Nálunk is hon, de a rokonfajok jobbak

A II. Nemzetközi rózsa- és galagonyafajok konferenciáján a Crataegus-nemzetség mintegy másfélszáz fajáról értekeztünk előadásunkban. Természetesen, egy botanikai témának, ha lehetnek táplálkozási vonatkozásai is, azok kívül esnek a speciális témakörökön. A biotermesztés, a bioszemlélet viszont minden rezisztens fajta, egészségesen termeszthető kultivár vagy nem metaboizálódó, tradicionális szerekkel is jól megvédhető növények termesztésén túl, felkarolja azokat a fajokat is, amelyek színesítik a fogyasztásban szereplő gyümölcsválasztékot. Modern kifejezéssel élve, tehát amelyek hozzájárulnak a biodiverzitás szélesítéséhez, miközben az értékesítésben a piaci túlkínálatot is képesek enyhíteni. Olyan is elképzelhető, ami itt a Kárpát-medencében tradíció (fajban, termesztési és fogyasztási módokban), az másutt nóvumnak számít. Ebben az esetben a galagonyák sokféle hasznát és hasznosítását látva, fordított a helyzet. Azaz mit hozhatnak asztalunkra olyan galagonya-fajok, amelyek nálunk nem honosak, viszont termeszthetők lennének. Írásunk erre próbál választ adni, illetve kedvet csinálni a termesztésükhöz.

Magyarországon a flórakutatás négy galagonya fajt ismer el őshonosnak (ld. Simon Növényhatározóját), közülük a fekete galagonya hungarikum, csak a Szentendrei-szigettől és a Duna szerb szakaszának árteréig fordul elő. Eleve nem lehet beszélni táplálkozási értékeiről, mert védett faj! Viszont az egybibés és a csere-galagonya pedig eltérő mértékben ugyan, de nagyon hasznos gyógynövények. A virágos hajtásaik és – talán még inkább – őszi leveleik kiváló kardio-vaszkuláris hatást fejtenek ki. Most azonban olyan fajokat értékelünk, amelyek már nem is, mint vadgyümölcsök (gyűjtésük nálunk is folyt!), hanem mint pomológiai értékkel rendelkező fajok kaphatnának szerepet a biotermesztésben.

Érdekes módon a Brit-szigeteken és Franciaország nyugati részén az egybibés és csere-galagonya gyümölcsként is használatos. A tájformáló szerepük hadászati téren is megvolt, hiszen képesek voltak a katonai járművek mozgását megszabni az I. és a II. világháborúban, azóta pedig karban tartott sávok sportolási lehetőséget teremtenek. De kiváló szélfogó szerepük is van, sajátos koronaformákat eredményezve (1. ábra); a hatalmas tövisei a francia paraszti hagyományokban szakrális szerepet kaptak a húsvéti ünnepkörben.

1. ábra | Uralkodó szélnek is ellenáll

Jávorka Sándor azonban csak az adriai partvidékről írt le azarolo galagonyát, amit Dél-Európában a mai napig termesztenek gyümölcsként és feldolgozva (aszalvány, lekvár, dzsem, bor, ivólé). Szicília és Szardínia jelenleg a legnagyobb termesztő, nálunk a fagyérzékenysége eddig gátolta a meghonosodását (2. ábra). Viszont Hrotkó Károly Kínából három olyan galagonya fajt is honosításra fogott, amelyek fajtái között (különösen a kínai galagonya) ígéretes típusok is vannak.

2. ábra | Azarolo egy szicíliai árusnál

A kínai (amuri) galagonya, Crataegus pinnatifida alig, vagy egyáltalán nem tövises, fatermetű. Május végén virágzik, hímnős, de a szorgos szúnyogok végzik a beporzását. Szívós, szárazságot és a fagyot jól tűri; ajánlott tenyészterülete 3×1 m; a gyümölcsérés október-november hónapokra esik.

A Da chang kao (Nagy ízletes) fajta gyümölcsátmérője 32-33 mm, húsa fehéres színű, kissé fanyar ízű; bőtermő. A Liao hong (Liao folyó) gyümölcse még nagyobb, átmérője 34-35 mm, héja sűrűn paraszemölcsös, húsa fehér, lisztes, savanykás ízű. Végül a Da yin xing (Nagy csillag) kisebb gyümölcsű fajta (átmérője 30 mm körüli), héja sötétpiros, húsa enyhén pirosas, ízben a legzamatosabb (3. ábra).

3. ábra | A legjobb kínai fajta aszalványa

E fajták gyümölcséből lekvárt, dzsemet, de ivólevet, bort és kandírozott gyümölcsöt is készítenek. A kettévágott, esetleg karikázott és szárított gyümölcsük jól tárolható. Keleten többféle a hasznosítása, cukormázas nyalókától (4. ábra) a liofilizált porításon túl még gyümölcssajtot is főznek belőle. A volt Kertészeti Egyetem Budai Campusán már kidolgozták a sikeres szaporítási módjait is, amennyiben oltással szaporítják, csere-galagonya alanymagonc a megfelelő. Nemzetközi tapasztalatok alapján a szibériai és a keleti galagonya szerepe kevésbé jelentékeny, bár a galagonya terméseknek általában magas a szénhidrát, zsír és fehérje tartalma, de magas kálium és kalcium tartalmuk miatt is figyelmet érdemelnek.

4. ábra | Igazi kínai „nyalóka”

Ismerünk jó néhány pomológiai értéket képviselő amerikai galagonyafajt is. Talán annak a legnagyobb a szerepe az Újvilágban, amelyik Mexikóban őshonos (C. mexicana, 5. ábra). Valójában a legdélebbi areájú galagonyafaj, kisebb fát nevel, gyümölcse narancsvörös színű, húsa kellemesen édes-savanykás, kevésbé lisztes. Magas C-vitamin tartalmú, ebben nagyon különbözik a nemzetségbeli rokonfajoktól. Befőttek, lekvárok, valamint ünnepi gyümölcspuncsok hozzávalója, de frissen is kedvelik a fogyasztását. Mexikóban a neve tejocote, ez indián szóból ered: a nahuatl indiánok által kedvelt gyümölcsének a helyi neve. A téli hónapokban, leginkább karácsony táján készítenek „galagonyás” ételeket, a kifőzdékben (piñatákban) nagy a forgalom, a mexikói galagonya krémet porcukorral, chilivel keverik ki. Szinte kötelező a fogyasztása december folyamán országszerte.

Viszont akadnak könnyebben – Európában is talán honosítható fajok – példaként a következők érdemelnek figyelmet, mint a soktövisű, gyapjas és vékonygallyú galagonya, de a Douglas-galagonya (mint nálunk a fekete galagonya) gyümölcse fekete (6. ábra), de igazán fűszeres és zamatos.

6. ábra | Amerikai fekete galagonya

7. ábra | Görög galagonya

Az amerikai földrészen foglalkoznak is a termesztésbe vételével, s ahogy lenni szokott, pár évtized, s elérheti Európát is. A fajok ökológiai értékelése alapján viszont sokkal valószínűbb és sikeresebb lehet a dzsungáriai (Crataegus dsungarica), görög (C. schraderana, 7. ábra) és a kisázsiai galagonya fajokkal (C. pycnoloba) kísérletezni, mivel e fajok elég jól tűrik a hideget (jobban, mint az azarolo) és szárazságtűrők is.

Mindezek a fajok honosítás alattiak lehetnek, a kísérletek és a próbák elkerülhetetlenek, mert nélkülük nagyon sok, ma a biotermesztők által sikeresen termeszthető és a fogyasztásban megkedvelt faj nem lehetne asztalunk és táplálkozásunk része (8. ábra).

