszéli zsázsa, cickafark. Minden kijelölt sorban 30 percig végeztünk hálózásos gyűjtést. A lepkeháló 40 cm átmérőjű, 70 cm zsákhosszú, fekete tüll. A gyűjtések a délelőtti órákban történtek, ugyanis a zengőlegyek napi aktivitására jellemző, hogy a reggeli, délelőtti órákban repülnek, míg a nagyon meleg, kora délutáni órákban árnyékos helyen pihennek. A hálózásos gyűjtést tálcsapdázással egészítettük ki. Minden sávban két-két fehér műanyag tálat (17x13x7 cm) helyeztünk ki különböző magasságokban (80 cm, 120 cm) a fák közé az ágaktól nem takarva, illetve a talajra. A tálakat félig öntöttük etilénglikollal, amely tartósítja a belerepült rovarokat, és biztosítja, hogy a folyadék ne párologjon el. A csapdákat hetente ürítettük. A hálózott példányok kloroformos papírvattával bélelt ölőüvegből közvetlenül preparálásra és felcédulázásra kerültek. A tálakkal fogott zengőlegyek preparálás előtt 70%-os etil-alkoholba kerültek, amely megtisztította az etilénglikoltól a példányokat és tartósította azokat. A fajok meghatározása fénymikroszkóppal történt.

Eredmények

A mintavételek során 17 zengőlégy faj összesen 525 egyede került befogásra. A fajok közül kilenc lárvája táplálkozik levéltetvekkel. A fogott egyedszámok alapján ezek összesített relatív gyakorisága 94,1%-nak adódott.

A gyűjtött anyagot szinte kizárólag a hálóval fogott egyedek alkották. A tálcsapdákból összesen 14 egyed került elő. Az így fogott fajok száma öt, és ezek mindegyike a hálózás során is előkerült. A csapdázás kis hatékonysága részben azzal magyarázható, hogy a dús, folyamatosan virágzó vegetáció elegendő táplálékot biztosított az imágóknak, ezért azok kis számban keresték fel a fehér csapdákat. Az olyan állományokban, ahol kevés a virágos növényzet (például búza- vagy kukoricaföldek), a tálcsapdák hatékonysága jóval nagyobb. 2008-ban gabonatáblákon végzett vizsgálataim során a tálcsapdák hetente 10-20 egyedet gyűjtöttek.

A gyűjtött fajok hazánkban gyakoriak, általánosan elterjedtek. A levéltetűvel táplálkozó fajok: Epistrophe nitidicollis (Meigen, 1822), Episyrphus balteatus (De Geer, 1776), Eupeodes corollae (Fabricius, 1794), Eupeodes luniger (Meigen, 1822), Melanostoma mellinum (Linnaeus, 1758), Pipizella sp., Sphaerophoria scripta (Linnaeus, 1758), Syrphus ribesii (Linnaeus, 1758) és a Syrphus vitripennis (Meigen, 1822). A többi gyűjtött faj lárvája szerves törmelékkel táplálkozik, valamint egy faj lárvája növényevő.

tarka darázslégy

1. kép. Sphaerophoria scripta (tarka darázslégy)

Legnagyobb egyedszámban előkerült faj a tarka darázslégy (S. scripta, 1. kép) volt, mely a fogott egyedek közel 70%-át adta. A többnemzedékes, sokféle biotópban elterjedt faj egyedei lárvaalakban telelnek át. A lárva jelentős levéltetű-pusztító. A nőstények a levéltetűvel fertőzött levelekre rakják petéiket, és a kikelt lárvák jelentős szerepet játszanak a levéltetvek számának csökkentésében, a tömeges felszaporodás megakadályozásában. A S. scripta azért is meghatározó tényező a levéltetvek pusztításában, mert ezt a fajt kevésbé támadják meg a parazitoidok, mint más zengőlegyeket. Az imágó viráglátogatása széleskörű.

Melanostoma mellinum

2. kép. Melanostoma mellinum

A második legnagyobb egyedszámban előkerült faj a M. mellinum (2. kép) volt (16.6%). A szintén többnemzedékes faj egyedei lárvaalakban telelnek. Az imágó főleg nyílt területeken fordul elő.

A lárva levéltetvekkel táplálkozik, de ezek hiányában kisebb legyeket is megtámad.

ékfoltos zengőlégy

3. kép. Episyrphus balteatus (ékfoltos zengőlégy)

A harmadik legnagyobb egyedszámban fogott faj az ékfoltos zengőlégy (E. balteatus, 3. kép) volt (5,1%). A megtermékenyített nőstények telelnek, amelyek kora tavasszal rajzanak, és az első levéltetűtelepek megjelenésekor lerakják petéiket. A lárvák az egyik legjelentősebb levéltetű-ragadozónak tekinthetők, mivel rendkívül polifágok és agresszívek – kannibalizmus is előfordul. Számottevő szerepet játszanak a levéltetű populációk megtizedelésében szántóföldön és gyümölcsösökben egyaránt. Az alapvetően árnyékkedvelő fajt többnyire a fák között lebegve figyeltük meg, illetve gyűjtöttük.

A fennmaradó hat levéltetű-fogyasztó faj kevés egyedszámban került elő, de ezek lárvái is több száz levéltetvet elfogyaszthatnak fejlődésük során.