8. ábra | Ivólevek galagonyákból

Surányi Dezső
(Biokultúra 2017/5)

Az üvegszárnyú almafalepkét, más néven almafaszitkárt sokáig csak másodlagos kártevőnek vélték. Úgy gondolták, hogy az egészséges és ép kérgű fák teljes mértékben mentesek tőle. Napjainkra azonban jelentős kártevővé vált, elszaporodását és helyenként jelentős kártételét a megváltozott termesztéstechnológiában látják. (1. ábra: Üvegszárnyú almafalepke [Synanthedon myopaeformis]. Fotó: Weston Colley, Hampshire) Olvass tovább

A Balogh Faiskola kínálata

Négy éve az újkígyósi Balogh Faiskola nagy és merész elhatározásra jutott. A Budapesti Corvinus Egyetem Gyümölcstermő Növények Tanszékével aláírt együttműködési megállapodás alapján – első és mindezidáig kizárólagos szaporítóként – a tanszéken nemesített új rezisztens és toleráns almafajták termesztésbe való bevezetésére vállalkozott. (A felvételen: Biored) Olvass tovább

Honnan jöttünk, hol vagyunk, hová megyünk?

Az almát számos ízeltlábú és gerinces állatfaj károsíthatja, melyek növényvédelmi beavatkozások nélkül a termésben akár 80–90%-os kárt is okozhatnak. Ezért nem meglepő, hogy a kártevők szabályozása mindig is kulcsszerepet játszott az almatermesztésben. Az 1950-es évektől kezdődően napjainkig a kártevők elleni védekezés döntően szintetikus inszekticideken alapul. Bár a környezetkímélő integrált növényvédelem fejlődésével, új növényvédőszer-hatóanyagok megjelenésével az elmúlt évtizedekben jelentős előrelépés történt, az almaültetvények, szemben a fogyasztók elvárásaival, továbbra is a legnagyobb növényvédőszer-terhelésnek kitett mezőgazdasági kultúrák közé tartoznak. Lehetséges radikálisan más növényvédelem? Az ökológiai almatermesztés, a konvencionális és integrált növényvédelem kihívójaként, erre a kérdésre keresi a választ.

Az ökológiai almatermesztés kialakulása és elterjedése

Az ökológiai gazdálkodás, az ipari, nagyüzemi mezőgazdaság alternatívájaként, számos termesztéstechnológiai, élelmiszerbiztonsági, környezet- és természetvédelmi és részben társadalmi problémára adott válaszként jött létre. Növényvédelmi programja a környezetkímélő integrált növényvédelemhez hasonlóan holisztikus szemléletű, azzal részben átfed, de annál radikálisabb.

Az ökológiai gazdálkodást története során különböző csoportok, különböző okokból támogatták, melyek egymáshoz viszonyított aránya az idők során változott. A XIX. század végén, a XX. század elején a mezőgazdaság intenzifikációjának mellékhatásaként, többek között az erőgépek és műtrágyák nem megfelelő használata miatt, a talajtermékenység csökkent, illetve termesztéstechnológiai, köztük növényvédelmi problémák jelentkeztek. A zöldség- és gyümölcstermesztésben romlott a termés minősége és egészségügyi kockázatok mutatkoztak (például magas nitrát tartalom, higany vagy arzén eredetű peszticid maradványok). A mezőgazdaság átalakulásával, a mezőgazdasági termékek nemzetközi kereskedelmének kiszélesedésével a hagyományos paraszti gazdaságok és a hozzájuk kapcsolódó tradicionális életforma eltűnőben voltak. Olyan társadalmi mozgalmak formálódtak, melyek elutasították az indusztriális társadalmat, az urbanizációt, a túlzottan anyagiasnak érzékelt világot és alternatív világnézetet, természetközeli életformákat kerestek. Ezek a mozgalmak (életreform mozgalom, antropozófiai irányzatok) gyakran utópisztikus, misztikus világnézeti alapon állva a természetes és egészséges életmódot (egészséges táplálkozás, vegetarianizmus, tömegsport, új pedagógiai elvek) és ehhez kapcsolódó gazdálkodási formákat (biodinamikus gazdálkodás) igyekeztek megvalósítani.

Az 1950-es évektől az életreform elképzelések, a bio­dina­mikus gazdálkodáson belül az antropozófiai megközelítések fokozatosan háttérbe szorultak, és az ökológiai gazdálkodás eszmerendszerében nagyobb szerepet kapott a szintetikus agrokemikáliák, így a szintetikus rovarölő szerek elutasítása, az ezekkel kapcsolatos egészségügyi, környezetvédelmi és természetvédelmi problémák hangsúlyozása. Ehhez kapcsolódott a nagy vegyipari cégekkel szembeni ellenszenv növekedése (például a vietnami háború, vegyipari katasztrófák kapcsán), az 1990-es évektől a biológiai sokféleség pozitív értékként való megjelenése, a genetikailag módosított haszonnövények elutasítása, illetve korábban a hippi mozgalom (vissza a természethez), később a zöldmozgalmak térnyerése. Ennek ellenére az 1980-as évek második feléig csak elenyésző területen folyt ökológiai szemléletű termesztés. Ekkortól azonban az ökotermesztésbe vont agrárterületek nagysága és az ökotermékek piaca növekedésnek indult, amiben jelentős szerepe volt az egészséges élelmiszerek iránt megnőtt keresletnek, a fenntartható mezőgazdaság érdekében kialakított jogi szabályozásnak és támogatásoknak, valamint a kiterjedt kutatások és a nyomukban kiépülő szaktanácsadói rendszer segítségével mindinkább professzionálissá váló gazdálkodásnak. Az Ökológiai Mezőgazdálkodási Mozgalmak Nemzetközi Szövetségében (International Federation of Organic Agriculture Movements, IFOAM) alapításakor,1972-ben csupán 5 ország, az 1990-es években viszont már több mint 100 ország képviseltette magát. A magyarországi Biokultúra Egyesület 1987-ben csatlakozott. Az ökológiai termesztés 1991-től áll az Európai Unió jogi szabályozása alatt (2092/91 EGK tanácsi rendelet). 2014-ben az EU15 országaiban, az átállási területekkel együtt, a teljes mezőgazdasági terület 6,1%-án, az EU28 országaiban 5,7%-án, Magyarországon 2,7%-án folyt ökológiai gazdálkodás. Az egész Földre vonatkozóan ugyanez az érték 1% (43,7 millió hektár) volt, és az összes megtermelt ökológiai élelmiszer 90%-át Európában és Észak-Amerikában értékesítették.

Hasonlóan az ökológiai művelésbe vont területekkel, a mérsékelt égövi gyümölcsök (almatermésűek, csonthéjasok és bogyósok) ökológiai termesztése is az 1980-as évektől (Magyarországon a 2000-es évektől) kezdett növekedni. 2004 és 2014 között területük megduplázódott és 2014-ben globálisan az összes gyümölcsterület minimum 1,5%-án folyt ökotermesztés (ezen belül a teljes ökoterület 46%-án almát termesztettek). Ugyanez az adat néhány országban (az almatermesztés volumenének csökkenő sorrendjében) a következőképpen alakult: USA 6%, Lengyelország 15%, Franciaország 12%, Olaszország 14%, Németország 15%, Magyarország 2%, Ausztria 7%, Románia 4%, Szerbia 0,4%, Csehország 30%, Szlovákia 10% és Horvátország 7%. Magyarországon, az átállási területekkel együtt összesen 1511 hektáron folyik ökológiai gyümölcstermesztés.

Az elmúlt években az ökológiai gazdálkodásból származó mérsékeltövi gyümölcsök kiskereskedelmi forgalma az Egyesült Államokban évente 10–12%-kal, Európában 6%-kal nőtt. Az új növényvédelmi technológiák kulcsszerepet játszottak az ökológiai gyümölcstermesztés expanziójában. Az almamoly (Cydia pomonella, Tortricidae) elleni légtértelítés bevezetése után (USA: 1991, Magyarország: 2007) nagy ütemben nőtt az ökológiai almaültetvények területe, például 2008 és 2013 között globálisan 165%-kal, miközben az összes almaültetvény területe jelentősen kisebb, 13%-os növekedést mutatott. A Földön jelenleg a teljes alma termésterület 1,8%-a ökológiai ültetvény. 2012-ben, Svájcban az alma kiskereskedelmi forgalmának 15-17%-át, Németországban 10%-át adta az ökológiai termesztésből származó alma.

Kártevők szabályozása ökológiai alma­ültetvényekben

Az ökológiai gazdálkodás növényvédelme, az integrált növényvédelemhez hasonlóan, az ökoszisztéma elemeiként tekint a kártevőkre, kórokozókra és gyomokra, szabályozásukat a teljes ökológiai rendszerrel összhangban, de azon belül valósítja meg. A kártevők, betegségek és gyomnövények által okozott károk megelőzésében elsősorban ezek természetes ellenségeinek védelmére, a fajok és fajták kiválasztására, a növényvédelmet segítő agrotechnikai megoldásokra támaszkodik. A szintetikus peszticidek használata, szemben az integrált növényvédelemmel, az ökológiai termesztésben nem megengedett, külső források kizárólag abban az esetben használhatók, ha alkalmazásukat az ökológiai termelésben engedélyezték (Európai Unió Tanácsa, 834/2007/EK rendelet). Eric Wyss és munkatársai 2005-ben az ökológiai gyümölcsültetvények növényvédelmének négylépcsős modelljére tettek javaslatot, mely modellt később az egész ökológiai termesztésre is kiterjesztették. Az egyes lépcsők, alulról fölfelé haladva egyben a növényvédelmi beavatkozások prioritási sorrendjét képviselik.

Az 1. szinten a természetes folyamatokkal összhangban agrotechnikai beavatkozások segítségével szabályozhatók a kártevők, genetikailag nem módosított, ellenálló fajták telepítésével, talajműveléssel és további beavatkozásokkal. Például a ’GoldRush’, ‘Galarina’, ‘Florina’ és ‘Liberty’, de további almafajták is rezisztensek a szürke almalevéltetű (Dysaphis plantaginea, Aphididae) fajjal szemben. A gazdaság, azon belül a tábla térbeli elhelyezkedése, környezete befolyásolja a kártevő nyomás nagyságát, így telepítéskor ennek figyelembevételével csökkenthető a későbbi kártétel. A Conotrachelus nenuphar (Curculionidae) ormányosbogár az Egyesült Államokban az egyik legfontosabb almakártevő, de egyes régiókban, így az azokba telepített ültetvényekben sem fordul elő. Az első szinthez sorolhatjuk az almamoly izolációs hálókat is, melyek az imágók betelepülését, párkeresését és tojásrakását akadályozzák.

A 2. szinten az ültetvényekben vagy azok szegélyén alakítható ki olyan növényzet, ami segíti a természetes ellenségek felszaporodását és ezeken keresztül, közvetett módon korlátozza a kártevőket (habitat management). Szegély, köztes és csalogató növények telepítésével, a növényzet diverzitásának növelésével alternatív táplálékforrásokat és telelőhelyeket biztosíthatunk a természetes ellenségeknek, növelve ezzel hatékonyságukat a kártevők egyedszámának csökkentésében. Például almaültetvényekben virágzó lágyszárú növények telepítésével növelhető a Dolichogenidea tasmanica (Braconidae) gyilkosfürkész fitnesze, ami gazdaszervezete, az Epiphyas postvittana (Tortricidae) sodrómoly nagyobb parazitáltságával és kisebb kártételételével jár. Egy másik vizsgálatban azokon az almafákon, melyek mellé füles ternye (Lobularia maritima, Brassicaceae) növényeket ültettek, jelentősen csökkent a vértetű egyedszáma.

A 3. szinten természetes ellenségek kibocsátásával, inundatív (időszakos elárasztás) vagy augmentatív (természetesen előforduló hasznos szervezetek számának növelése tömeges kijuttatásukkal) biológiai védekezéssel szabályozhatók a kártevők. A mikroorganizmusokkal (rovarpatogén baktériumok, gombák, vírusok) történő inundatív védekezésre számos példa ismert gyümölcsültetvényekben is. Például fajspecifikus granulózis vírust széles körben alkalmaznak almamoly vagy almailonca ellen, más kezelések, például légtértelítés vagy spinozad kiegészítéseként. A Bacillus thuringiensis subsp. kurstaki által termelt kristályos toxinfehérjék a legelterjedtebb mikrobiális peszticidek, almaültetvényekben főként aknázó- és sodrómolyok ellen alkalmazzák őket, almamoly ellen kevésbé hatékonyak. Augmentatív védekezésre példaként azok a vizsgálatok említhetők, ahol kétpettyes katicabogarat (Adalia bipunctata, Coccinellidae) juttattak szürke almalevéltetű ellen, illetve Trichogramma dendrolimi (Trichogrammatidae) petefémfürkészeket almamoly, almailonca (Adoxophyes orana, Tortricidae) és keleti gyümölcsmoly (Grapholita molesta, Tortricidae) ellen. Ide sorolható a ragadozóatkák betelepítése, illetve áttelepítése is annak érdekében, hogy csökkentsék a takácsatkák egyedszámát. A klasszikus biológiai védekezés (a behurcolt kártevőket eredeti élőhelyükön korlátozó természetes ellenségek betelepítése) nem került be az ökológiai gazdálkodás növényvédelmének itt tárgyalt rendszerébe, mert nem a mezőgazdásági üzem szintjén, hanem regionális, országos szinten alkalmazzák, de kompatibilis az ökológiai gazdálkodással. Például a vértetűfürkész (Aphelinus mali, Aphelinidae) betelepítése Észak-Amerikából számos más földrészre, így Európába, majd 1928-ban Magyarországra is, jelentős mértékben csökkentette a vértetű kártételét.

Végül a 4. szinten, amennyiben a korábbi szinteken alkalmazott növényvédelmi eljárások nem voltak hatékonyak, az ökológiai termesztésben engedélyezett biológiai és ásványi eredetű növényvédő szerekkel, fizikai repellensekkel és légtértelítéssel szabályozhatók a kártevők. Ásványi olajok például a zöld almalevéltetű (Aphis pomi, Aphididae), a Typhlocyba pomaria (Cicadellidae) mezeikabóca-faj és a piros gyümölcsfa-takácsatka ellen (Panonychus ulmi, Tetranychidae) is sikeresen alkalmazhatók. További példák hatóanyagokra és olyan kártevőkre, melyeket hatékonyan szabályoznak: kaolin – galagonya-magrágómoly (Pammene rhediella, Tortricidae) és Rhagoletis pomonella (Tephritidae) fúrólégy; spinozad – almamoly; piretrin – almagyümölcsdarázs (Hoplocampa testudinea, Tenthredinidae); neem-azadiraktin almavirágzás előtti kezelésekben – szürke almalevéltetű. A negyedik szinthez tartoznak a szintetikus feromonok is, melyek kivételként alkalmazhatók az ökológiai termesztésben, mert a feromon molekulák nem kerülnek közvetlen kapcsolatba a növényekkel. Példaként almamoly, illetve az almamoly és további Tortricidae családba tartozó lepkék elleni együttes, kombinált diszpenzeren alapuló légtértelítést említhetjük. Egyes almaültetvényekben is károsító fajok, például a nagy farontólepke (Cossus cossus, Cossidae) vagy a zöld cserebogár (Anomala vitis, Rutelidae) esetén bizonyították, hogy feromoncsapdákkal történő tömeggyűjtéssel sikeresen gyéríthetők, bár a módszer nem terjedt el. A bemutatott négy szint kombinációi is működhetnek a növényvédelemben. Például a légtértelítés (4. szint) almamoly ellen sikeresebb az izolált ültetvényekben (1. szint), ahol a környező ültetvényekből nem telepedhetnek be megtermékenyített nőstények.