A levéltetvekkel táplálkozó fajok fenológiáját az 1. ábra mutatja.

A levéltetvekkel táplálkozó fajok fenológiája

1. ábra. A levéltetvekkel táplálkozó fajok fenológiája

A tarka darázslégy (S. scripta) májusi rajzása idején kis egyedszámban volt jelen, majd egyedszáma június elejétől növekedett. A faj első rajzáscsúcsa július elejére esett. Ebben az időszakban már nagy számban megtalálhatók a lárvák táplálékát adó levéltetvek, ami lehetővé teszi az újabb generáció kifejlődését. A június vége július közepe között gyűjtött magas egyedszám feltételezhető, hogy több, egymást fedő generáció együttes jelenléte. Július végén a gyűjtés során tapasztalt, hirtelen bekövetkezett egyedszám csökkenés a vizsgálati területen történt kaszálás miatt következhetett be. Ekkor a virágzó növények száma átmenetileg csökkent, így az imágók az almás körüli területen kerestek táplálékot.

A faj második rajzáscsúcsa augusztus végén volt. Ez, a faj életciklusát figyelembe véve az utolsó nemzedéknek tekinthető. Az ekkor kikelt lárvák ősszel még a levéltetű telepeken táplálkoznak, majd áttelelnek. A M. mellinum faj kisebb egyedszámban került elő, de megjelenése az előző fajhoz hasonlóan alakult. Itt is két rajzáscsúcsot tapasztaltunk, az elsőt július elején, a másodikat augusztus utolsó harmadában, amelyek egybeestek a S. scripta rajzáscsúcsaival. Mivel a levéltetű-pusztító fajok a vegetációs periódus alatt folyamatosan jelen voltak, a lárváik levéltetű populáció csökkentő hatása is folyamatosnak tekinthető ebben az időszakban. Ennél fogva a biológiai növényvédelemben betöltött szerepük is jelentős.

Megfigyeléseink során többször tapasztaltuk május és július között a közönséges levélpirosító almalevéltetű (Dysaphis devecta Walker) és a szürke almalevéltetű (Dysaphis plantaginea Passerini) károsítását. A kártétel azonban nem volt olyan mértékű, hogy a termésmennyiséget jelentősen befolyásolta volna. A fertőzött hajtásokon többnyire megtaláltuk a zengőlegyek lárváit is, bár megfigyelésüket nehezíti kis méretük és színük, amellyel szinte beleolvadnak környezetükbe. A fogott fajok imágóinak rajzási adatai alapján a lárvák megjelenése nyár elejétől folyamatos, így azok hasznos tevékenységüket a levéltetűtelepek gyérítésében ettől kezdve fejtik ki. A vizsgált kultúrában levéltetvek elleni növényvédőszeres kezelés nem történt. Ez alapján feltételezhető, hogy ezek a ragadozók is jelentős szerepet vállalnak a kártevő populációk nagyságának a kártételi szint alatt tartásában. Tapasztalataink azt mutatták, hogy egy tárcsázott talajú bioalma ültetvényből jóval kevesebb zengőlégy került elő, ugyanis a sorok közötti dús vegetáció hiánya miatt sem elegendő búvóhelyet, sem táplálékot nem találtak az imágók. Azonban ennek az anyagnak a feldolgozása még folyamatban van, így a következtetéseket is később tudjuk levonni.

Köszönettel tartozom Makranczy Györgynek a cikk összeállításában nyújtott segítségért, továbbá a Növényvédelmi Tanszék minden dolgozójának, akik munkánkat segítették.

Földesi Rita
Debreceni Egyetem Agrár- és Műszaki Tudományok Centruma,
Mezőgazdaságtudományi Kar,
Növényvédelmi Tanszék
foldesri@agr.unideb.hu
Medgyessy István

Biofarm Debrecen Szövetkezet
(Biokultúra 2009/3)

A növényvédelemben alkalmazott hatóanyagok hosszabb-rövidebb ideig a környezetünkben maradnak. A környezetben mérhető felezési idejük (pl. DT50) növekedésével emelkedik annak a potenciális veszélye, hogy hatásuk eléri azokat az életközösségeket, amelyekkel táplálékhálózati kapcsolatba kerülnek. A megmaradó képes vagy perzisztens vegyületek – ahová a POP vegyületek (pl. DDT°)1 tartoznak – ezért nemkívánatosak a növényvédelem gyakorlatában.

Olvass tovább

A szüret utáni növényvédelmi munkák ugyanolyan fontosak, mint a tenyészidőszak alatt elvégzett védekezések, mert kedvező időjárási körülmények között a károsítók akár a lombhullásig fejlődésükre kedvező feltételeket találnak, és továbbgyengítik a fákat, ezzel veszélyeztetve a hajtások beérését, a rügydifferenciálódást és végső soron a következő évi termést is. Olvass tovább

A kártevő atkáknak sok természetes ellensége ismert, ilyenek pl. a virágpoloskák, a katicabogarak, a zöld fátyolkák lárvái, a ragadozó atkák. Közülük a ragadozó atkák azok, amelyek kellő számban felszaporodva ugyanolyan hatékonyak, mint a rovar- és atkaölő szerek. Olvass tovább