Megoldandó problémák

Az ökológiai gazdálkodásban alkalmazott növényvédelemmel kapcsolatban kritikaként fogalmazható meg, hogy a fajtaválasztáson túl a növényvédelmi beavatkozások döntően nem az első kettő, hanem a harmadik és negyedik szinten történnek. Az ültetvények táji környezete (például más ültetvények, szántóföldek vagy természetes erdők) jelentősen hathat a kártevő és hasznos ízeltlábúak egyedszámára, ugyanakkor ezek a hatások fajonként és a táji környezettől függően nagyon sokfélék lehetnek. Ugyanígy, az ültetvények sorközeibe telepített lágyszárú növények bár többnyire segítik a természetes ellenségek felszaporodását, de ez nem mindig jár együtt a kártevők hatékonyabb szabályozásával. Például egyes vizsgálatokban a sorközökbe telepített diverz, virágzó növényzet csökkentette az almaültetvényekben a levéltetvek és a vértetvek egyedszámát, de más vizsgálatokban ezt a hatást nem figyelték meg. Összességében kijelenthetjük, hogy ismereteink azokról az ökológiai mechanizmusokról, melyek a kártevő és hasznos ízeltlábú együtteseket kialakítják még mindig hiányosak, így ezen együttesek finom szabályozásától még távol vagyunk.

További gondot jelent, hogy a fajspecifikus biológiai védekezési ágensek előállítása és kereskedelme a legtöbb kártevő esetén nem gazdaságos, az ökológiai termesztésben is alkalmazható széles hatásspektrumú inszekticidek (például piretrin, spinozad és azadiraktin) viszont többé-kevésbé a hasznos és indifferens szervezeteket is károsítják. Számos készítmény hatékonysága vagy hatástartama kisebb, mint a szintetikus inszekticideké, így gyakran ismételt kezeléseket alkalmaznak. Mindezek jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy az ökológiai gyümölcstermesztés kisebb termésmennyiséggel, nagyobb gyümölcsön jelentkező rovarkártétellel, valamint nagyobb költségekkel jár, amit viszont az elérhető magasabb ár kompenzálhat. Világszerte rendkívül intenzív kutatások folynak annak érdekében, hogy olyan új növényvédelmi technológiákat fejlesszenek ki, melyek növelik az ökológiai almatermesztés versenyképességét, utat nyitva ezzel annak további expanziójához.

Jelen cikk a Növényvédelem folyóirat 2017. augusztusi számában megjelent tanulmány rövidebb, részben módosított változata.

Markó Viktor
Szent István Egyetem
Kertészettudományi Kar
Rovartani Tanszék
(Biokultúra 2017/5)

Hazánkban a cseresznye termesztésében az utóbbi időben jelentős szerkezet változás állt elő a védekezés technológiát alapjaiban meghatározó károsítók vonatkozásában. Főként arra való tekintettel, hogy újabb eddig nem honos károsító fajok jelentek meg. Ezáltal újra kellett gondolni a védekezési stratégiát mind a hagyományos, mind az integrált (IPM) és biológiai termesztésben is. Olvass tovább

Az ember a történelem korai korszakaitól kezdve a gyűjtögetett termények (gyökerek, hajtások, termések stb.), az elejtett és megfogott állatok tartósításának környezeti feltételei és véletlen megfigyelésekből kialakult módszerei hosszú megfigyelésekből születtek. A hideg és mérsékelt égöv alatt a fagy hatása, a jég felhasználása csakúgy megjelent konzerváló eszközként, mint a száraz, sivatagos területeken az aszalás, vagy szárítás és a sóval való dehidratálás.

Kényelmi okokból kissé feledésbe merültek ezek a módszerek ugyan, de újra felfedezték a gyümölcsfélék aszalását. E rövid szemle ízelítőt ad a Kárpát-medencében, főleg a magyar etnikum körében használt aszalási módszerekről, amelyeket a magyar néprajz tudomány alaposan fel is dolgozott. A szerző a gyümölcsaszalásnak különös fontosságot tulajdonít, mert világszerte az ipari méretekben készült szárítmányok nem ekvivalensek a jóval kisebb beltartalmi érték veszteséggel járó hagyományos aszalványokkal.

A valódi aszalványok táplálkozás élettani értelemben is sokkal jobbak, ráadásul modern módszerekkel és kisüzemi módon is viszonylag könnyen előállíthatók.

Az aszalás történelmi korszakai a következők voltak:

  1. A növényi termények gyűjtögetésével szinte egy időben elkezdődött a felesleg megőrzése aszalással (12. évezredtől kezdődően).
  2. A neolitikus forradalom után a Közel-Kelet irányából Európában is (Kr. e. 4. évezred) megjelent; Délkelet-Ázsia területén sokkal előbb (Kr. e. 8. évezred).
  3. A száraz szubtrópusok (mediterrán) és főleg a sivatagi területek spontán módon kínálták az aszalás lehetőségeit.
  4. Európában, a Közel- és Közép-Keleten számos lelőhelyről ismertek aszú gyümölcsök (feltehetőleg inkább akcidentális esetekből keletkeztek).
  5. A gyűjtögetésből származó vad gyümölcsök többnyire könnyen aszalhatók (mégis kevés a lelet: ugyanis elfogyasztották!).
  6. A korai görög, majd római korban már nemcsak jól ismerték egyes módszereit, hanem írott forrásaink is vannak róla!
  7. Theophraszthosz, majd Cato, s a Kr. u. IV. században Palladius már szinte mindent tudtak az aszalásról, akárcsak az oltásról.

„Kópic” egyszerű aszaló (MNL I. kötet)

Az aszalás tehát a legősibb tartósítási eljárás, már a Kínai Birodalomban is alkalmazták. Az ókori görögök, rómaiak is így tartósították élelmiszereik nagy részét (még a halat, húst is). Őseink legtöbbször napon vagy tűzön aszaltak terményeket, termékeket. A répacukor megjelenéséig a gyümölcsök tartósításának ez kizárólagos módja volt. Erre a célra aszalókat és sütőkemencéket építettek.

Az aszalás legfőbb előnyei: megőrződnek a beltartalmi értékek, nem igényel tartósító szereket, hónapokig, olykor évekig felhasználhatók maradnak; helyigényük fele, akár tizede a friss gyümölcsének.

Konrad Gesner, szilva aszalványunk méltatója Zürichben (1996)

Az újkor hajnalától egyre több forrás olvasható a gyümölcs aszalványokról, eddig mintegy 35 faj aszalványával találkoztunk a régiségekben. A Kárpát-medence természeti, florisztikai adottságai kiválóak a gyümölcsfélék aszalására. Az elterjedtségét főleg erdészeti, kulináris és piaci források bizonyítják. Kiemelkedő bizonyíték a svájci Konrad Gesner Horti Germaniae műve, Antoine Mizald vagy Villanovai Arnold írásai, továbbá Lippay János Calendaruma (1661), Posoni kertje (1664-1667) és Nadányi János Kerti dolgok leírása (1669), mindezek összegezték a tudományos és a népi aszalási tapasztalatokat. Gesner közlését a magyar gyümölcs és zöldség aszalványokra fontos emléknek tekintjük.

Az aszalt szilva már egy 1522. évi oklevélben is szerepel, 1558-ban pedig „Aszú Besztercei szilva” néven olvasunk róla. Konrad Gesner (1552), Valerius Cordus (1561) egyaránt említik, hogy „a magyar szilvát a gyógyszertárak aszalva tartják (…) hozzánk az aszalt szilvát Magyarországból szállítják…”, Matthiolus orvosi könyvében (1554-ben) a „Pannóniából és Erdélyből szállított aszalt szilváról” találunk leírást. Tabernaemontanus XVI. füveskönyvében pedig arról tájékozódhatunk, hogy a hajdani Damaszkuszi szilva helyett „most (már) a magyar aszalt szilvát tartják (ti. az apothékákban)”. Elsősorban Németországba, Svájcba, Ausztriába, Franciaországba, Lengyel- és Csehországba szállítottunk, de Európa szinte minden gyógyszertárában árusították.

Veszelszki (1798) szerint a Magyar vagy Besztercei szilvát már II. András király idejében is jól ismerték eleink, ami a Közel-Keletről, vagy a keleti steppékről került hozzánk.

A leghíresebb Besztercei szilvánkat Magyarka, Kék szilva, Őszi aszaló, Házi szilva vagy Hosszú szilva néven említik a források, amely a Szerémségből, majd a Felső-Tiszavidékről és Erdélyből szintúgy ismert. Leibitzernél (1798) ezt olvassuk: „A Magyar, Besztercei- vagy Vasszilvát az első hely illeti meg, mint az ország értékes termékét. Pompás asztali gyümölcs, aszalva messze szállítják.”

A jól aszalható gyümölcsfajok száma 30-nál is több ma a világon, nálunk a szilván kívül az alma, körte, meggy, sárgabarack és füge aszalásának volt nagy hagyománya. Újabb módszerek, gyümölcs kezelések révén, pl. a körtét, az őszibarackot vagy a cseresznyét cukros, citromsavas, szódabikarbonátos vízben áztatják aszalás előtt. A következő oldalon a táblázat nemcsak egzotikus gyümölcsfajokkal, hanem a Kárpát-medencében ismert és aszalt vadgyümölcsökkel is többet tartalmaz. Történelmileg a Szerémség, Zala, Ormánság, Erdély, Tiszahát és a Felvidék egyes területei számítottak fő „aszalós” helyeknek. Kétségtelen a szilva volt akkor a legfontosabb faj; a tiszai, vagy a Maros-menti ártér szilvaérés idején kékre változott. Lippay (1667) már írt ezekről a hullámtéri gyümölcs ligetekről.

De alkalmas volt aszalásra a későbbi tapasztalatok alapján az Ageni, Nyári aszaló és Fehér szilva, vagy a Vajalma, Gravensteini és Jonathan; kiváló nyersanyagot és terméket adott a Kálmán, Vilmos és Szegfű körte; továbbá a Vad- és Ropogós cseresznye vagy Arató- és Vörösmeggy. A múlt század elején új fajtákból bővült a fajta-lehetőség, pl. Elberta és Champion őszibarack, Rózsabarackok és a Mandulakajszi aszalásra ugyancsak alkalmasnak bizonyultak. Mára szinte ipari méretűvé vált a gyümölcsszárítás a világ bizonyos részein, ami azonban nem egyenlő értékű a hagyományos aszalással; de szinte minden gyümölcsfajból lehetséges jobb-gyengébb terméket előállítani.

A vékonyhéjú és nyárvégén már érett gyümölcsöket általában napon aszalták (eszközök: aszaló cserény, kosár, tálca stb.), napközben a legyek és darazsak ellen tüllel fedték. Éjszakára hűvös és nedves időben száraz és fedett helyre vitték a cserényeket, kasokat, tálcákat, hogy megelőzzék a gyümölcsök penészedését. Az őszi érésű, valamint vastaghéjú és viaszos felületű gyümölcsöket inkább tűzön aszalták (hagyományos tűzhely, aszaló kemence, aszaló ház volt a gyakoribb). Földbe vájt aszalók a szőlőhegyeken több évszázadig is működtek, de mára már nyomuk sem maradt.

Kemencékben, kemencés aszalóházakban történő aszalást még napjainkban is végeznek, amelyeknek aszaló terét samottos sárral tapasztották le. A kemencés házakban vidéken és a tanyavilágban kenyérsütés után tették be a sütőtérbe az aszalni való gyümölcsöt, manapság pedig a sparhelton (persze ahol még van!) és annak sütőjében, vagy cserépkályha tetején, néhol már elektromos fűtésű eszközben vagy napkollektoros aszalóban végzik.

A füstös konyhában (Őrség), földbe vájt aszalókban (Zemplén), vagy kemencés aszalóházakban történő aszalás képezi az archaikus építményeket; viszont a reform táplálkozás népszerűsége a városi aszalást is divatba hozta. A hamuban aszalás kemény héjú gyümölcsök vagy egész almák gyors aszalására való. Egy-két hét is kell jó minőségű és eltartható aszalvány elkészítéséhez. 6 kg alma, 6-7 kg körte, 5-6 kg (sárga- és őszi)barack, 4-5 kg füge 3-4 kg szilva és 2-3 kg cseresznye és meggy gyümölcsből nyerhető 1 kg aszalvány.

Modern aszalóház (2003)

Sokan az aszalványokat szobahőmérsékleten utánszárítják, és légmentesen tárolják, hogy a penészedést biztosan elkerüljék. Az aszalt gyümölcs képes felvenni a környezeti nedvességet, de védetten a jó minőségű termék tartja maradék nedvességét, és rugalmas marad. A kész aszalványokat száraz, hűvös helyen tárolják; vászonzacskóban, üvegben, olykor tört paprikát szórnak a tetejére (Csongrádban, Békésben, Bácskában). Az elkészült aszalványt, mint bagolytüdőt vagy susinkát jobbára böjtös ételekbe használták, vagy ún. ’nyálazónak’ a fonóban a rokkánál. Nem kizárólag böjti ételekben is találkoztunk aszalványokkal, kissé édesített lével felöntve kompót készült belőle. De most a modern konyhában, töltött húsoknak remek alkotóelemei lettek az aszalványok.

Az aszalás Kárpát-medencei történetében más, mára feledésbe merült módszereket is feljegyeztek, ilyen volt az előfőzéses módszer. Leginkább őszi és téli körte (a nyáriak napon könnyen aszalhatók) és birs szeleteket előfőzték. Zilahy (1892) könyvében például a Fojtós körte és birs esetében egyaránt előfőzést javasolt. Viszont a túlérésre, levesedésre hajlamos gyümölcsöknél csak a gyors aszalást ajánlották, de elkerülve a karamellizációt.

A rosszul aszalható, a túl leves és barnuló, magas polifenol tartalmú gyümölcsöket nyersfa asztalokon szétpasszírozva napon szárították. Ám minden más esetben is a gyümölcsöt legyektől, darazsaktól tüllel védték. Majd pedig a készterméket, mint a szárított dohánylevelet felsodorták; a XIX. század második felétől nagyon kedvelt alföldi és délvidéki csemege volt. Annyira feledésbe merült, hogy török neve is eltűnt a közbeszédből (pasta), Iránban e módszert ma is sokfelé alkalmazzák. A fekete eper aszalása igazi hungarikumnak tekinthető, fémmentes szitán vagy gyékényen elterített gyümölcsből készült a „szegény ember malosája” (Abádszalókon).

Gyümölcsfaj Refrakció (%) Invert cukor (%) Sav (%) Pektin (%) Rost (%) Hamu (%) Víz (%)
alma 13,6 8,1 0,71 3,2 1,2 0,4 84,4
ananász 12,8 11,9 0,71 1,8 0,4 0,5 85,9
banán 13,9 11,4 0,25 2,6 0,4 0,9 88,2
birs 13,9 7,4 0,93 3,6 1,9 0,6 86,4
citrom 9,2 0,4 2,45 0,3 2,1 0,4 85,2
csemegeszőlő 17,6 5,6 0,77 1,1 2,2 0,4 79,2
cseresznye 12,9 9,5 0,75 1,1 4,7 0,6 80,5
egres 9,7 8,5 1,42 2,4 2,7 0,6 86,4
fekete bodza 26,8 4,7 0,58 3,5 2,9 1,1 92,2
fekete eper 14,1 9,2 1,86 2,1 0,9 0,6 84,7
füge 17,4 15,5 0,08 1,6 2,8 0,6 78,9
görögdinnye 6,4 5,1 0,11 2,8 0,8 0,4 91,3
hamvas szeder h5,8 5,7 1,29 1,4 5,2 0,5 87,5
háziberkenye 6,9 6,8 3,09 4,2 0,5 1,1 88,2
háziszilva 12,4 8,4 1,03 4,9 5,2 0,6 83,3
húsos som 10,1 6,1 1,26 3,3 2,7 0,6 83,2
kék áfonya 9,1 7,2 0,97 0,5 3,9 0,5 86,2
körte 11,1 7,9 0,33 3,9 0,1 0,3 84,7
málna 7,4 3,9 1,29 1,4 6,1 0,4 86,2
mandarin 11,9 8,8 0,82 2,2 0,5 0,6 87,6
naspolya 13,3 6,9 1,.12 3,2 2,8 0,8 82,7
narancs 10,1 7,8 1,33 2,3 2,6 0,4 86,3
őszibarack 12,7 4,5 0,79 6,2 5,7 0,7 90,2
piros ribiszke 8,7 5,6 1,93 0,2 4,3 0,7 85,5
ringló 10,1 6,1 0,97 2,6 0,6 0,5 80,8
sárgabarack 11,8 5,1 1,03 6,2 6,9 0,8 81,2
sárgadinnye 4,3 5,1 0,12 2,9 5,5 0,3 94,6
szamóca 8,9 0,6 1,04 1,8 1,7 0,6 88,9
vadrózsa 21,8 3,8 1,29 4,9 9,8 3,3 73,9

Surányi Dezső
(Biokultúra 2017/4)

Magyarország málnaültetvényeinek területi növekedése az 1950-es években indult meg. A termelés csúcspontját 1991-ben értük el, amikor 27 800 tonna termésmennyiséggel a tíz legnagyobb málnatermesztő ország közé kerültünk.

Napjainkra a málna ültetvények összes területe 644 hektárra csökkent hazánkban, melyről 2015-ben 1534 tonna gyümölcsöt szüreteltek. Az ökológiai gazdálkodással művelt málna ültetvények mérete szintén folyamatos csökkenést mutat, 2010-ben 623 hektár, 2015-ben 5 hektár állt ellenőrzés alatt (1. ábra).

1. ábra | Bio bogyós gyümölcsök területének alakulása (ha) (Ellenőrző szervezetek éves beszámolói alapján)

Ez a jelentős visszaesés jellemzi Bernecebaráti málnatermesztését is, ahol három gazdaság málnaültetvényét vizsgáltuk. A bogyósgyümölcsök termesztése a falu életében nagy múltra tekint vissza – címerében is megtalálható a ribizli fürt és a málnaszem stilizált formában –, a hagyományos termesztéshez szükséges tudás szinte minden helybéli birtokában van. A község a Börzsöny-vidéki málnatermő táj része, ahol a bogyósgyümölcsök termesztése a filoxéra járvány megjelenése és a szőlőültetvények kipusztulása után indult fejlődésnek az 1950-es években. Az ültetvények összes területe hamar elérte a 90-100 hektárt, amely méret a TSz-ek felbomlásáig tartott. A málnaültetvények folyamatos csökkenése miatt mára Bernecebarátiban az összes málna terület alig haladja meg a 10 hektárt, ökológiai gazdálkodás alá vont terület jelenleg nincs.

A málnaültetvények vizsgálatának célja:

  • Ökológiai gazdálkodásra történő átállás esetén a málna termesztése során alkalmazott technológiai elemek változtatása milyen mértékben szükséges.
  • Az átállás milyen hatással lenne az ültetvények termelékenységére, jövedelmezőségére.
  • Az ökológiai gazdálkodásra történő átállás elősegítené-e a málnaültetvények területének növelését, a lakosság megtartását, illetve növelését.

A vizsgálatba vont három gazdaság málnaültetvényének jellemzői:

  • 1. sz. gazdaság málna területe 1 hektár, amely az önkormányzat tulajdona, szabadföldi zöldségtermesztéssel kiegészülve 8 ember számára biztosít munkát.
  • 2. sz. gazdaság málna területe 1500 m2, őstermelő műveli családjával együtt.
  • 3. sz. gazdaság málna területe 2000 m2, őstermelő műveli családjával együtt.

2. ábra | Fertődi zamatos málnabokor (Bernecebaráti 2016) (Foto: Moczok)

A málna alacsony hőigényű növény, már 5°C-on megindul a rügyfejlődés, 10°C-on a sarjnövekedés. A hazánkban termesztett fajták átlagos téli időjárás esetén télállóak. A málna fényigényes növény, vadon termő változata az erdőszéleken is a napfényes helyeken díszlik. Hazánk a málna termeszthetőségének déli határán van, ezért a magasabban álló domboldalak a kedvezőbb termőhelyek számára. A málna termesztésének egyik limitáló tényezője a víz – a málna tenyészidőszaka alatt 330-380 mm az ideális –, ami nem csak a termés mennyiségét, hanem minőségét is nagyban befolyásolja. Ahol lehetséges öntözéssel kell pótolni a szükséges víz mennyiséget. A vizsgált terület talajadottsága a málna igényének megfelelő. Az ültetvények területe (Börzsönyi-peremhegység kistáj) mérsékelten hűvös és mérsékelten nedves jellegű, cseres és gyertyános tölgyekkel, magasabb területeken bükkösökkel is fedett. A málna az erdőtársulások tagjaként az egyenletes víz ellátottságú, levegős, vályogos kötöttségű, magas szerves anyag tartalmú talajokat kedveli. A faluban és környékén a kissé vöröses vagy barnássárga, a lösznél agyagosabb talajképző kőzet fordul elő. A térségben jellemző talajtípusok az agyagbemosódásos barna-, illetve a Ramann-féle barna erdőtalajok. Kiemelten fontos feladat a talaj tápanyagkészletének feltöltése, fizikai, biológiai és agrokémiai tulajdonságainak javítása a málna igényének megfelelően. A málnaültetvény telepítése során a következő fontos szempont a fajtaválasztás, az ültetvények kialakításának módja, az alkalmazott talajművelés és tápanyag utánpótlás, amelyek a növényi kondíciót, a betegségekkel és kártevőkkel szembeni ellenállóságot jelentősen befolyásolják. A térségben jellemzően termesztett málnafajta a Fertődi Zamatos (ÁE 1986), amely jó környezeti alkalmazkodó képessége miatt ökológiai gazdálkodásra is ajánlott fajta. Mélyhűtésre, konzervipari felhasználásra és friss piacra egyaránt a legkeresettebb. Gyümölcse közepes méretű, kb. 3 g, gömbölyded, élénkvörös, fényes, tetszetős formájú (2. ábra).

Részterméskéi jól tapadnak egymáshoz, kemény húsállományát és színét az érés folyamán és szedés után sokáig megőrzi. Harmonikus sav-cukor arányú, határozott málna zamattal. A bogyók megjelenése szép, egységes, kitűnő minőségű piacos termést ad. A guruló gyümölcs aránya eléri a 90%-ot (Kollányi in Porpáczy 2013).

A telepítési rendszer kialakítását a Kollányi (1990) által leírtak alapján vették figyelembe a gazdaságok, így a kisebb területű gazdaságokban az ideális méretű ültetvény kialakítást alkalmazták, míg az 1 ha önkormányzati területen a sortávolságot a nagyüzemi műveléshez alakították ki. A málnaültetvény telepítésekor átlagosan 10-15 évre tervezik annak fenntartását, ezért fontos, hogy jól megalapozott terv alapján történjen. A málna gyökérzetének nagy része a talaj felső 40 cm-es rétegében van, ezért elsődlegesen ebben a mélységben használja ki annak adottságait, ezért korlátozott mennyiségben képes felhasználni a talaj tápanyag- és víz készletét. Minél inkább megfelel a málna számára az általunk elért talajállapot, a jövőben annál kevesebb ráfordítás szükséges ilyen célú műveletekre. Első feladatként fogalmazható meg, hogy a terület vízgazdálkodását megvizsgálva megakadályozzuk a területen megjelenő víz megrekedését, a talajvíz esetleges megemelkedését. Amennyiben ezek valamelyike fennáll, az kizárja a területen a bogyós gyümölcsök termeszthetőségét.

A terület kiválasztása valamint a talaj előkészítése után következhet a telepítés. Kollányi (1990) a következőkben foglalta össze a sikeres málnatermesztés szempontjait:

  • Talajforgatás és ültetés közötti idő – különösen tápanyagellátás, meszezés esetén – 6-8 hét.
  • Őszi ültetés esetén a talajforgatással augusztus vége-szeptember közepére végezni kell. Az ültetés idejére a terület aprómorzsás, porhanyós felszínű legyen.
  • A termesztett hazai málnafajták öntermékenyülőek, ezért porzófajta nélkül ültethetők.
  • A málna sorok É-D-i irányú elhelyezése a legkedvezőbb a fénykihasználás és az egyenletes gyümölcsminőség szempontjából. Lankás területen az erózió veszélye miatt lehetőleg a lejtőre keresztirányban ültessünk.
  • Ültetés előtt a vermelőből kiszedett sarjkötegeket célszerű néhány órára vízbe áztatni.
  • A sarjakról a sérült, túl hosszú gyökereket vágjuk vissza, a többi rész maradjon érintetlen.
  • A málna ültethető kézzel, fúróval, vagy ekével nyitott barázdákba. Az ültető gödör mélysége 25-30 cm, olyan mélyre helyezzük a tövet, amilyen mélyen az anyatelepen volt.
  • Amennyiben a talaj állapota indokolja, javasolt a beöntözés. Őszi ültetésnél 15-20 cm, tavaszinál 5-10 cm magas talaj feltöltés szükséges, amely védelmet nyújt a fagytól és a kiszáradástól. Az elültetett gyökérsarjak vesszőinek minél rövidebb visszavágása szükséges, mert az első évben a sarjak növekedésére és fejlődésére stimuláló hatással van.

A telepítéshez és az ültetvény fenntartásához szükséges általános tudás a térségben élő gazdálkodók kezében van családok generációin keresztül. Így a Kollányi (1990) által leírt telepítési pontoknak megfelelően történt a gyökérsarjak ültetése. A telepítés műveletei ökológiai gazdálkodásra történő átállás esetén is alkalmazhatóak.

A málnaültetvények talajművelésének célja a termőterület gyomszabályozása, a felesleges sarjak eltávolítása, a talajnedvesség megőrzése, a trágyafélék bedolgozása és a talaj lazítása.

Árutermelő ültetvényekben, így a vizsgált területeken is a sorközművelést talajmaróval végzik, ügyelve a művelés mélységére, mivel a málna sekélyen gyökerező növény. Az ajánlott művelési időpontok ősszel és tavasszal vannak az aktuális talajállapot figyelembe vételével. Telepítés előtti talajfertőtlenítést egyik gazdaságban sem végeztek. Jelentős, talajlakó kártevők által okozott kártétel a telepítés óta nem fordult elő egyik táblában sem. Talaj-előkészítéskor a mélyszántás nem ajánlott, forgatásos talajművelet során elegendő a felső humuszos réteg mozgatása a gyökérzóna elhelyezkedése miatt.

A művelési rendszer kialakítása az ültetvényben szabályozhatja a fényviszonyok alakulását, a termőfelület nagyságát és az ápolási munkák elvégezhetőségét, végső soron a területegységenkénti terméshozamot és a gyümölcs minőségét. A legfontosabb elem az alkalmazott sor- és tőtávolság, mivel ettől függ az önárnyékolás és a használható gépek milyensége, a művelhetőség. Napjainkban sok estben a használt erőgépekhez igazítják a sortávolságot, ami így akár a kívántnál szélesebb is lehet. Hazai ökológiai adottságaink szerint a málna 1,0-1,4 m2 tenyészterületet igényel (Kollányi 1990).

A bernecebaráti gazdaságok által alkalmazott művelési rendszerben az őstermelők a sor- és tőtávolságot 1,8 m × 0,6 m-re, az 1. sz. gazdaság 3,0 m × 0,6 m-re alakította ki. A Fertődi Kutató Intézetben Kollányi által 1968-ban végzett kísérletben kimutatták, hogy a várható terméseredmények a legkedvezőbben 1,0 m × 1,0 m sor- és tőtávolság mellett várhatók. A gazdaságok mindegyikében a sövényművelést alkalmazzák, a töves ill. gyalogművelés már csak a házi kertekben figyelhető meg. A támrendszer kialakítása sövényművelés esetén költségigényes, így a leggazdaságosabb és egyben tartós megoldás a faoszlopos, horganyzott huzalos támrendszer. Az oszlopok átlagosan 240 cm hosszúak, 50-60 cm mélyre kerülnek a talajba. Az alsó huzalt 120-130 cm magasan húzzák ki, míg a másodikat 160-170 cm-es magasságban.

Tápanyag utánpótlásra a legköltséghatékonyabban beszerezhető engedélyezett szerves anyag az egyik közeli gazdaságból származó extenzív szürke marha tartásból származó trágya. Átállás estén az ültetvények ápolása a termőfelület kialakítását illetően nem változna. Gondos odafigyeléssel, az alkalmazott mechanikai gyomszabályozási módszerekkel a gazdálkodók megfelelően kordában tudják tartani a gyomflórát. A málna ültetvények termőfelületének szabályozása a terméshozam érdekében a növényvédelemtől nem elválasztható, lényeges szempont. A sarjak kiválogatása, az első sarjnemzedék eltávolítása és a letermett, valamint felesleges vesszők kimetszése mind befolyásolja az ültetvény kondícióját, a termés mennyiségét és a bogyók nagyságát. A metszés három munkafolyamatot ölel fel: letermett vesszők eltávolítása, új sarjak ritkítása és a termő vesszők visszametszése.

Az ültetvényekben gombás betegségek közül Elzinoé (Elsinoe veneta), Didimella (Didymella aplanata) a leggyakrabban előfordulók. Az ellenük való védekezésre jellemzően réz-kén tartalmú lemosó szereket alkalmaznak. Az alkalmazott szerek az ökológiai gazdálkodásban is engedélyezettek és hatásos módszernek mondhatók az agrotechnikai módszereket kiegészítve, mivel a fertőzött vesszőket el kell távolítani.

Kártevők esetében a metszési munkák során – a ritkító metszéssel eltávolított vesszők között – megfigyelhető volt a gubacsszúnyog kártételével sebzett vesszők aránya (3. ábra).

3. ábra | Málna gubacsszúnyog kártétel (Bernecebaráti, 2016) (Foto: Moczok)

A gubacsszúnyog kártétel nagy probléma, mivel a következő évi termővesszők válogatásakor nem a vesszők kondíciója, hanem a fertőzöttség mértéke a mérvadó. A málna-gubacsszúnyog a szakirodalmak szerint kisüzemi ültetvényekben nem jelentős, egy nemzedékes faj. A gubacs a lárvák áttelelésére szolgál, melyek tavasszal befejezik táplálkozásukat. Az imágók májustól július végéig rajzanak, majd a nőstények lerakják lárváikat a rügyek mellé, vagy a levélhónaljba. A bőrszövet alá hatoló lárvák szövetburjánzást indukálnak, ez okozza a gubacs kialakulását, amiben áttelelnek (Pénzes in Porpáczy 2013). A gazdaságokban vegyszeres védekezést nem folytatnak ellenük, mivel általános vélekedés, hogy a számuk visszaszorítására a metszési munkálatok elegendők. Az ültetvények átállása esetén az ökológiai termesztési rendszerbe is illeszthető a módszer.

Az 1. és 3. sz. gazdaságokban öntözőrendszert telepítettek. Az 1. sz. gazdaságban gyökérzónás öntözésre van lehetőség, míg a 3. számú gazdaságban csepegtető rendszerűt használnak a tenyészidőszakban az érés idején, amikor legnagyobb a málna vízigénye. Fontos a nedvesség utánpótlása, mivel a málna termőképességét leginkább befolyásoló tényezők sorrendben a következők: csapadék 55%, talaj 30%, hőmérséklet 15%.

A málna betakarítása – általában június közepétől július végéig tart – a legkritikusabb időszak az ültetvény jövedelmezősége szempontjából. Ezért javasolt előre megtervezni a betakarítás menetét, a kézi munkaerő szükségletet, valamint megkeresni a lehetséges értékesítési csatornákat. A bogyós gyümölcsök közül a málna a legkönnyebben romló gyümölcs, szedése odafigyelést igényel. A szüret optimális érettségi állapotban történik, amikor a bogyó teljesen pirosra beszíneződve eléri tökéletes ízét és zamatát, valamint ekkor választhatók le a szemek legkönnyebben a vacokkúpról úgy, hogy a terméscsoport nem sérül.

A leszüretelt termést kétféle árucsoportba soroljuk:

  • Gurulós: a terméscsoport résztermései maradéktalanul együtt maradnak, kemények, fénylő színűek, fajta azonosak és száraz felületűek.
  • Lé málna: a szemek résztermései szétválnak, általában túlérettek.

A vizsgált gazdaságokban a gurulós minőség előállítására törekednek, ezért a málna szedése 1-2 naponta történik, amire a kora reggeli vagy a késő délutáni órák a legmegfelelőbbek. A leszedett gyümölcsöt minden esetben árnyékos helyen kell tartani az elszállításig. A piacra szánt málnát 25-50 dkg-os töltő tömegű műanyag tálkákba szedik közvetlenül, míg a mélyhűtésre szánt gyümölcsöt először 60-80 dkg befogadóképességű kis vödrökbe szedik, melyből műanyag fóliával bélelt 1,5-3,0 kg töltőtömegű rekeszekbe öntik. Az 1-2 napig tartó friss értékesítés akkor lehetséges, ha a szürettől számított két órán belül a málna előhűtésre kerül, ezért a szedést követően minél rövidebb időn belül el kell érni a 0°C tárolási hőmérsékletet, így a málna relatíve hosszabb ideig lesz értékesíthető. Mivel a málna telepítése, művelése, szedése kézimunka igényes, ezért ökológiai málnatermesztésre történő átállás esetén a málna árában jobban érvényesíthető lenne a termesztési mód és a termék minőségének az értéke. A bio málna tárolása során is az ökológiai gazdálkodás irányelveiben, a törvényi szabályozásnak megfelelően kell eljárni, konvencionális termékektől elkülönítetten kell kezelni, tárolni, szállítani.

A vizsgált gazdaságokban a 2016-os év termésátlagai a málna számára kedvezőtlenebb klímaviszonyok miatt alacsonyak voltak. A jó volumenű ültetvények terméshozama átlagosan 10 t/ha körül várható, a bernecebaráti málnaültetvényekben 4-5 t/ha terméseredményt sikerült elérni. A várttól jelentősen elmaradó termésátlagok tekintetében még inkább felértékelődik a málna piaci árának jelentősége. 2016-ban a konvencionális felvásárlási ár a községben 550 Ft, míg a termelői piaci ár 1500 Ft volt; az ökológiai felvásárlási ár 640 Ft volt, míg az ökológiai termelői piaci ár 2 000 Ft körül alakult. Az ültetvények telepítése mindig nagyobb gazdasági kockázattal jár a többi mezőgazdasági tevékenységgel összevetve. Beruházási döntések esetében az egyik legfontosabb kérdés, mennyi idő alatt térül meg a befektetés. A beruházás összege a következőkből tevődik össze: szaporító anyag, talaj-előkészítés, telepítés költségei, tápanyag-utánpótlás, növényvédelem, növényápolás, támrendszer és öntözőrendszer kialakítása, betakarítás. A statikus megtérülést számítva (Illés 1997) az ökológiai gazdálkodásra történő átállás esetén a területek megtérülési ideje 5 év, míg konvencionális termelés mellett 7 év.

Összességében megállapítható, hogy a termőterületek elhelyezkedése, az ültetvények kialakítása az ökológiai málnatermesztésnek megfelelő. A termésátlagok növelésére málna ültetvényekben példa nélküli a mulcs alkalmazása, ezért a csapadékszegény nyár eleji időszakban valamely környezetkímélő, nedvességmegtartó módszer alkalmazását javasoljuk. A feltételek a faluban rendelkezésre állnak, az önkormányzat tulajdonában van egy aprító gép, ami a lakosság által kimetszett fahulladékok aprítását szolgálja. A faapríték kiválóan alkalmas lenne a sorok és sorközök takarására, amely csökkenti a taposási kárt és a talajtömörödést is. Ezzel a módszerrel a termésátlagok akár 70%-kal növelhetők, míg a művelés költségei – sorközművelés, öntözés –, a műveletek során felhasznált energia mennyisége minimálisra csökkenthető.

Az ültetvények méretét, az élőmunka igény mértékét és a málna piaci helyzetét figyelembe véve a málnatermesztés jelenleg a kis családi gazdaságok tevékenységének diverzifikálására alkalmas, jövedelmezősége szép eredményeket adhat, ha a gazdálkodó saját értékesítési csatornákat keres, pl. termelői piaci értékesítés. A málna ültetvények megtartása és átállítása ökológiai gazdálkodásra növelné a bernecebaráti gazdaságok település életében betöltött szerepét. Saját védjeggyel – pl. „Bernecei Bio Bogyós”, illetve „Oltalom alatt álló földrajzi jelzés” – ismertebbé tenné a bernecebaráti málnát, a termesztés hagyományait, növelné a térség és a település természeti és kulturális értékeinek ismertségét is.

Moczok Dóra egyetemi hallgató
Dr. Varga Adrienne egyetemi adjunktus
SZIE Mezőgazdaság- és
Környezettudományi Kar Gödöllő
(Biokultúra 2017/4)

Mottó: „A (lágyszárú) növények tanulmányozása már önmagában is roppant nagy feladat, ha változatosságukat tekintjük, mégpedig számukat, virágukat, illatukat, színüket, nedveiket és hatóanyagaikat tekintve… És ebben az értelemben legelőbb is meg kell védelmeznünk a földet, és segítségére kell lennünk neki, mindenek anyjának…”
Caius Plinius Secundus (Kr. u. 23-79) Olvass tovább

A pókok sok ember számára tipikus „nemszeretem” állatok. Bár sokszor bosszantó lehet jelenlétük, mégis, közelebbről szemügyre véve olyan ízeltlábúakat láthatunk, akik segítenek kártékony rovarok széles garmadáját kordában tartani. A szerzők munkájukban igyekeznek a pókok hasznosságára rávilágítani, a pókokat jobban megismertetni az olvasókkal, illetve, egy 2016-ban végzett vizsgálat nyomán szeretnék felhívni a figyelmet arra, hogy a növényvédő szerek mennyire negatívan hatnak ezekre a hasznos szervezetekre. Olvass tovább